Az örökség

Fantasy / Novellák (97 katt) Klark
  2020.04.19.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/3 számában.

Szakadt rólam a víz, miközben öreg biciklimet tekertem a kátyúkkal tarkított aszfalton. Minden igyekezetem ellenére, hogy kikerüljem a nagyobb repedéseket, egyszer-egyszer döccentem egy nagyot. Nem voltam teljesen stabil.

Bár még csak reggel nyolc volt, rohadtul forró volt a levegő, és látszott, hogy ezúttal igaza lesz a meteorológusoknak: beütött a kánikula.

– Kutya... meleg... - lihegtem, folytatva a gondolatot, és tekertem tovább.

Szédültem és rendesen hasogatott a fejem a tegnap esti dorbézolást követően. A szám száraz volt, mint a tapló. Tudtam, hogy a reggeli cigi és kávé nem segít ezen a gondon, de a napi rutin része volt, így otthon túlestem rajta.

Egyedül voltam a lombos fák szegélyezte, egyenes úton, a Szécsi – vagy ahogy az öregek hívták: hetedik – utcán. Előre szegeztem a tekintetem, és a napsütésben hunyorogva próbáltam az akaraterőmmel tompítani az egyre nagyobb zakatolást a fejemben.

Úgy elteltem a másnaposságommal és az önsajnálattal (sokadjára is elhatároztam, hogy soha többé nem iszok), hogy már szinte ott is voltam a ház előtt, mire kiszúrtam az ismerős autót.

A nyári szabadságom első napja volt, természetesen elígérkeztem segíteni. Miért is ne? Kata barátom nemrégiben meghalt anyai nagyapja házában kellett szétnézni. Igazából nem is az ő házáról volt szó. A nagyszülei régen elváltak, a vér szerinti nagyapja, akit nem is ismert, az anyjánál élt. Az öregasszony egy régi parasztházban lakott, a fia pedig egy újabb építésű házban az udvar mélyén. Igazából nem a nagyapa, hanem a dédanya háza érdekelte a barátomat.

Hát még az indoka hogy hallatszott!

– A dédanyám boszorkány volt – mondta még tegnap este is a kocsma udvarán a műanyag asztalnál, két hideg fröccs után. – Én is örökölhettem valamit a képességeiből, mert néha látok és hallok dolgokat. Éjszaka. Főleg otthon.

A vőlegénye, Norbi, szokása szerint szótlanul hallgatta Kata kitörését, Peti barátunk azonban vihogott.

– Azt másnak nevezik, Katám – mondta. – Tudod, minek? Idegbajnak.
– De akkor is látok szellemeket!
– Főleg két üveg bor után.
– Kapd be! – kiáltotta Kata, de ő is nevetett.

Többször volt már céltáblája kíméletlen humordárdáinknak. Becsületére legyen mondva, kisebb-nagyobb sikerrel, de mindig állta a sarat. Ezen kívül pedig minden kritikánk és szívózásunk dacára, a hite töretlen maradt abban, hogy szellemeket érzékel, így kivívta néma elismerésünket.

Kata ezúttal nem túlzott az utcafronton álló épület korát és állapotát illetően. A málló, repedezett vakolaton, a lassan sárgálló mész alól sebhelyként előbukkanó, száraz vályogtéglákon, az utcafronton lehullott, törött cserepeken és a kosztól hályogos ablakokon látszott a gondozatlanság és az idő.

Az ablakok – két öreg, mindent látó szem, ami a lelkemig nyúlva vájkál karmos ujjaival...

Mintha öreg, száraz, ráncos kéz simított volna végig a gerincem mentén. Egész testem libabőrös lett, apró idegrángás szaladt végig rajtam. Kivert a hideg verejték, mintha rémálomból ébredtem volna.

Az érzés olyan gyorsan ment, mint ahogy jött, de émelyegtem, mint amikor penészbe harap az ember. Sötét felhő ereszkedett amúgy sem rózsás kedélyemre, és beárnyékolta az utcát.

– Mi a...

Felnéztem az égre. Ragyogott a nap, még egy ujjnyi felhőcske sem volt.

