A bombaszakértő, a felesége meg a sütőbe szerelt pokolgép esete (Tóth Marival)

Neoprimitív / Írások (1309 katt) Randolph Cain
  2011.11.20.

Zoltan Neverboom mondhatni nyugalmas életet élt. A közértben például mindig szó nélkül fizette ki a bontott csirke árát, fittyet hányva az inflációs drágulásra. Sőt, nem átallott egy-két biztató szót váltani a legújabb kasszás kisasszonnyal sem, miután az harmadjára is stornózni kényszerült az elütött baromfikód végett.

A munkahelyén különösebb ingerültség nélkül végezte el a napi átlag kettő bomba hatástalanítását. Hanyag eleganciával fojtotta bele valamennyi ketyegő, kattogó, bugyogó vagy villódzó szerkezetbe a ketyegést, kattogást, bugyogást, esetleg villódzást. Ha pedig a „kis hamis” – a szakértők maguk között csak így hívták a pokolgépek bizonyos fajtáit – nem rendelkezett az előbb említett hangkeltő tulajdonságok valamelyikével, ő maga hagyta abba a művelet során elkezdett, ütemes ciccegést.

Aztán minden nap eljött az idő, mikor haza kellett térnie szeretett családjához. Mr. Neverboom nyugalma ezzel véget is ért.

A szűnni nem akaró parázsvitákra tizenkét éve, négy hónapja és huszonhárom napja egyfajta rituáléként gondolt, melyen kedves felesége, Bobo Neverboom kiáltotta ki magát ceremóniamesternek, akivel pontosan tizenkét éve, négy hónapja és huszonnégy napja mondták ki a boldogító igent. Röviden: a házasságuk igencsak szopóágon volt már a mézeshetek előtt.

Mégis született két gyerek, bár szakértőnk kételkedett benne, hogy a sajátjai lennének. A felesége ugyanis a világtörténelem legmegbízhatóbb rendszerességgel támadó, és egyben a leghosszabb ideig tartó migrénjében szenvedett. Olyan volt, mint egy taktikai C4-es azzal a különbséggel, hogy viszonylag magas százalékban még a behatolás előtt működésbe lépett.

Logikus következtetéssel juthatunk tehát arra a megállapításra, hogy az évek során Mr. Neverboom hazatérési kedve folyamatosan csökkent, míg gyomorfekélye és libidója egyre csak nőtt.

– Édesem, megjöttem! – sóhajtott történetünk tragikus hőse, majd becsukta maga mögött az ajtót.
– Itt vagyok! – kiáltotta Mrs. Neverboom a ház tizenkét szobája közül a bejárattól jobbra fekvők valamelyikéből.
– Erre csörög… – akasztotta a fogas mellé a kabátját.
– … a dió – hangzott az ingerült válasz.
– Arra meg…
– … a szófosó – Kezdődik, gondolta Mr. Neverboom, de legalább új értelmet adott a mondókának. – mindenedet, a konyhában vagyok!

Bombaszakértőnk magához vette felöltőjét a földről, az egyik fotelba hajította, majd belépett felesége „áldozati kamrájába”. Remélte, hogy az asszony kivételesen a csirkét fogja kicsontozni, és nem őt.

– Szervusz, szívecském! – Mrs. Neverboom bűbájos is tudott lenni, ha akart. A probléma az volt, hogy ritkán akart, és akkor sem sokáig. – Bocsáss meg, csak nem bírom kikapcsolni a sütőn az időzítőt! Egy kissé ingerült vagyok.
– Vettem észre – mormolta Mr. Neverboom a bajsza alatt.
– Hogy mondtad? – Ám főhősünk már nem a kérdésre, hanem sokkal inkább az ismerős kattogásra figyelt.
– Pszt!
– Engem ne pisszegj le, nagyon szépen kérlek!
– Hallgass már el egy pillanatra! Azt hiszem, ez egy tripla drótos ketyegő.
– Mi? – rázta meg a fejét értetlenül Mrs. Neverboom.
– Egy istenverte bomba, Bobo! – csattant fel kedvenc szakértőnk, és a sütőhöz sietett.
– Hála az égnek, hogy a gyerekek nincsenek itthon! – Szerintem is, gondolta Mr. Neverboom. – Biztos el lennének ájulva, ha tudnák, hogy az apjuk milyen trágár módon beszél az anyjukkal!
– Ne most, kicsi szívem, jó? Ez most véresen komoly.
– Engem persze sosem veszel komolyan.
Hősünk elengedte a megjegyzést a füle mellett.
– Drágám, idehoznád a szerszámosládámat az autóból?
– Mindig csak hozd ide ezt, hozd ide azt…
– Bobo! Fejezd be, kérlek, és tedd, amit mondtam!
– Jól van, jól van! – tárta szét a karját az asszony, de legalább sikerült elérni, hogy egyenes irányú mozgásba lendüljön a bejárat felé. – Nem értem, miért kell mindig úgy felhúznod magad!

