X. LFP. Vámpírok - Átkozott maskara

A jövő útjai / Novellák (29 katt) JohhnySilver
  2020.03.14.

Nem akartam mást, csak épen, egészségesen hazakerülni, ami elsőre talán, nem is olyan nagy kívánság, ám amikor Drakula gróf megjelent az étkezőben és kivillantotta a fogait, mégis úgy tűnt, a lehetetlen után vágyakoztam. A kivetített óra éjfélt mutatott, elvileg éppen elkezdődött egy új nap, mégis egy hosszú pillanatra megállt az idő a teremben.

– Boldog új évet! – kiáltott selypítősen vámpír, azután nekirugaszkodott. Átlebegett tucatnyi utána forduló fej felett, leereszkedett az italos pult mellé, ahol színpadias mozdulattal kiemelte a hajóorvos kezéből a punccsal teli nullgravitációs ivógumót.

– Ne már doki, miért néz rám ilyen furán? – kérdezte a gróf. – Ne legyen már ilyen merev! Érezze jól magát a kedvemért, és köszöntse fel maga is az egybegyűlteket! Mondja szépen velem együtt! Pancserek!

Döbbent csendben figyeltük, ahogy vigyorogva belemélyesztette a szemfogát az ivógumóba, amitől aztán szerteszét spriccelt az ital.

– Haver, tönkreteszed a ruhám! – hördült fel egy alsógatyás szuperhősnek öltözött alak, akit a gumiizmok elhelyezkedése alapján az egyik nagypofájú hajtóműmérnöknek gondoltam, majd a jövevény felé mozdult.

A körülöttük felhangzó vinnyogó röhögés persze csak addig tartott, amíg Drakula egy kecses mozdulattal a férfira nem vetette magát. A körülöttük felbukkanó cseppekről először én is azt hittem, csak kiömlött vörösbor, de valaki sikoltani kezdett, a maskarába bújt emberek pedig odébb lökték magukat a verekedőktől. Én a válaszfalnak támaszkodva néztem a szürreális jelenetet. Azon elmélkedtem, hogy ez vajon csupán a majomtól származó főemlősöktől megszokott maszkulin kakaskodás, vagy már az űrtéboly első jele.

Számtalanszor merült már fel az a kérdés, hogy mennyire lehet normális bárki, aki képes hátrahagyni a szeretteit egy bizonytalan kimenetelű űrutazás kedvéért. Erre már a Kirajzás kezdete óta keresik a választ az elmeturkálók, de amennyire tudom, sikertelenül. Szerintem túlgondolták ezt a dolgot, hiszen elég, ha visszaemlékeznek a kétszáz évvel ezelőtti állapotokra a Földön. Nem kell zseninek lenni, hogy belássák, kegyesebb halál megfulladni, vagy megfagyni másodpercek alatt az űrben, mint szomjan halni az ihatatlan vizek mellett, vagy leélni egy egész életet a túlzsúfolt városok mocskában. A Földre egy időben ki lehetett volna tenni a „Megtelt” táblát, amitől a bolygó is besokallt, úgyhogy mindent megtett azért, hogy elsöpörje a felszínét pusztító szapora élősködőket. Az extrém időjárás rövid időn belül olyan megszokottá vált, hogy sokan már fel sem kapták a fejüket a pusztító viharok, az azokat kísérő szárazság, hőség, éhínség hallatán, ám amikor eljött az idő, milliók vállalták a veszélyt, csak hogy megszabaduljanak ettől a nyomortól. Elsőként persze a gazdagok menekültek el, évekig a holdkőzetbe vájt bázisaikról irányították a kapitalizmus űrbe telepítését. A Mars első kolóniáit viszont már egy önkéntesekből álló csapat húzta fel. Az ő túlélésükre egy fabatkát nem adtak volna az online bukmékereket, mégis beindult az élet a kupolák alatt.

Én időben megszabadultam a gravitációs kúttól, bejártam a Naprendszert, és láttam jó néhány furcsaságot. Első kézből tapasztaltam, hogy hiába a technikába vetett önhitt bizalom, az űrhajók többsége pont annyit ért a kozmikus meglepetésekkel szemben, mint a Titanic rekeszei a jégheggyel szemben. A tapasztalat mellé sok esetben szerencse is társult, ezért aztán sok mindent túléltem, így dicsekvés nélkül kijelenthetem, hogy minden földi gyarmaton megfordultam. Jártam a Merkúr szökésbiztos börtönében, siklórepültem a Vénusz viharaiban, végigittam a Lagrange-állomások hűtőfolyadékokból pancsolt specialitásait, egy gödörben lapulva vészeltem át egy kétnapos homokvihart a Marson, és bizony ott voltam, amikor megtalálták a Barlangot a Ganümédész hegyeiben.