– Nesze neked, boszorkányok – morogtam, és már nem is tűnt olyan hihetetlennek Kata története rosszindulatú dédanyjáról, akivel még a saját fia sem mert egy fedél alatt lakni.

Nem sok kedvem volt bemenni az öreg házba, amelyik bármelyik pillanatban összedőlhetett, de nem csinálhattam segget a számból. Egyébként meg milyen indokkal távoztam volna, mielőtt megérkeztem? Engem is zavart, hogy bedőltem egy ódon ház csalóka hangulatának.

Leszálltam a bicikliről, megkerültem az autót, és a kidőlt-bedőlt fakerítéshez mentem. Az a fajta volt, amit látva azon morfondírozik az ember, hát ezt vajon mi tartja?

– Helló! – kiáltottam.
– Gyere be! – hallatszott valahonnan Kata hangja.

Betoltam a biciklimet a nyitott kapun, közben figyeltem az ütött-kopott deszkakerítésből kiálló faszilánkokra, nehogy valamelyik túlzottan ragaszkodónak bizonyuljon.

Az utcáról csak a hatalmas diófa lombkoronája, az udvar hátsó részén emelkedő újabb építésű ház felső része, valamint az ősrégi kukoricagóré deszkából rakott, málló teteje látszott. Most a maga valójában tárult elém a sűrű, durva gaztól felvert udvar.

Soha életemben nem láttam még ilyen elvadult kertet. Évek óta nem nyírt, gyomnövényektől összerasztásodott fűtenger, száraz bokrok hitvány kórója, enyészetnek indult rengeteg fogadott. A hajdan szép kockakövekből kirakott járda alig kivehető, töredezett ösvény volt csupán a műveletlen kert dzsungelében. Rossz érzésem, amit alig hessegettem el az imént, újult erővel megtámadott.

– Helló! – Norbi érkezett az öreg ház felől. Átvágott a járdára hajló füvek tengerén, és kezet ráztunk. – Rakd csak oda nyugodtan!
– Mi újság? – kérdeztem, miközben óvatosan a kerítésnek támasztottam a biciklimet. A fa megbillent, de kitartott. – Mikor érkeztetek?
– Vagy negyed órája. Gyere be! Kérsz valamit inni? Kólát? Sört? Pálinkát?
– Csak vizet, köszönöm. Kurva meleg van. Meg a fejem is fáj.
Norbi nevetett.
– Másnap?
– Az, hogy rohadna meg.

Ő szerencsés fajta volt, nem kínozta a másnap. Legalábbis ezt mondta.

Izzadt homlokomat törölgettem, testemhez tapadt pólómat lengettem, hogy hűtsem magam. Követtem Norbit, aki a maga megszokott, flegma magabiztosságával vágott át a kerten és hágott fel a verandára.

Az elvadult növények vastag takaróján túl még siralmasabban nézett ki a ház. A régi, deszkákból összeillesztett ajtó nyílása fogatlan szájként ásított, az ablaküvegeken nem lehetett átlátni a rájuk száradt kosztól. A téglából kirakott veranda közeit szétfeszítette a gyom, a fából faragott oszlopok festését régen lerágta az idő.

Norbi az ajtóban megállt, és maga elé tessékelt. Valamiért úgy éreztem, hogy meg kell szólalnom.

– Király ez a ház. Kata nem parázik?

Szégyelltem, hogy Katára fogom saját félelmemet, de valahogy át kellett lépnem a küszöböt, és ez tűnt a legjobb megoldásnak.

– Minden pillanatát élvezi – mondta Norbi mosolyogva. - Pörög ezerrel.
– Azt elhiszem. Peti megjött már?
– Ja, nem jön.
– Mi van? Sok volt a bor?
– Nem, az anyja kavart valamit, neki kell segíteni.

Nem lehetett tovább várakozni: nagy levegőt vettem, és átléptem a küszöböt.

Libabőrös lettem, ahogy beléptem a házba. Minden pórusomon izzadni kezdtem, de nem a félelemtől, hanem a hűvös levegő miatt. Jófajta vályogból épült ház volt, a legnagyobb hőségben sem melegedett fel. Kiengedtem egy kicsit, és elhessegettem rossz érzéseimet.

