Ócskavas

A jövő útjai / Novellák (708 katt) Grigor
  2016.01.30.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/3 számában.

A borongós égbolt látványa teljesen átlagos jelenség volt a városban. Az eső elég gyakori az ipari gázok kibocsátásai miatt. De nem neki. A vizorján kopogó eső felébresztette a szemétdombon fekvő robotot. Persze a robotok sosem aludtak. Olykor kikapcsolták őket gazdáik. Azonban ez a robot más volt. Sehol egy emberi lélek, amely birtokolná őt. Netán magát kapcsolta ki és be?

A temérdek hulladék között feküdt és nézte az eget. Közben ellenőrizte a rendszerét, minden rendben van-e. Nincs végtagsérülés, sem rendszerbeli hiba. Kivéve egyet, miszerint az azonosító száma már egy ideje törlődött a központi adatbázisból. Kora hajnalban az emberek kevésbé járnak erre, még egy ekkora metropoliszban is. Ez a város legalja... Ide gyűjtik az emberek a szemetüket. Mindenféléket dobálnak le ide. Döglött házi kedvencek maradványai, alkoholos üvegek, háztartási gépek roncsai, egyéb dolgok. És ez a robot. Memóriája nem tartalmaz utalást arra, hogy miként került ide. Persze nem érez csalódottságot ennek hiányának okán.

Energiacellájának kijelzője 27%-ot mutat. Talán holnapig elég lesz. Nem érez sem félelmet, sem bánatot. Tisztában van vele, hogy hamarosan leáll. Nem kapott parancsot, nincs utasítás a központi hálózattól sem, mégis valami hajtja előre. Lassan feltápászkodott, hogy körbenézzen szenzoraival. A hangérzékelője szerint gyerekek játszottak a telepen kívül. Megállapította, hogy a mozgás is rengeteg energiát fogyaszt, ezért a felesleges rendszereket lekapcsolta magán. Ilyen volt például az óra a retinakijelzőn, vagy a hálózati rendszer. Egyedül maradt, nincs felettes, sem parancsoló. Lassan átmászott a betonfalon, ami elkülönítette a telepet az utcától.

Egyre erősödött a hang, amit követett. Mikor átért, megpillantott egy kisebb gyerek csapatot, amint labdáznak az egyik bérház hátsó udvarán. Repedezett beton, mocskos fal. A várost már régen elhagyta minden nemű vegetáció. Néhol égő kukák világították meg a szűk utcákat és a kicsiny grundokat. Csak ez maradt azon gyermekeknek, kiknek szüleinek nem volt elég pénzük a jól menő iskolákba íratni őket. Gondtalan és unalmas számukra, hogy minden nap a labdát rugdossák a roskadt falakhoz vagy éppen egymásnak, de nekik csak ez volt. A nyomornegyed lakói sosem néztek fel. Nem azért, mert nem volt mit látni vagy nem voltak reménnyel telítettek. Egyszerűen csak tudták, mik és kik állnak felettük. A káprázó felhőkarcolók, üzletemberek, politikusok. A város úgy tűnt, mint egy terrárium. A sötét, poros zugokat lakó hörcsögökre a gazdájuk világít ezernyi, kicsiny reflektorral és várják a fejleményeket. Jót szórakoznak.

A robot néhány perc alatt odaért a grund kerítéséhez és elmélázott a látványon. Úgy tűnt, a nap lassan felkel. A gyerekek vidáman játszottak egy piros labdával. Újnak tűnt, talán együtt gyűjtötték rá össze a pénzt. A robot nem rendelkezett előre meghatározott céllal, csak állt és bámult rájuk, miközben a drótkerítés hézagaiba kapaszkodott. A mögötte elsétáló járókelők gúnyszavakkal illették, miközben elsétáltak a szürke mindennapjaikba. Egy cseppet sem zavarta a tény, miszerint „ócska” és „elavult” jelzőkkel írták körül. Csak csodálta a nyomor egyetlen vidám motívumát. Bár nem vette észre, de az eső lassan elállt. Már így is temérdek rozsda ette a vázát, éppen elég volt.

Egyszer csak az egyik játszó fiú kirúgta a labdát az út közepére. Tanácskoztak, hogy ki menjen érte, de csak egy vállalta. Közeledett a reggel és egyre több lett az autó az úton. A robot látta a gyermek arcán a kétségbeesett tekintetet. Úgy tűnt, megértette. Ez a félelem. Megállapította, hogy a sűrűsödő járművek sora váltja ki belőle. Igen, ez kétségkívül a félelem. Veszélyes lehet egy ember számára.

Az energiacella kijelzője 14%-ot mutatott. Lehet, hogy a számításai mégsem voltak helyesek. Úgy döntött, elindul a labdáért, hogy a gyerekeknek ne kelljen kitenniük magukat a veszélynek. Azonban a fiú már majdnem elérte azt. Hangos dudaszók és kerékcsikorgások szakították meg az utca megszokott csendjét. A robot futásnak eredt, hogy kihozza onnan. A fiú csak állt mereven, félelemmel az arcán. Egy közeledő taxira lett figyelmes. Nem lassított, nem dudált. Felkészült a halálra, bármilyen fiatal is volt, tudta, mit jelent ez.

A taxisnak esze ágában sem volt kikerülnie őt vagy lefékezni. A járókelők szörnyülködve figyelték, ahogy közeledik, de nem bírták nézni, ahogy véget vet a kicsiny életnek. Hangos dörrenés és fékcsikorgás. Az emberek azonnal odasiettek az autóhoz, hogy megnézzék, mi történt. A robot karjaiban a kisfiú zokogott, ahogyan ő háttal feküdt a jármű lökhárítójának. A nyaki illesztése megsérült, nem tudta mozgatni a fejét. A lábai csatlakozóit sem érezte. Azzal azonban tisztában volt, hogy tette a kötelességét. Megmentett egy emberi életet, hiszen erre programozták. Vizorja az ég felé nézett. A tucatnyi ember csak bámult lefelé, szájukat tátva. Nem őt figyelték, hanem a gyermeket.

- Egy karcolás sincs rajta – szólalt meg az egyik férfi.
Kivették a robot karjaiból, majd elsétáltak vele.
- Mi legyen a robottal? – kérdezte egy másik.
- Vigyétek a szemétlerakóba! Az már úgyis ócskavas, nagyon régi modell, nem használható semmire.

Látta, amint felemelik és elviszik egy ismerős helyre. Ugyanaz a koszos, mocskos gödör, ahol már hosszú ideje tengette napjait. Ismét minden a régi, akárcsak azelőtt. Talán mégsem minden, hisz valami megváltozott.

Az energiacella 2%-ot mutatott. Nem érzett szomorúságot, sem fájdalmat. Ez valami más volt. Ezt azelőtt, még sohasem tapasztalta. Talán csak egy rendszerhiba. De rövid élete során először látta ilyen szépnek a felkelő napot, mely számára utoljára ragyogott a város felett...

Előző oldal Grigor
Vélemények a műről (eddig 3 db)