Én voltam az a névtelen bányász, aki a holdjáróval letért a kijelölt útról, aztán pedig beszakadt a talaj. A tíz méter zuhanás után órákig tartott, amíg kiszabadítottak, ám a sziklák alatti örök fogság gondolata kevésbé rázott meg, mint a következmények. A helyszínt ellepő katonák és zsenipalánták hallani sem akartak arról, hogy holmi prosztó bányász besegítsen a feliratok megfejtésébe. Felrugdalták a seggem az első felszálló hajóra. Más talán jutalomnak vehette volna az ingyen utat, engem azonban csak felhúzott a viselkedésük, így azonnal nekiláttam a jövőm átszervezésének.

Számtalan év kemény munkájával a hátam mögött, meg némi kenőpénz és zsarolás segítségével, felkerültem a világ első mélyűri felderítőhajójának a legénységi listájára. A Horizont a Hold felett épült, a mérnöki munka elsősorban a csillagközi repülésre koncentrált, amibe nem fért bele a légkörbe lépési alkalmasságra. Némelyek szerint még így is ez volt a Föld legnagyobb technikai csodája, én pedig inkább egy udvarias mosoly alá rejtettem a véleményemet a sietős kidolgozás láttán. A felhajtáshoz persze hozzátartozott az is, ahogy velünk bántak a médiában. Az űrhajó még el sem készült, mégis mindenki ismerte az arcunkat. A sztárolást mindenki másképp viselte a legénységből. Akadt, aki hedonista módon kihasznált minden elé tárulkozó lehetőséget, ám a többség inkább azzal foglalkozott, hogy mikor gyújtjuk be a hajtóműveket.

Az indulás kitűnően sikerült. A gyorsítási szakaszban a bordáink nem szúrták át a belső szerveinket, és hamarabb elértük a Jupitert, mint korábban bármelyik ember vezette jármű, így mindenki elégedett mosollyal adott interjút a folyamatosan érdeklődő médiának mielőtt belevágtunk egy kockázatos manőverbe. Valami lángész a Földön úgy tervezte meg a pályát, hogy a parittyamanőver közben még fel tudjunk venni egy tudóst, akit egy deszantos hajóval és egy katonai pilótával indítottak neki a Ganümédeszről. Annak ellenére, hogy a fedélzeten is többen arra fogadtak, hogy darabokra szakadva zuhanunk a Jupiterbe, ezt is túléltük. A társaság euforikus állapotba került, ahogy a hajó ráállt a Proxima Centauri felé vezető útra, a kapitány pedig engedett a harsány követelésnek és beindította a gravitációs gyűrűt, hogy kicsit bulizhassunk.

A büszkeség és a halhatatlanság érzése keveredett bennem ezekben az órákban, aztán minden a feje tetejére állt. Nem vagyok egy elveszett alak, nem ijedek meg akármilyen árnyéktól, de ettől a maskarától, meg a semmiségen kitörő verekedéstől kiújult az embergyűlöletem. Soha nem tartottam viccesnek, ha valaki vámpírnak öltözik, ezzel riogatva az embereket. Űrkorszak ide vagy oda, maradt elég félkegyelmű, aki még elhitte a régi meséket, így szenteltvizet, vagy ezüst keresztet tartott magánál. A tárgyakkal semmi gondom nem volt, de a vallásos maszlagtól mindig elfogott az utálkozás.