A verőfényes napsütés után beletelt néhány másodpercbe, mire hozzászokott a szemem a félhomályhoz.

Klasszikus konyhában találtam magam, még egy ódon kemence nyílását is megfigyelhettem a bal sarokban. Történészként szedtem magamra némi néprajzos tudást a ladányi múzeumban, ahol dolgoztam, így valamennyire hozzáértő szemmel felmértem a poros helyiséget. Szandálos lábam döngölt padlón taposott, klasszikus, zöld színű konyhabútorokon mázas cserépedények, tányérok és tálak pihentek otthonos összevisszaságban, körülvéve mindenféle kacattal, amit egy konyhában felhalmozhat az ember.

Az asztalon műanyag poharak, félig üres cigisdobozok, öngyújtók és hamutál, az egyik széken pedig hűtőtáska jelezte, hogy a modern kor könyörtelen hódítóként ide is betette a lábát.

– Szióka!

Kata érkezett az utca felőli szobából. Láttam rajta, hogy teljesen fel van pörögve. Imádott nyüzsögni, imádott fontoskodni, és most mindkettőből kivehette a részét.

Műanyag pohár volt a kezében, és egy gyújtatlan cigi az ujjai között.

– Helló! – mondtam, majd jött a puszi. – Na, megtaláltad már a szellemeidet?
Kata grimaszolt egyet válaszul, de most nem hagyta magát provokálni.
– Kérsz valamit inni? Norbi kínált már?
– Igen, de csak vizet kértem.
– Ó, igyál már valamit!
– Te mit iszol?
– Fröccsöt.

Néztem, ahogy belekortyol az italba, láttam, ahogy rágyújt, és minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy kövessem a példáját.

– Akkor iszok valamit – mondtam megadóan, ellágyulva valami hideg és keserű ital reményétől. – Van sör?

Norbi már nyúlt is a hűtőtáska felé, és a kezembe adott egy doboz jéghideg sört. Égette a bőrömet, mint a pokol tüze. Felbontottam, belekortyoltam. Nem különösebben esett jól, de lehűtötte a testemet-lelkemet, az biztos.

– Te mit iszol? – kérdeztem Norbit.
– Csak vizet. Kocsival vagyunk.
– Persze.
– Gyertek, menjünk ki cigizni! – indítványozta Kata, és azzal a lendülettel már kint is volt a verandán. Tömzsi testéhez képest nagy sebességgel közlekedett.

Kint letaglózott a fülledt levegő és a gondozatlan kert látványa. Előhalásztam egy cigit, és meggyújtottam. Annyira kellett, mint egy tökönrúgás.

– Hogy tetszik? – kérdezte Kata. Csillogott a szeme, mintha érdekes játékot talált volna, ami egy darabig leköti a figyelmét. Nagy gyerek volt, de nagyon szerettem. Ki gondolta annak idején, hogy egy gyakorlótanár és egy kilencedikes diáklány ilyen jó barátok lesznek évek múlva!
– Öregnek öreg – mondtam. – Jó régi cuccok lehetnek bent.
– Jaja – mondta Kata. – Képzeld, nagyapám annyira fosott az anyjától, hogy nem mert vele lakni. Haha!
– Igen, ezt mesélted. Remek viszonyban lehettek. Mennyire félhetett az anyjától a nagyapád!
– Boszorkány volt, mégpedig a rosszabbik fajta. Azt is mondtam, hogy az öregasszony halála óta nem lépett be a házba?
Ez a slukk félrement, köhögtem.
– Az... mikor volt?
– Megvan már vagy tíz éve. Azért ilyen koszos itt minden.
Értetlenül nézhettem rá, mert folytatta.
– Gyere be, majd meglátod.

Elszívtuk a cigit, és elnyomtuk a csikket, aztán visszamentünk a házba. Most hamarabb megszokta a szemem a félhomályt. Újra körülnéztem a konyhában, és kiszúrtam, hogy nincs bevezetve a villany. Egyetlen petróleumlámpa árválkodott az asztal sarkán, mellette az asztal lapján henger alakú, sötét folt – az előző helye, ahonnan Katáék arrébb rakták. Ekkora volt a por!

