Hóember

A jövő útjai / Novellák (690 katt) Grigor
  2016.02.03.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/2 számában.

Andy mindig is jó ember volt. Mindannyiunknak volt vele baja, hiszen furcsán viselkedett. Beteg is volt szerencsétlen. Tudtuk, hogy csak napjai, talán hetei lehetnek hátra. Az a nyomorult parazita ráment az ép elméjére. Agresszív lett, de sosem emlékezett rá, hogy milyen kárt okozott a kolónián.

Amióta a mágneses Pólusok megváltoztak a bolygón, minden rosszabb lett. Mérhetetlen fagy köszöntött ránk, ami megnehezítette az életünk. Szabadtéri veteményesek nélkül sajnos nehezebb a mindennapi ételt megteremteni magunknak. Egy hatalmas katonai bunkerhálózat az új otthonunk. Már azt sem tudjuk, mennyit írunk. 2034 vagy ’35... Már nem tartjuk számon. Rengetegen vesztek oda a masszív havazásokban, a vándorlásokban. Nem tudom, hogy élnek-e még rajtunk kívül odakint emberek, de már nem is lényeges. Alig százan élünk ebben a bunkerben. Van némi élelmünk, sikerült laborokat kialakítanunk, hogy mesterségesen elő tudjuk állítani a nagy részét.

Túl sok a gyerek... Andy sokat játszott velük, olyan volt, mintha az apjuk lett volna. Jól állt neki a sok vidám gyermek az oldalán. Mindegyikük elvesztette a családját, de ő törődött velük. Próbálta számukra szebbé tenni ezt a kietlen világot. Aztán jöttek azok a lények... Hatalmas férgek, amik odakint a hóban tanyáztak. Úgy ugráltak a buckákon, mint a delfinek. Delfin... már azt sem tudom, hogy néz ki. A legnagyobb bajunkat ők okozták. Nem öltek meg soha senkit. Legalábbis nem önerőből. Sok lakót elkaptak, valamiféle parazitát ültettek beléjük. Nem tudom, mire szolgálnak, de sikerült elűznünk őket a fegyvereinkkel. Rengeteget találtunk a bunker legmélyén. Egy jó darabig nem mentünk a felszínre, hátha visszajönnek. Behoztuk a sérülteket és elkülönítettük őket. Itt derült ki, hogy az élősködő az elméjüket támadja meg. Vizsgálatra elég volt a felszerelésünk, de gyógyítani már kevés.

Így esett, hogy a nyomorult Andy is áldozatul esett a rémeknek. Egy ideig próbáltuk őket visszaolvasztani a közösségbe, hátha majd meggyógyulnak maguktól vagy a vitaminok segítenek. Azonban nem jött be a tippünk...

Andy bántott néhány gyereket és fura dolgokat kiabált artikulálatlanul valami bolyról. Boly... Itt nincsenek rovarok. Sőt, semmilyen állat nem él már ezen környéken. Napokra rá az egész kolónia kiközösítette. A többi fertőzött elhunyt, de ő nem. Ocsmány látvány volt nézni, ahogy az arca eltorzul, beszélni is lassan elfelejt. Sokat mosolygott, ijesztőnek tűnt. Lassan kimerészkedtünk a felszínre, hogy körülnézzünk. Egyre jobban rányomta a bélyegét az emberekre a tragédia, ami ért minket. Még láttuk a hóembert, amit Andy épített legutóbb a gyerekeknek. Legalább ennek tudtak örülni... A gyakori viharok miatt eléggé megtépázott volt, de nem foglalkoztunk vele. Önkéntes felderítő csapatokat szerveztünk, hogy megtudjuk, itt vannak-e még a szörnyetegek. Szerencsénkre a néhány napos kutatásunk bebizonyította, hogy nem jönnek vissza. Egy darabig biztosan nem.

A gyerekek rosszul viselték, hogy az egyetlen ember, aki vigyázott rájuk és igazán törődött velük, nincs többé. Fájt ezt mondanom nekik, hiszen még élt. Annak ellenére, hogy már nem az az ember volt, akit megismertünk. A bőre, az arca nyálkás lett. A kis raktárhelyiség is biztosan az agyára ment. A bezártság, a magány. Szánalmas volt, ahogy ott feküdt a sarokban, de nem volt szívem agyonlőni, mint egy kutyát. A barátom volt.

Időközben már felengedtük a gyerekeket is néha egy kis időre, hogy a levegőn legyenek. Őrt álltunk, amíg játszottak. Elviselhetetlen a hideg... Egyetlen óránál többet aligha maradhat kint az ember, még jól felöltözve is. Láttam, ahogyan szétrombolják a hóembert. Nem tudtam kiverni a fejemből a látványt. Így omlott össze egy emberi élet is. A barátomé, aki ott fekszik egy sötét raktárban, egyedül. És ekként omlott össze a kép, ahogyan annak idején láttam őt. A mai napig bánom, hogy nem én voltam helyette szolgálatban. De sajnos már nincs mit tenni... Hamarosan őt is elnyeli a sötétség, mint a többit.

Egyik nap azonban olyat hallottunk, amit már jó ideje nem kellett. A szirénák zaja. Felvettem a puskám és indultam is az ebédlőbe. Ott gyülekeztünk, ha a közösséget érintő problémákat kellett megbeszélnünk. Valaki szájából elhangzott Andy neve. Azonnal rohantam a rögtönzött cellájához, hogy megnézzem. Mikor odaértem, az ajtó tárva nyitva volt, Andy sehol. Arra gondoltam, talán kijutott a felszínre, ezért vittem magammal pár embert, hogy megkeressük.

Amint kiértünk először egy testet pillantottam meg a hóban. Egyikünk sem ismerte fel, de én tudtam, hogy ő volt az. A megszólalásig hasonlított azokra a férgekre, de mégis éreztem, hogy az a valami nem egy közülük. Az egyetlen bizonyítékom a tényre, hogy Andy barátom feküdt előttem, az a másik dolog volt, amit utána pillantottam meg. A faltól nem messze egy ismerős formát véltem felfedezni. Stabilan állta a hóvihart, tekintélyes magasságú volt. Andy hóembere...

Előző oldal Grigor