A Drakulának beöltözött fickót egyébként Petyrnek hívták. Alapjában véve csak egy lett volna az idegesítő kockafejek sorában, ám ezen a hajón ő volt az a bizonyos Fontos Ember, akit miatt a küldetés biztonságát kockáztatták már a repülés elején. Sem ez a tény, sem az, hogy önjelölt mókamesternek képzelte magát, nem tette szimpatikussá a hajózók körében. A többiek kerülték a társaságát, én viszont kíváncsian vártam, mikor jön rá, hogy már korábban is találkoztunk. Szemmel láthatóan ő már elfelejtette az esetet, de bennem élénken megragadt a lenéző tekintet, amivel méregetett, miközben két katona ráncigált végig a Ganümédész állomás folyosóján az űrkikötő felé. Az undorító féregre szokás úgy nézni közvetlenül azelőtt, hogy szétnyomjuk a cipőnk sarkával. Volt idő, amikor ezért kitapostam volna a belét, itt viszont vissza kellett fognom az indulataim. A Barlang kutatói közül most egyenesen a felderítőhajóra került, aminek minden bizonnyal nyomós oka lehetett, engem pedig kíváncsivá tett a dolog. Persze azt sem zárhattam ki, hogy a hasonszőrű társai egyszerűen megunták a rossz vicceit, és így szabadultak meg tőle.

Legszívesebben eltűntem volna az étkezőből, mégis maradtam. Mivel senki nem mozdult, illetve aki igen, az leginkább csak távolabb lebegett a két verekedő mellől, ezért magamra vállaltam a létező legkellemetlenebb szerepet. A mellettem álló kezébe nyomtam az ivógumómat, aztán sietősen kiosztottam Petyrnek, meg a gépésznek is egy pofont, mire a verekedés éppolyan gyorsan félbeszakadt, ahogy elkezdődött. A korábban mégoly virgonc Drakula szája legörbült, úgy tűnt, menten elsírja magát, ezért gyorsan a távolabbi sarok felé löktem. Meg akartam előzni bajt, hiszen a magát műizmokkal felturbózó gépész már a haverjai után forgatta a fejét.

– Neked legyen eszed! – fogtam le a kezét.
– Megharapott ez a barom! – nézett el a vállam fölött. – Ezért lenyeletem vele a fogait.

Vállat vontam. A Föld hőseitől az ember nem cicaharcot várna. Lehet, hogy kár volt beleavatkozni, de már nem visszakozhattam. Igazság szerint kicsit hibásnak éreztem magam azért, hogy idáig fajult a dolog. Az elmúlt napokban többször is láttam, ahogy Petyr a tárgynyomtató körül lődörög. Gondoltam is rá, hogy megnézem, mivel foglalatoskodik, ám esténként mindig találtam kellemesebb elfoglaltságot, mint a nyomtatóprogramok visszaellenőrzése. Ha kicsit jobban odafigyelek rá, és időben látom a műfogsort, meg az idétlen öltözetet, akkor biztos elveszem a kedvét ettől a maskarától.

Megnéztem a gépész sebes fülét. Petyr eszetlen harapása kitépte a fülbevalóját, ami ott lebegett egy rubinszínű gömböcskében az arca mellett. Megráztam a fejem. A vér látványára zsongani kezdett a fejem. Azt mondják, csak akaraterő kell hozzá, hogy legyűrjük a fóbiáinkat, de van ebben tapasztalatom, és elhihetik nekem, vannak dolgok, amikhez ez is kevés. Az űrjárók előszeretettel tartják magukat kemény fickóknak, én meg nem szerettem volna a kelleténél jobban kimutatni az érzéseimet, így hát inkább felsandítottam Petyrre. A nyomorult porontya időközben eltüntette a sírós ábrázatot a képéről. A pupillája kitágult, akár egy rossz drogosnak, és idétlen vigyorral kacsintott rám. Nagyon reméltem, hogy senki nem látta, mert még azt hiszik, a barátja vagyok az idiótának.

A kapitány még nem bukkant fel a balhéra, és a biztonsági tiszt vörös üstökét sem láttam sehol, úgyhogy elkaptam a Petyr karját, aztán úgy kilódítottam az ajtón, hogy a szemközti fal adta a másikat. Annyi esze sem volt, hogy bekapcsolja a mágnescsizmát. Senki nem jött utánunk. Szerintem biztosak voltak benne, hogy kihajítom a légzsilipen az ostoba fajankót, amihez senki nem akart asszisztálni.