Mintha a látvány lett volna az oka, irritálni kezdte a torkomat valami. Köhögtem.

– A por miatt van – mondta Norbi. – Bent még durvább, pedig kinyitottuk az ablakokat, már amennyire tudtuk.
– Jaja – mondta Kata. – De gyere csak! Olyat mutatok, hogy beszarsz! Van itt a dédanyámról egy fotó. Megmutatom neked. Akkor majd elhiszed, hogy boszorkány volt. Biztosan tőle örököltem azt a képességemet, hogy látom a szellemeket.

Ezt a gondolatot most megjegyzés nélkül hagytam, és követtem a barátaimat a tisztaszobába. Nem tudtam, örüljek-e vagy sem annak, hogy találkozok az öregasszonnyal, ugyanakkor kíváncsi voltam arra, hogy ki lehetett a háznak ama rettegett lakója.

Az ajtón belépve megálltam, és hagytam magamnak egy hosszú gondolatnyi időt, hogy magamba szívjam a csodát, amivel manapság ritkán találkozik az ember. Lenyűgözve figyeltem a történelemnek ezt az eleven darabkáját.

Minden a helyén volt: a púpos kemence, a magasra tornyozott ágyak, rajtuk a hímzett párnákkal, a sarokpad az asztallal és a székekkel az utcára néző ablak alatt, az asztal, rajta a gyertyatartókkal és a gyertyacsonkokkal, valamint a komód, fölötte a tükörrel. Ez az élő szépség, amiről nem is gondoltam volna, hogy még létezik a 21. században, minden porcikájában magán hordozta egy régi világ érintését. Hiába voltak fakók a színek, hiába állt vastagon a por és szőttek be minden létező sarkot a pókok, a szoba gyönyörű volt. Mintha egy néma szemtanú állt volna őrt egy régi világ megszenteletlen, eltemetetlen romjai felett.

A mulandó szépség megérintette a szívemet. Még az sem törte meg a varázst, hogy látszott, durva és barbár kezek már felfeszítették a kincsesládika tetejét. Néhány széket elmozdítottak, a félig nyitott ablakokon beszivárgott a napfény, az aranyló sugárban porszemcsék lebegtek. A tulipános láda teteje nyitva állt, az egyik sarokban pedig élénkpiros színű, műanyag felmosóvödör díszelgett.

Ugyanakkor egyre határozottabban éreztem, hogy kúszik felém valami rossz érzés. Az, amit az utcán éreztem, és az udvaron folytatódott, határozottan itt volt a legerősebb. Mintha valami megülte volna a házat, mintha valami beleette volna magát a falakba, a padlóba, a bútorokba. Olyan volt, mintha a múlt valóban élne, a ház élt, lélegzett, lüktetett... De nem csak passzív létező, hanem tudatos, akarattal rendelkező lény lenne, amely tudja, mi zajlik benne, és most is figyel...

Az élményt Kata vég nélküli csacsogása törte szét. Visszamosolyogtam rá, de továbbra is a régmúlt eme fagyott darabkáját figyeltem. Úgy tűnt, hogy barátaim nem érzik azt, amit én. Én sem értettem, miért bennem ez az érzékenység, noha gyerekkoromban is voltak már furcsa dolgaim. Ennek ellenére nem volt rám jellemző az a hisztéria, amit sokan eljátszanak, amikor azt akarják, hogy spirituális élményben legyen részük, sőt, határozottan kritikus voltam, pont saját tapasztalataim miatt. Tudom, hogy egy részem hét lakat alatt kívánta őrizni a modern világba nem való, „mágikus” képességeimet, amikkel nem tudtam mit kezdeni.

Éppen ezért zavart az egyre erősödő érzés, amit ráadásul Kata sem igazolt. Még hogy neki jelennek meg szellemek! Akkor ezt miért nem érzi?

Lassan beljebb óvakodtam, mint ahogyan egy ódon templomba lép be a hívő.

– Itt is van! – mondta Kata, amikor odaértünk a komód elé.

