Szolga

Szépirodalom / Novellák (844 katt) Placebo
  2012.11.06.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/11 számában.

„Indulj! Tedd a dolgod!”

Hallottam az Úr hívását, s a zsigereim összerándultak, ahogy még a gondolatok megszületése előtt felpattanva, feszülten vártam a további utasításokat.

A parancsnak ellenszegülni nem tudnék, és nem is akarok, hisz Tőle származik. Az Úrtól, ki segít a bajban, megbünteti az érdemteleneket és jutalmazza a helyes cselekedeteket. Emlékszem, hogy születésem után édesanyám is arra nevelt, Őt szeretni és tisztelni kell. Az Ő igéi szerint kell élni, és mindent el kell követni, hogy elnyerjük a kegyét. Eleinte nem igazán hittem anyámnak, de néhány tanítás ellen való cselekedetemért elnyertem büntetésemet. Így hamar megtanultam, hogy milyen végtelen az Ő haragja. Azt is megtanultam persze, hogy ha a helyes úton járok, úgy a szeretete éppoly melengető, mint amilyen szörnyűséges a dühe. Jósága meleg simogatásként áradt szét bennem, s hangja, mint a balzsamos méz folyta körül a szeretetéért remegő lelkemet.

„Tereld a tévelygőket a helyes útra!” - kapom meg végre az utasítást, azzal megpördülök és teljes erőmből rohanni kezdek. A birodalom másik végéig eljutni még nekem is komoly feladat, de az Úr iránti imádatom teljesen átjárja lényemet. Így, mintha szárnyaim nőttek volna, száguldok a célom felé. Körülöttem összemosódnak a tárgyak körvonalai. Még szerencse, hogy jól ismerem a birodalom minden kis szegletét, mert így rutinból kerülöm el az utamba kerülő akadályokat.

Egyszer csak megpillantom őket. A tévelygőket, kik letértek a helyes útról. Ezzel kihívták maguk ellen a sorsot, ami lehet, hogy kegyes lenne hozzájuk, de én nem leszek. Szembeszegültek az egyetlen igaz Úr akaratával, és nem átallottak letérni a fény útjáról, s most a sötétben tévelyegnek. Azért jöttem, hogy megbüntessem őket. Persze nem szabad annyira, mint amennyire valóban megérdemelnék, hisz ezek a megátalkodottak bőségesen rászolgáltak a halálra. Ő mégsem engedi, hogy azt tegyem, amit helyesnek gondolok, hisz végtelen az Ő kegye. Csak annyit tehetek, hogy minden megvetésemet és dühömet az arcukba köpöm, és a legvadabb képemet mutatva kényszerítem őket a jó irányba.

Látom rajtuk, érzik a rájuk tapadt mocsok súlyát, s bűnbánóan lehajtott fejjel, megszégyenülten, a félelemtől reszketve indulnak a helyes irányba. Ahogy fejükre olvasom aljasságuk émelyítő gonoszságát, végigmérem mindegyiket. Ostoba csürhe. Annyi eszük azért van, hogy szót fogadjanak. Azonban, ahogy jobban figyelem őket, észreveszek néhány cinkos összepillantást. A hálátlan kis csapat legnagyobb, és magát tán még erősnek is gondoló tagja az, ki egyre többször pillantgat a tilos felé. Látom rajta, hogy az eddigi bűnbánat csak komédia volt.

Ez a mocsok magasról ejt az Ő akaratára, s ettől teljesen megvadulok. Minden ízemben remegek a bennem fortyogó dühtől, de mégsem torlom meg a kihágást. Végül ez a kis hitetlen rohadék szembefordul velem. Kijelenti, hogy ő nem hajlandó továbbmenni, mert nem érdekli az Ő akarata, aki szerinte csak kihasznál valamennyiünket, és nagy ívben ejt a sorsunk végső alakulására. Az Ő birodalmába vezető ösvény végén nem vár ránk semmilyen felfoghatatlan jutalom. Nem átalkodott azt állítani, hogy nem vár ránk más, mint a SEMMI.

Ekkora hazugság és káromlás hallatán nem tudom tovább türtőztetni magam. Nekiugrok és ott marok belé, ahol csak érem. Ilyet nem állíthat senki büntetlenül. Legalábbis előttem nem.
Vére messzire fröccsen. Hangja a fájdalomtól égi magasságokba emelkedik, miközben őrjöngve töltöm ki rajta a dühömet.

***

- Mit művelsz, Bütyök?! – üvölti Gáspár, amint észreveszi, hogy a terelőkutya nekiugrott Marcinak, a kosnak. - A kurva anyádat, te büdös kutya! Megölöd azt a szerencsétlen birkát! Engeded el rögtön!!!

Azzal Gáspár felkap egy karót, és azzal szalad, hogy megakadályozza a tragédiát. Jó hatvan métert kell szaladnia. Át az udvaron, egészen a kert végéig, ahol a kerítésen egy lyuk tátong. Mire odaér, a birkának vége. Kutyája, egy középnagytestű keverék, véres pofával néz fel rá, s szemében végtelen szeretet fénylik. Amint megérzi gazdája dühét, fejét lehajtva szégyenli el magát, s nem mozdul akkor sem, amikor lesújt rá a karó. Csak fájdalmasan felsír, és vonyít még egy darabig, miközben a farúd egymás után könyörtelenül lesújt.

Egy idő után már nem érzi a fájdalmat, csak tompa lökéseket a hátán, a fején, s a kifolyt vérének émelyítően édes illatát.

Előző oldal Placebo
Vélemények a műről (eddig 4 db)