Odakint elkaptam az ing keményített gallérját és megráztam fickót.
– Mi ez marhaság?
Nem kellett diplomás agyturkásznak lenni ahhoz, hogy lássam, nem csak megjátssza a félelmet.
– Én csak vicceltem – hebegte maga elé emelt kézzel Petyr.
Kikapcsoltam a bakancsom, így legalább egy magasságban lebegtünk.
– Ilyen harapással senki nem viccel! – sziszegtem a képébe.
– Hidd el haver, nem akartam, az csak úgy adta magát. Tudod, vámpír, óriás szemfogak, harapás. Érted ugye? Csak vicc volt, legalább te ne szívd fel magad! Egyébként sem akartam bántani. Ahogy közel hajoltam, a fogam elakadt a fülbevalóban, ahogy meg elrántotta a fejét, hát kiszakadt. Szóval tulajdonképp ő a hibás.

Ez a fajta érvelés talán az óvodában még bejött neki, de egy űrhajón másképp működnek a dolgok. A kapitányt ismerve egy testi sértés miatt minimum elzárás várt a srácra. Bármennyire is megérdemelte a büntetést, hajlottam rá, hogy igazat mond. A tanúk többsége azonban a gépész pártját fogja majd, bármit is láttak, és lesznek, akik visszavágót akarnak majd. Menthetetlen esetnél az ember ne legyen útban, mert letapossa a felbőszült tömeg, ez egy örök szabály, én mégis megszegtem. Meg tudtam védeni magam bárki ellen, ezért nem is fájt volna a fejem egy percet sem, ám a bennem kavargó érzések miatt elbizonytalanodtam. Csak azt nem tudtam, a vér látványa, vagy Petyr ostobán vigyorgó képe zavart meg jobban.

Rideg környéken születtem, a családomra sem lehettem maradéktalanul büszke, arról pedig jobb nem beszélni, miket csináltam, mielőtt elhagytam a Földet. A forrongó véremet olyan ősöktől örököltem, akik nem féltek szembeszállni az ismeretlen veszélyekkel, viszont a gyökereik keresése közben soha nem tudtak elszakadni az ősi hagyományoktól. Nem csoda, hogy mindig másnak éreztem magam, mint egy átlag földlakó, és ez az érzés egyre csak erősödött bennem, ahogy távolodtam a Naptól. A fagyos űrbe kilépni egy egészen új élet kezdetét jelentette. Minden nappal kevésbé kísértett többé a múlt, a rossz emlékek pedig új értelmet kaptak egy idő után.

Erre itt van ez a nagyra nőtt gyerek, aki képes lenni beveretni a fejét egy ostoba vicc miatt, aztán itt vagyok én, aki a megmentő szerepében tetszeleg, pedig kidobatott a bázisról, csak azért, mert a Barlangban talált feliratot akartam elolvasni.
Na igen, a felirat.

Visszakapcsoltam a mágnescsizmát, végigvonszoltam Petyrt a folyosón, és belöktem a kabinjába. Reszketve ült az ágyán, még akkor sem próbálkozott semmivel, amikor kotorászni kezdtem az asztalán.
– Mennyi időt töltöttél az Ganümédészen? – kérdeztem.
– Hat hónapot.
Mondanám, hogy egy örökkévalóság annyi időt a látszólag mindig feléd zuhanó Jupiterrel a fejed fölött élni, de én az első turnussal érkeztem, és közel egy év kutatás után találtam meg a Barlangot. A bányászcég képviselője gyorsan aláíratott velem még egy évet, nehogy idő előtt kikotyogjam a médiának a felfedezést, de a katonák érkezése megoldotta a problémáját. A titoktartási záradék miatt elvileg a közelébe sem kerülhettem egy Petyr-féle embernek, ám ahogy távolodtunk a Földtől, egyre kevésbé hatott meg az esetleges per lehetősége.

– Mesélj a feliratról!
Beharapta az alsó ajkát, úgyhogy tudta, miről beszélek.
– Ott voltam, úgyhogy hiába próbálsz hazudni.
– Én soha. Az Delgado volt. Ő adta le a riasztást.

Fogalmam sem volt, mire céloz, de beugrott annak a barna képű kis emberkének a képe. A mozgása, a beszéde alapján inkább gondoltam felszentelt papnak, mint szimbólumkutatónak. Talán mindkettő volt egyszerre, vigyázni azonban nem tudott magára. Az egyik alagútban találták meg, egy mennyezetről lezuhanó jégtömb olvadozott a koponyájában. Ebből is látszott, hogy a Földről szalajtott ficsúrok kissé másképp értelmezték a biztonság fogalmát, mint a tapasztalt űrjárók.