Kiderült, hogy a szoba mégsem volt tökéletesen berendezve. Ott ugyanis, ahol a tükörnek kellett volna lennie, egy hatalmas fénykép lógott a falon. A papír gyönyörűen faragott, sötétbarna fakeretben feszült egy üveglap alatt, azért nézhettem tükörnek az ajtóból.

Csalódottságom egy pillanat alatt átadta a helyét az ijedt rácsodálkozásnak. A falról egy szúrós szemű, komor arcú, aszott öregasszony nézett vissza rám. Késpengényi szája alig látszott ki az arcát borító ráncok közül. Csontos állkapcsa szinte állatias módon ugrott előre, mintha harapni akarna. Szeme feketén, majdhogynem élőn csillogott, és még a képen keresztül is olyan rosszindulat sütött belőle, hogy hátrahőköltem. Fekete kendő fedte a fejét, sötét gyászruha borította aszott testét.

A rosszindulat eleven szobraként uralta a fényképet, ami nagyon jó állapotban volt. A színei egyáltalán nem fakultak meg. A kép a tisztaszobában készült, a bútorok elrendezésén látszott, hogy pont a szemközti fal volt a háttér.

A fotó annyira élethű volt, hogy minden tudományos racionalizmusom ellenére beugrott a fejemben egy kép, ahogy az öregasszony ránk üvölt, és kiugrik a képből.

Abban a pillanatban megéreztem – ez a kép a rosszindulat központja! Innen áradt az a most már szinte tapintható gonoszság, ami az öregasszonyt életében körülvehette.

Meg tudtam érteni, hogy miért nézhették boszorkánynak, és értettem, miért nem lépett be a fia a házba még a halála után sem. Nagyon könnyű volt elképzelni róla, hogy átkokat szór boldog- boldogtalanra.

Úristen! Ilyen anya mellett felnőni! Nem csoda, hogy szerencsétlen elitta az eszét.

Nem tudtam, mihez kezdjek a felfedezéssel, és nem tudtam, hogyan értelmezzem a jelenést. Lehet, hogy csak az öreg ház amúgy is ódon hangulata tetőzte a másnaposságomat, ezért voltam ilyen érzékeny és depresszív? Könnyen előfordulhatott. A pusztulás látványa mindig is nagy erővel hatott rám.

Kata dédanyjáról pedig eszembe jutott az a néni, aki gyerekkoromban a mi utcánkban lakott, és akitől annyira féltem gyerekként. Neki is olyan gonosz, szúrós szeme volt, mintha az összes már elkövetett és elkövetendő bűnömet látná...

Az biztos, hogy ilyen lehetett ez a vénasszony is.

Csak néztem a fotót, és igyekeztem nem tudomásul venni, hogy mintha a mozdulatlan, öle előtt összekulcsolt kézzel álló, szikár vénasszony gonosz tekintete visszanézne rám.

– Mekkora ereje lehetett – motyogtam –, és milyen gyűlölet élhetett benne! Még most is szinte tapintható.

Senki nem válaszolt. Körülnéztem, nem kicsit megkönnyebbülve attól, hogy végre nem kell tovább néznem az öregasszonyt.

Barátaim már szorgoskodtak. Kata a tulipános láda kincseit forgatta ki, Norbi pedig a padlón halomba gyűlő szemétből csinált egyre nagyobb kupacokat a seprű segítségével.

Visszanéztem a fényképre. Vajon mit szól a mama ahhoz, hogy szétszedjük a birodalmát? A fénykép azonban nem válaszolt, csak a nő nézett rám gyűlölettel telt szemmel.

Kata kérésének eleget téve Norbival kifeszegettük a megvetemedett ablakokat, és kitártuk az ablaktáblákat. Érdekes módon alig jött be több fény, és az is csak még lehangolóbbá tette a szobát, ahogy a lépteink és a sepregetés nyomán felvert por lassan szállingózott, szürke ködként lebegve. Többször ki kellett mennünk az udvarra levegőzni és kimosni a szánkból a port – vagyis inni és cigizni. Kénytelenek voltunk felmosni a döngölt padlót, ami nem volt egyszerű meló, mielőtt nekilátunk a nagyobb munkának.

