Szabadnap

Szépirodalom / Novellák (857 katt) GregTheMad
  2011.11.09.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/1 számában.

A cigaretta lassan csonkig ég, forró dombocskát emelve a hamutálba. Egy slukkot sem szívtam belőle. Szokatlan tőlem, főleg így reggel. Feketekávé és két cigi, egy reggeli után, egy pedig mikor kilépek az ajtón. Nem döntöttem úgy, hogy leállok, félreértés ne essék. Csak egyszerűen most nem fontos.

A kávé is kihűl lassan, az óra ütemesen kattog. A mutató szerint rég késésben vagyok, de nem bírok felállni. Ülök jégmerev tagokkal az asztalnál, és a reggeli újságot olvasom. Illetve nem is, csak egy sort olvastam el belőle. Rövid hír, nem is címlapon, épp, hogy megakadt rajta a szemem. Egy srác meghalt tegnap este. Lezuhant. Négy emelet, a mentők szerint nem szenvedett sokat. Mondhatni, mindennapi eset, könnyen átsiklik felette az ember. De akkor miért remeg a gyomrom mégis?

A cigaretta halkan, sercegve kialszik



Az irodában mindenki feszült. Akár egy felbolydult emberi méhkas, gépelés, iktatás, kattogás, üvöltözés, nevetés, recsegés. Emberméhek lármáznak minden sarokban.

A főnök kétszer szólt rám, hogy elírtam valamit a jelentésben. Harmadszorra már ordít. Nem hibáztatom érte, a belvárosi luxuslakása és a floridai vakációja múlik ezen az üzleten. Nem venném a szívemre, ha miattam kellene lemondania minderről. Gyengeségre hivatkozom, és kiveszem a nap további részét.

Kilépek az ajtón, de csak ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy nem akarok hazamenni. Az egyedüllét most nem vonz. Tárcsázom Rékát, de csak az üzenetrögzítő válaszol; mondta is, hogy ma fontos megbeszélése lesz. Talán nem is baj, úgysem tudnék most mit mondani neki. Lehet, hogy meg sem értene. Hogy is magyarázhatnám meg? Hogy venné ki magát, hogy beteget jelentek, mert valaki, akit nem is ismertem meghalt?



A villamoskocsi ablakára ezüstös darát ragasztott a novemberi levegő, jégrétegen át bámulok az utca elmosódott forgatagára. Nincs elképzelésem, hova is mehetnék, de nem is igazán érdekel. Lényeg, hogy emberek között legyek, jobb híján ez is megteszi. Furcsa, de most valahogy nem számít, hogy a türelmetlen ballonkabátos férfi rátapos a lábamra (én kérek tőle elnézést a figyelmetlenségemért); vagy, hogy az alig totyogó néni rám ripakodik, adjam át a helyem (készségesen átengedem, bár még vagy öt üres van ezen kívül). Leszállásnál egy lány a nyakamba borít valami gyorsbüfés löttyöt. Máskor kapásból leüvölteném, de most hanyag vállrándítása bocsánatkérésként hat számomra.

Ahogy lábam a peront érinti, elered az eső. Ernyőt persze nem hoztam. A szél könyörtelenül hordja arcomba a jéghideg permetet, hajszálereim azonnal kitágulnak, és bőröm égni kezd. Mintha csak ez a jelentéktelen fájdalom lenne a jel: már tudom, hova kell mennem. Felszállok a csikorgó fékezéssel megálló következő szerelvényre. A tömegben tolakodnom kell, hogy előre jussak. Megrovó pillantásokkal és ingerült mormogással fogadnak, akár csak egy régi ismerőst.



A lehullott faleveleket egy nagy kupacba hordták össze az öreg bérház mellé. Sárga színük jól harmonizál a rendőrségi lezárást jelző szalaggal. El kell ismerni, a romokat gyorsan eltakarították, szinte semmi sem utal arra, hogy alig néhány órája valaki az életét vesztette itt.

Lassan felnézek. A ház falán óriási sebhelyként vörös téglák és repedések jelzik, ahol egykor az erkély nyúlt a járda fölé. Egyedül ez enged következtetni a tragédiára, de a napi rohanásban senki sem veszi a fáradtságot, hogy észrevegye.

Vajon mire gondolhatott a fiú, mikor a balkon kiszakadt lábai alól? Talán az eget nézte, és lazításképp a hosszú nap után elszívott egy cigit, ahogy én is tettem mindig? Lehet, hogy egy lányra gondolt, vagy csak egyszerűen ki akarta szellőztetni a fejét.

Múlnak a percek, és még mindig csak bámulom a házat. Hibáztatnám magam? Hiszen én is járhattam volna ugyanígy, mindössze egy héten múlott az egész. Emlékszem az utolsó cigire, amit itt szívtam, a csikket a korlátba morzsoltam és a maradékot az utcára pöccintettem. Ha akkor történt volna...

Vajon hányan siklottak volna el az én cikkem felett?



Réka pár óra múlva hív, pont, mikor nyitom az ajtót. Elnézést kér, de még sokáig bent kell maradnia.

"Ha minden jól megy, holnap ünnepelünk. Csókollak" – mondja, és leteszi a kagylót.

Be kell valljam, most hiányzik. Lehet, hogy gyakrabban kéne mondanom neki. Az asztalon még mindig ott a hamutál, benne a reggeli cigaretta hamvai. Fogom, és a kukába ürítem. Majd előveszek egy új szálat a gyűrött dobozból, és rágyújtok. Nem esik jól, egyáltalán nem. Rövid gondolkodás után elnyomom, a maradék dobozt pedig kihajítom a kukába.

Megtehettem volna már korábban is. De ez kellett hozzá.

A csikk a tálban még izzik pár másodpercig, majd halkan sercegve ellobban.

Előző oldal GregTheMad
Vélemények a műről (eddig 3 db)