– Szóval ő volt köztetek a spicli, te meg a jó fiú.
Petyr zavartan összerezzent.
– Egy egész csapat dolgozott ott. Én csak egy voltam köztük.
Vannak emberek, akik nem feltétlenül oda kerülnek, ahová valók, ilyenkor nehéz eldönteni, ők a világmegváltó kivételesek, vagy csak a szerencse játszik velük.
– Mégis te vagy itt.
Petyr feszengve húzódott odébb.
– Nekem azt mondták, ez egy olyan hely, ahol nem fenyeget semmi veszély. Távol mindentől és mindenkitől. Itt szabadon dolgozhatok az átküldött adatokkal, közben pedig vigyázni fognak rám. Te lennél a testőröm?

Eszembe sem jutott magamra vállalni a szerepet. A srác annyira azért nem volt ostoba, hogy bedőljön annak, ha egyből rábólintok a dologra. Végigpörgettem magamban a legénységet, ám csalódottan állapítottam meg, hogy fogalmam sincs, ki lehet ez a testőr, pedig ezek után sürgősen meg kellett találnom. Kérdés, hogy jelenleg, mi a fontosabb feladata az illetőnek, Petyrt megvédeni pár kiérdemelt pofontól, vagy fenntartani az álcáját. Megpróbáltam semmitmondó arcot vágni az értékes információhoz.

– Én csak az fickó vagyok, aki elfuvarozza a hozzád hasonló kockafejűeket az egyik helyről a másikra.

Petyr szeme furán csillant. Szerintem a maskarás belépőhöz szüksége volt valami bátorító szerre, aminek a kijózanító pofon ellenére maradt még némi utóhatása.

– Az nem egy csak egy hely, ahova megyünk. Akik ott élnek, már legalább egyszer átszelték az űrt, és vagy ezer évvel ezelőtt egy bázist építettek a naprendszerünkben. Ki tudja mennyi időt töltöttek a tanulmányozásunkkal, mielőtt elmentek volna. Képzeld csak, mennyivel járhatnak előttünk, mennyi tudást halmozhattak fel. Hatalmas ugrás lesz az emberiségnek, ha sikerül a kapcsolatfelvétel velük.
Nem akartam elkeseríteni a vállvonogatással, mégsem tudtam megállni.

– Ahogy én látom, nemigen érdekelte őket a Naprendszer. A hatalmas tudásukat megtartották magunknak, amikor hátat fordítottak a Földnek.
– Talán visszavonultak, és hagyták, hogy magunk érjük el azt a szintet, amikor egyedül kilépünk a csillagközi térbe. Nem tudhatjuk, milyen szabályok érvényesek a fejlettebb civilizációknál.
– Nekem meg úgy tűnik, bármennyit is fejlődött az ember, még elég naivan gondolkodnak a tudósok. Nekem ez a viselkedés inkább tűnik olyannak, amikor csak azért hátrálsz pár lépést, hogy a másikat elcsald a biztonságtól.
A döbbenete valódinak tűnt, ami még ijesztőbbé tette az előző gondolatsort.

– Te kétségbe vonod a jóindulatukat?
– Ez egy emberi fogalom. Mi van, ha nem is ismerik?
Petyrnek elakadt a szava, hosszú pillanatok kellettek, mire összeszedte magát.
– Miért vagy itt, ha így gondolod?
– Ott voltam az elején, amikor kiolvasztottuk a kürtőket és a járatokat. Láttam a nagy csarnokot, az oltárt és a mennyezeteket díszítő véseteket.
A gyermeki ártatlanság mintaképe lehetne ez a fickó, ahogy elmosolyodott.

– Magával ragadó, igaz? Te is kíváncsi vagy azokra akik készítették?
Láttam, hogy ugyanúgy nem érti a lényeget, ahogy a társai, akik a Ganümédészen álltak szájtátva a Barlang közepén, körülöttük pedig mindenfelé egy idegen civilizáció nyomai.
– Én a helyedben félnék attól, amit jelentenek.
Petyr kihúzta magát.
– A vésetek nagy részét még nem fejtettük meg – mondta kimérten. – Különben is, mit tudsz te erről?
A gerincemen hideg borzongás futott végig.

– Szóval sikerült megfejteni annyit, amivel azonosítani lehet egy potenciálisan lakott exobolygó helyét, de arról halvány fogalmatok sincs, hogy kik voltak, akik hátrahagyták ezt az üzenetet. Gondolom senki nem furcsállta a dolgot, még úgy sem, hogy ezek az idegenek nem hagytak hátra semmi kézzelfogható dolgot. Mi nem találtunk sem gépeket, sem tárgyakat, nincs temetési hely, maradványok.