A kánikula miatt nem sokáig tartott a szoba levegőztetése. Csak úgy dőlt be a meleg, az áporodott szag pedig az istennek sem akart elmúlni. Hiába volt nyitva a konyha ajtaja is, nem sikerült huzatot csinálnunk.

Először kisebb tárgyakat dobozoltunk be: bögréket, tányérokat, régi fényképeket. Nem egyet alaposabban megvizsgáltam, és megjegyeztem, milyen jól mutatna a múzeum kiállításában. Meg is egyeztünk, hogy majd megbeszéljük Kata szüleivel, mit adományoznának a múzeumunknak.

Csak keveset beszéltünk munka közben. Norbi amúgy sem beszédes, inkább dolgozott, mint szokta. Kata is visszafogta magát egy idő után, nem mintha fáradtnak tűnt volna. Lehet, hogy a kellemetlen levegő nyomasztotta? Vagy mégis hatott rá a tudat, hogy boszorkány dédanyja figyelő szeme előtt kell dolgoznia? Egyre sűrűbben tartottunk szünetet, olyan jó volt elhagyni a szobát, valósággal megkönnyebbültem, amikor kiléptem a házból. Kint aztán mindenféléről fecserésztünk, mintha a benti kényszerszünetet akartuk volna behozni. Visszatérve rendre újra megült bennünket az a rettenetes érzés, és Kata is becsukta a száját.

Engem azonban egyre jobban zavart a csend, különösen pedig az a szúró érzés, ami egyre ott motoszkált a lapockámon, amikor a tisztaszobában voltam. Egyre többször vettem észre, hogy önkéntelenül is a fényképre nézek – olyan érzésem volt, mintha az öregasszony figyelne. Egyszer még arra is rávettem magam, hogy minden félelmemet és undoromat leküzdve odamenjek a képhez, és alaposan szemügyre vettem. Hiába néztem, nem vettem észre semmi különöset, és biztos vagyok abban, hogy a halk kuncogást már csak a melegtől és a sörtől zakatoló agyam hallucinálta. Az öregasszony nem mozgott, előre meredt. Egyedül saját elmosódott képem látszott az üveg felületén.

Már éppen menni akartam, amikor valami furcsaságra lettem figyelmes. Visszaléptem, és a fotóra meredtem, de nem tudtam megmondani, mi okozza a zavart a képen. Bosszantó volt, úgy éreztem, mintha valami külső erő láncolta volna le tudatomnak azt a részét, ami választ adhatna a kétségeimre. Magamban káromkodva átkoztam el az öregasszonyt és az alkoholt egyszerre, nem tudva, melyiknek köszönhetem a pillanatnyi üzemzavart. Nem baj, azzal a tudattal, hogy előbb-utóbb úgy is eszembe jut, kihívtam a többieket cigizni.

Visszatérve ismét elmentem a fotó előtt, hiába. Azonban erőt merítettem a haragomból, és elhatároztam, hogy megtöröm a csendet. Ha már a helyzet adta, Szűcs Sándor biharnagybajomi néprajzkutató zseniális könyvéből idéztem, felemlegetve a régi világot. Hamarosan régi paraszti babonákról és a népi hagyományban fellelhető különféle lényekről, boszorkányokról, kóbor lelkekről meséltem, ami jelen helyzetünkben csak olaj volt a tűzre.

Már Norbin is éreztem a feszültséget, Kata pedig szokatlan csendben pakolászott. Válasz nélküli monológom egyre bizarrabbnak hatott a gonoszság eme mauzóleumában.

Norbival éppen az ágyneműket szedtük össze az egyik ágyról, Kata pedig a komódról pakolászott egy dobozba, amikor a halottakra tereltem a szót.

– Tudjátok, hogy egyes elméletek szerint a temetkezés szokása a halottaktól való félelemből ered? Sok-sok olyan őskori sírt tárnak fel a régészek, ahol látszik, hogy a halottak kezét és lábát összekötözték. De ha belegondoltok, mi is mit teszünk? Elássuk a halottakat, gondolom azért, nehogy visszajöjjenek. Máshol elégetik őket. Gyakorlatilag megsemmisítjük vagy ellehetetlenítjük fizikai valójukat. Őseink még száz évvel ezelőtt is nagyon féltek a halottaktól. Azt vallották, hogy a lélek biztos távozása érdekében meg kell könnyíteni a halált. Képzeljétek, úgy hitték, hogy a libatoll megnehezíti a lélek távozását, ezért kivették a párnát a haldoklók feje alól. Vagy éppen lefektették őket a földre, hogy könnyebben haljanak meg. Zseniális, nem?