Mr. Neverboom fülét a sütő ajtajára, majd aprólékosan egyre feljebb haladva a konyhai eszköz digitális számlapjára tapasztotta. A kattogás minden alkalommal erősödni hallatszott. Vagyis a kijelző mögött lesz, gondolta ellentmondást nem tűrő belsőhangon kiváló szakértőnk, ravasz.

– Tessék! – csattant az asztalon a szerszámkészlet alumíniumdoboza. – Még valamit?
– Ideadnál belőle egy lapos csavarhúzót?
– Persze – felelte Mrs. Neverboom egy elégedett mosoly kíséretében. – Csak tedd hozzá, hogy légy szíves!
– Légy szíves, az isten verjen meg!
– Na, most már tényleg elegem van belőled!
– Csavarhúzó!
– Nesze! – vágta hozzá dühében az asszony.
– Ez nem az – sóhajtott Mr. Neverboom. – Ez a csillagfejű.
– Tudod nagyon jól, hogy nem értek a kacatjaidhoz!
– Ideadnád a másikat, kérlek?
– Mit?
– Csavarhúzót! – Szakértőnk feje az enyhe bíborszínből haragos lilára váltott.
– Oké, oké! Csak nyugalom.
– Nyugodt vagyok!
– Nekem nem úgy tűnik – következett a Mr. Neverboom által olyan jól ismert szemforgatás, de a lényeg, hogy végül megkapta a helyes szerszámot. – Ha megint tönkreteszed a sütőt, én nem is tudom, mit teszek!
– Dönts: a sütő, vagy az életünk! A kettő együtt nem megy!
– Jellemző, hogy mindig áthárítod a felelősséget!

Az előlapot leszedni pikk-pakk dolog volt. A drótok úgy kígyóztak elő az elektromos alkatrészek közül, mint megannyi drót az elektromos alkatrészek közül.

– A kombinált papagájfogóra lesz szükségem – nyújtotta kezét Mr. Neverboom, miközben serényen vizslatta a szerkezet bonyolult rendszerét.
– Úgy érted, adjam oda?
– Nem! Dugd oda, ahova a nap se süt be! Persze, hogy add oda!
– Disznó! Hogy néz ki?
– Kék a nyele.
– Ez az?
– Nem – szorította össze a fogait. – Annak nem is kék a nyele! Ott lesz valahol az alján. Az lesz az! Nem is volt olyan nehéz, ugye?
– Te ne gúnyolódj itt velem!
– Tök mindegy! Ha rajtad múlik, úgyis felrobbanunk.
– Oké, ezt most már tényleg nem tűröm tovább! Csomagolok, és megyek anyámhoz.
– Talán jobban is teszed. Ez most szoros lesz.

Bobo Neverboom kiviharzott a konyhából.

Hősünk gyorsan letörölte izzadó homlokát, majd kinyitotta a sütőajtót, hogy jobban hozzáférjen a drótköteghez. A számlap két percet jelzett, és a mutató kérlelhetetlenül falta a hátralevő időt.

Elkezdte szétválasztani, aztán lecsupaszítani a kábeleket. Az egyik zöld volt, a másik piros.

– Nem akarsz mondani valamit, mielőtt késő lenne? – kérdezte az asszony. A konyha ajtajában állt bőrönddel a kezében.
– Piros vagy zöld?
– Paraszt! – sírta el magát Mrs. Neverboom. – Tudod nagyon jól, hogy színtévesztő vagyok!
– Drágám, a te érdekedben jobb lesz, ha most azonnal elindulsz!

Az asszony nagy hüppögések közepette sarkon fordult, és elhagyta a házat.

– Istenem, add, hogy a piros legyen! – mormolta Mr. Neverboom, aztán a fogó szájába helyezte a drótot.

Vágott. A szerkezet irdatlan berregésbe kezdett.

Néhány pillanattal később Mr. Neverboom lekapcsolta az órát a sütőben.

*

Az asszony a ház előtt parkoló két autó közül a sajátjában ült, és könnyezett. Szakértőnk megkocogtatta az üveget.

– Na – tekerte le az ablakot Mrs. Neverboom, – felrobbantál?
Hősünk elmosolyodott. Nem volt szükség válaszra.
– Miért nem indultál még el? – kérdezett vissza.
Az asszony szája ismét legörbült, majd hadarni kezdett.
– Elfelejtettem, hogy két napja a kocsimban volt a „bomba”, és még nem hívtam ki a szerelőt, hogy megjavítsa az aksi-hi-hit.
– Jaj, nyuszikám! – nézett rá együttérzőn Mr. Neverboom. – Gyere, inkább együk meg a vacsorát!
– De most a sütőt is elcseszted!
– Majd megesszük hidegen, gyere! – nyújtotta békítőn a kezét.
– Jó, de ígérd meg, hogy nem hozod haza többet a munkádat! – szállt ki Mrs. Neverboom az autóból.
– Rendben van – fogadta meg ismét, immáron elhagyva a véges számok halmazát. – Egyébként mi a mai menü?

Az asszony kisimított egy tincset az arcából, és belépett a házba.

– Robbantott disznó – felelte.

Előző oldal Randolph Cain
Vélemények a műről (eddig 6 db)