– Tervezetten hagyták el a bázist.
Gondoltam teszek egy ellenpróbát.
– Ezek szerint több mindent is megfejtettetek a feliratokból.
Az emberi elme bugyrai kifürkészhetetlenek, viszont a test reakciói sok mindent elárulnak. Volt valami fura abban, ahogy Petyr szeme alatt az ideg összerándult. Más talán észre sem vette volna, ám nekem úgy tűnt, érzéken pontjára tapintottam. Oldalt mozdult, mire elkaptam a karját.
– Ki vele! Mi az amiről nem tudunk?
Úgy szisszent fel, akár egy gyerek, Az alacsony fájdalomküszöbe láttán a hüvelykujjamat alaposan belenyomtam a bicepszébe. Azt vártam, megoldódik a nyelve, de alaposan meglepett.
– Egy igazi barom vagy Qari! – taszított mellbe a szabad kezével.

Letalpaltam a mágnescsizmával mielőtt megütöttem. Az orra éles hangon reccsent, majd vércseppek lebegtek szerteszét körülöttünk, amitől csak még jobban elborult az agyam. Felnyögött, az alkarjával megpróbálta védeni az arcát, mire keményen fültövön vágtam. Normál gravitációban eldőlt volna, akár egy zsák, itt azonban el kellett kapnom, nehogy ellebegjen az ajtóig. Megmarkoltam a mellényét, majd a terminál elé löktem.

– Látni akarom, meddig jutottatok a szövegben!
Biztosan mindig fel volt mentve sportból, de a becsületére vált, ahogy megpróbált ellenállni, persze nem sokat ért el vele. A szeme alaposan feldagadt a jobb egyenestől, így csak másodszorra sikerült a retina azonosítás, de végül felvillantak az adatok a kijelzőn.
– Hozd rendbe magad! – löktem a mosdó felé a szipogó férfit. – Aztán még beszélünk!

Az állóképeket gyorsan átlapoztam, jobban ismertem a véseteket, mint a kockafej. Az elemzés viszonylag unalmasan indult, ezért több oldalt is áttekertem, mire eljutottam a koordinátákat tartalmazó részig. A felvétel a kutatócsapatot bemutató sztárparádéval indult, aztán jöttek a panorámafelvételek, végül egy Hue nevű férfi hosszasan magyarázott. A pasi nem nézett félre, alig gesztikulált és olyan mereven nézett, akár egy gekkó, ettől aztán kellemetlen érzésem támadt, csak nem tudtam megfogalmazni, hogy valójában miért. Mindezek furcsasága ellenére érthetően vezette le az elemzést, ami váratlanul ugyan, mégis eredményt hozott a számukra. Az előadás alapján teljesen úgy tűnt, hogy a koordinátákat leíró vésetek ismétlődését alig volt nehezebb visszafejteni, mint egy gyenge számítógépes kódot.

Rákerestem Hue további bejegyzéseire, de itt már csak jóval zavarosabb magyarázatokat találtam a további munkájukról. Elvileg kipróbáltak minden ismert kriptográfiai módszert, ám a jelrendszer egyik értelmezése sem adott számukra egyértelműen használható ismétlődést, amivel a megfejthették volna a feliratot. Ahogy tovább keresgéltem, találtam még több terabyte kibontatlan adatcsomagot Petyr nevére címezve, azonban a mellékelt levél szerint nem történt előrelépés a hajó indulása óta, így csak elméleteket és azok cáfolatának sorát tartalmazta. Belenéztem a kimenő üzenetekbe is. Petyr elég elítélhető módon elhanyagolta mostanában a munkáját, mivel a visszaigazolásokon kívül semmi érdemleges anyagot nem küldött a Föld felé.

A kíváncsiságomat csak részben elégítették ki az információk, úgyhogy arra gondoltam még dolgozok egy kicsit a megszeppent Drakula lelkivilágán. Durcás kifejezésre számítottam, esetleg valami névleges ellenállásra, ám amikor az arcomba loccsantotta a bűzlő szenteltvizet, meglepődtem.
– Megőrültél?