Kuncogtam, miközben reszkettem, mint a nyárfalevél. Közeledett valami, csak azt nem értettem, hogy mi.

Folytattam a történetet.

– Félelmükben mindent elkövettek, nehogy a házban maradjon az eltávozottak lelke. Három fontos tennivaló volt, amikor valaki meghalt. Először: ki kellett nyitni az ablakot, hogy kiszálljon a lélek. Másodszor: meg kellett állítani az órát. Harmadszor: le kellett takarni a tükröket, nehogy a halott meglássa bennük magát, mert akkor nem távozik el...

Az agyamba vájta a karmait a felismerés, és megértettem, mi zavart a képben. Abban a pillanatban sikítás fagyasztotta belém a szót, és éktelen csörömpölés vert visszhangot a fejemben.

Egyfajta kábulatban fordultam meg, magam sem tudtam, mit hittem, mit fogok látni. Mintha az egész világ lelassult volna, a tekintetem lassabban követte a fejemet, vagy éppen a tudatom fékezte magát, mert nem akarta látni azt a valamit, amitől rettegtem.

Kata iszonyodó, falfehér arccal meredt a lába előtt heverő fakeretre, ami korábban még a komód felett függött. Nem tudom, hogy csinálta, de Norbi már ott is volt mellette.

– Mi történt? – kérdezte.
Kata remegő ajakkal, alig hallhatóan habogott.
– A fot... a fot... a fot...

Norbi tekintete követte a Katáét. Soha azelőtt nem láttam még megrendülni a barátomat, és többé nem is szeretném. A fényképet nézte, az arcára rémület ült ki. A következő pillanatban Kata lába felmondta a szolgálatot, és Norbi karjába hanyatlott.

Ekkor már én is lefejtettem a tagjaimról a dermedtség béklyóját. Mint egy álomban, valósággal odavonszoltam magam a többiekhez, és nem tudtam a tekintetem letépni a Norbi lábai előtt heverő valamiről. Segítettem neki Katát tartani, és végre megláttam, mi történt.

A karom, ami azóta sem engedte el az agyamat, most még mélyebbre vájta belém magát. Akkor és ott vége lett a világnak. A szívem kihagyott egy ütemet, majd őrült módon zakatolni kezdett, mintha szét akarná törni a bordák börtönét. Megszédültem, a gyomrom atomnyira zsugorodott össze, majdnem elhánytam magam. Egész testemet kiverte a víz, és reszketni kezdtem. Nem sok híja volt, hogy a térdem, ami megbicsaklott, felmondja a szolgálatot, végül azonban erőt vettem magamon.

A levegő kavarogni kezdett a lábunk előtt, magával ragadva a felmosást és söprést elkerülő porszemcséket. De az egyből látszott, hogy a légörvény nem a kosztól sötét. Egyre gyorsabban forgott, kavargott, és vékony patakokban magába szívta a sötétséget, ami mintha a falakból, az edényekből, a bútorokból, a gerendából, még az ablakon át is szivárgott volna felé. És aztán az apró, fekete fergeteg, amelynek csupán a léte ellentmondott minden fizikai törvényszerűségnek, és ami már nem tudott mit magába szippantani, hirtelen megindult a padlón. Egy pillanat alatt ott volt a kemencénél, felmászott a padkára, és bemászott a száján. Nem tudom, hogy hallottam-e, vagy csak hallani véltem, hogy a kéményen keresztül távozik. Egy reszelős, gúnyos kacagás visszhangja viszont sokáig ott csilingelt a fülemben.

Katát támogatva néztem rá Norbira, akinek szemében ugyanazt az értetlen iszonyatot láttam tükröződni, amit én is éreztem.