Válasz helyett egy ezüst keresztet imitáló késsel felém suhintott. Nem tudom honnan szalajtották a srácot, de kétségtelenül kevés időt töltött még az űrben. Elfelejtette bekapcsolni a mágneses bakancsát, így a lendülettől épp annyit sodródott oldalra, hogy a penge célt tévesszen. Először azon kezdtem el gondolkozni, vajon mennyire illik a jelmezéhez szenteltvizes tégely és a feszület, ám amikor másodszor a szemem felé bökött, továbbá már nem érdekeltek a részletek. Átfogtam a nyakát, és szorítottam, ő pedig riadt tekintettel vergődött a kezem között. Egészen közelről láttam a fehér bőr alatt duzzadó verőeret, és éreztem, ahogy tűz borítja el az agyam. Megnyaltam a számat, elnyomtam a feltörő hörgést, az elfojtott dühöt pedig végigengedtem az ujjaimon. Hallottam, ahogy eltörött a légcsöve, láttam, ahogy egyre kékül, ezért inkább egy rántással átfordítottam, és mögé kerültem. A nyakcsigolya úgy tört el, akár egy száraz kóró, a vergődés pedig végleg megszűnt.

Miközben összetakarítottam a mocskot a vákuumzsákba betolt hulla után, azon merengtem, mi a fenét gondolhatott valójában. Hivatalos kiképzést biztos nem kapott, mert leginkább úgy viselkedett, akár egy elszánt tizenéves, aki rájön valamire, és azt hiszi, a rengeteg tudásával egyedül is kiállhat a világ ellen. Ráadásul olyan esetlenül próbálkozott, hogy a vén Josepheus atya szégyenében inkább saját maga vágta volna el egy ilyen adeptus torkát. A küldetéstudatával és ötleteivel együtt már akkor halott volt, amikor a hajóra tette a lábát, csak még nem tudott róla. A véres ruháimat a hulladék visszaforgatóba hajítottam, majd beálltam a zuhany alá rendbe szedni magam, ám amikor felrémlett Hue tekintette, azonnal kiugrottam a fülkéből. Újra lejátszottam a koordináták megfejtéséről szóló rész, és rádöbbentem, hogy a képen látott fickó szeme úgy mozog, mint aki felolvas valamit.

Én marha. Még hogy nem fejtették meg a véseteket. Úgy tűnik, a kockafejek megtanultak titkot tartani az utóbbi időben, a Barlang pedig többet árult el a tudósoknak, mint azt reméltem. Persze az is lehet, hogy én öregedtem meg.

Magamra rántottam Petyr egyik ingét, visszavettem a nadrágom, majd megnyomtam az ajtónyitót. A sokkolót a nyakamnak szánhatták, de csak a bal vállamat érte, ami azonnal elzsibbadt. A lesben álló első tisztnek nem volt ideje korrigálni a hibáját. Ő lehetett az emlegetett testőr, aki most Petyr ezüst késével a szívében halt meg. A test odébb lebegett a folyosón, akár egy tollpihe a huzatban, én pedig felnevettem. Teljesen feleslegesen vesztegettem az időmet a farsangi Drakula eltüntetésével. Az első tisztet belöktem Petyr kabinjába, azután a sajátom felé indultam. A vércseppek mást már nem zavartak, hiszen a Horizont fedélzetén nem akadt senki, aki elég erős lehetne ahhoz, hogy elbírjon velem.

Az elmúlt ezer évben a papok számos hazugságot terjesztettek világszerte, ami csak arra volt jó, hogy a hiszékeny embereket félelemben tartsák. A legtöbb hidegen hagyott, mert eszembe sem jutott megzavarni a hatalmi játszmáikat, néhányon pedig sokáig csak nevettem. Az egyik hazug állításuk az volt, hogy a vámpírharapás fertőző, a halottak pedig némi koporsós föld alatti kirándulás után csatlakoznak egy soha nem létezett démoni sereghez. Ha ez így lenne, egy idő után csupa vámpír élne a világon, és akkor egymásnak kellene esniük a következő adag vérért. Senkit nem zavart, hogy egy halhatatlan vámpír feleslegesen ölne meg egy másik halhatatlant, hiszen abból ismét egy halhatatlan vámpír kelne életre. Ostobaság.