Tudtam, hogy ha nincsenek ott a barátaim, akkor hanyatt-homlok menekülök onnan, és meg sem állok egy nagyon távoli kocsmáig, ahol eszméletlenre iszom magam. Tudtam, hogy ha nincs szükségük rám, akkor képtelen leszek úrrá lenni páni félelmemen. Így azonban le kellett gyűrnöm a rettegést. Megembereltük magunkat, és saját többszörösére nőtt súlyunk mellett még Kata magatehetetlen tömegét is vonszolva, remegő lábakkal menekültünk ki a házból.

A verandán végre levegőhöz jutottunk. Norbi addig pofozgatta és szólítgatta a padra leültetett Katát, amíg magához tért. Én közben hiába próbáltam remegő kezemmel meggyújtani egy cigit. Végül feladtam, és egy halk káromkodással a földhöz vágtam, még meg is tapostam.

Csak lassan csillapodtam le annyira, hogy tudomást vegyek a környezetemről. A szívem sem dörömbölt már, a légzésem lecsillapodott, a karom is elengedte az agyamat. Nagy levegőt vettem, és úgy örültem a napfénynek, a ragyogó, kék égnek, a levegő simogatásának a bőrömön, mint egy gyerek a születésnapi ajándékának.

Igen, valami megváltozott.

Ugyanaz a sűrű gaz fogadott, ugyanaz a gyom feszítette a szét a köveket, ugyanúgy a pusztulás és az elmúlás hangulata vett körül, mint reggel. De hiányzott belőle az iszonyat, nem tükrözött félelmet, nem sütött belőle a rosszindulat. Fáradt volt, méla és csendes, mint a halál a maga méltóságában. Legalábbis amilyennek lennie kellene.

Most már nem féltem a háztól. Bementem, kihoztam a hűtőládát, és három pohárba öntöttem pálinkát. Szó nélkül legurítottuk, még Norbi is. Majd hazamegyünk valahogy.

Ezután sikerült rágyújtani, de csendben maradtunk. Mindenki igyekezett feldolgozni, ami történt, csak néha néztünk egymásra lopva, és el is kaptuk a pillantásunkat, ha találkozott a másik tekintetével. Néma szólamaink, amiket egymás szemében láttunk, minden bizonnyal mindannyiunk számára tudatosították, hogy mindenki látta. Megtörtént.

Ha pedig valóság volt, amit láttunk, akkor elveszítettünk valamit a világból. Vannak dolgok, amikkel nem szabad találkozni. Hiába éreztük, hogy már eltávozott a házból az a szörnyűség, ami évekkel ezelőtt ütött benne tanyát. Kata űzte el teljesen véletlenül, amikor elejtette a dédanyját, a boszorkányt ábrázoló képet, ami tucatnyi darabra tört.

– Le akartam törölgetni az üveget – mondta Kata halkan, mintegy magának. – Nagyon nehéz volt, alig bírtam leemelni. Akkor vettem észre, hogy dédanyám... ott maradt a kép közepén, de... megmozdult benne a szoba...

Tehát ez történt. Jól sejtettem. Ez volt az, ami rettenetesen zavart korábban, de amit nem tudtam megfogalmazni. Ezért volt a kép háttere a szemközti fal.

Szegény Kata, neki kellett szembesülnie a rettenettel, ami, ha szerencséje van, nem okozott benne maradandó károsodást.

Mi, fiúk már csak azt láttuk, hogy a földön fekvő, faragott keretből nem vizslat minket a vénasszony szigorú tekintete. A darabokra törött szilánkok alatt ugyanis nem volt papír, amiről lenézhetett volna a szúrós szempár, hogy elűzze a betolakodókat, miközben tovább felügyeli egykor volt otthonát, és lassan, évek alatt, beleivódik minden szegletébe.

Az, hogy mi miért nem látszottunk benne rendesen, amikor a nőt vizsgáltuk, már a történet rejtélye marad.

A komód feletti falon nem fénykép lógott, hanem egy tükör... Egy olyan tükör, amelyben a halála pillanatában egy akaratos, gonosz vénasszony lelke vert tanyát.

Előző oldal Klark
Vélemények a műről (eddig 1 db)