Egy másik csillag szülöttei vagyunk, és ezt pontosan tudták azok a pápák, akik ránk uszították az önjelölt Van Helsing féléket. Miután kiúsztunk az elsüllyedő mentőhajóból, az először barátságosnak tűnő emberek láncra verve egyenesen Rómába vittek minket, az istenük földi helytartója elé. A hibát ott követtük el, hogy még ezek után is nyíltan beszéltünk. Beszámoltunk a hajótörésünkről a Ganümédészen, a hátramaradó társainkról, akik a jeladó helyreállításán dolgoztak. Elmondtuk, hogy a közeli vörös törpe bányászkolóniájából érkeztünk, és azt is, hogy a világunk örök félhomályában nevelkedtünk, ez az ami miatt az itteni napfényben percek alatt felhólyagzott a bőrünk. Eleinte felvilágosodott módon kezeltek bennünk. Megértően bólogattak, még akkor is, amikor elmondtuk, hogy az űrben járva nem találkoztunk az Istenükkel, és fogalmunk sem volt, mit értettek Pokol alatt.

A bajok igazából akkor kezdődtek, amikor a sötétbe burkolózó bolygó kincseiről kérdeztek, mi pedig a platina, volfrám, irídium mellett megemlítettük az aranyteléreket. Nem értettük az összevillanó tekinteteket, sem a szemmel láthatón izgatott sugdolózást, hiszen az arany olvasáspontja túl alacsony ahhoz, hogy hatékonyat lehessen használni az elektronikán kívül. Mire észbe kaptunk, újabb őrök érkeztek, velük pedig egy kis emberke, aki ócska pergament és büdös tintát hozott magával. Szerződést fogalmaztak, amiben kijelentették, hogy az Istenük nevében lefoglalják a bolygót, közvetlenül az Egyházhoz csatolják, mi pedig a teljes bűnbocsánatért cserébe átadjuk a kijelölt bíborosnak a bányákat. Kinevettük őket, mire kivezettek az udvarra, ahol karóba húzták az egyik társunkat.

A fordítógép nélkül a torokhangú könyörgését az ördög szavainak nevezték, a perzselő naptól hámló bőrét pedig a szenteltvíz pusztító erejének gondolták. A gyilkosságon felbuzdulva másnapra nagy tömeg előtt akarták bizonyítani az Istenük erejét. Hiába erősítették meg az őrségünket, a túlélés vágya legyőzte a társainknak tett ígéretet. Az est leszálltával kiszöktünk a nevetségesen őrzött épületből, majd az üldözők megtévesztése miatt szétszéledtünk a világban.

A bujkálás ezer éve gyötrelmes volt, a vadászok pedig hiába voltak kitartóak, mégis túléltem. Abban, hogy többieknek nem sikerült csak akkor lehettem teljesen bizonyos, amikor a Ganümédészen megtaláltam a Barlangot. A mentőhajó rég elment, a Földről pedig nem adtunk életjelet, ezért nem is kerestek minket. A vésetek nekünk, halottaknak emeltek emléket, valamint az útnak, ami a Proxima Centariról indult és a Földön fejeződött be a számunkra. Fura érzés volt egy üres sírboltban állni, és elgondolkozni a jövőn. Nem haragudtam a többiekre, eleget kockáztattak, nélkülöztek már, ráadásul várta őket a családjuk.

A Horizont volt az a hajó, ami engem is hazavihet, én pedig úgy döntöttem, hogy ebben senki nem akadályozhat meg. Sem ember, sem a Szentszék titkos szektája, akik még ennyi idő után is az aranyról álmodtak. Visszamentem hát a terembe, ittam még egy puncsot, ha már így alakult, aztán nekiláttam a gyilkolásnak. Sokáig tartott belegyömöszölni a testeket a visszaforgatóba, a végtagokat le kellett vágnom, a szétfröcskölt vért összegyűjtenem, de semmi nem kerülte el a figyelmem. Hosszú az út még hazáig, az ellátásról pedig nem árt gondoskodni.

Hazamegyek, de nem árulom el a célkoordinátákat. Futottam eleget, végre egy kis nyugalmat akarok az emberektől. Azoknak, akik ezek után azt gondolhatják, valóban a gonosz lakozik a fajtámban, ezúton adok egy jó tanácsot. Mi csak rabszolgák voltunk az ottani bányákban, úgyhogy ha nem akar találkozni a Gonosszal, akkor messzire kerülje el a Proxima Centaurit.

Előző oldal JohhnySilver
Vélemények a műről (eddig 5 db)