Lidércmesék

Fantasy / Novellák (877 katt) GregTheMad
  2011.10.25.

1. Elgyötört lelkek

Március közepére járt már az idő, de a hó úgy záporozott az égből, mintha vízkereszt napját taposta volna a kalendárium.

Máté Gábor vajmi keveset törődött a természet vad tréfájával. Haldoklása szempontjából mindez nem sokat nyomott a latba, legfeljebb a sírásó fogja átkozni az égieket, ha a szerszám nehezen hatol a fagyott földbe.

Odakint a szél, mint valami komisz pásztorkutya, vadul kergette a kövér hópelyheket, végigsöpört az utcákon, megtépázta a nádtetőket, csapkodta a zsalukat, feldöntötte az épphogy kikészített virágcserepeket. A Máté család faluszéli vityillójához érve megtorpant, de csak egy pillanatra, majd a fal egy alig észrevehető repedésen keresztül besurrant a konyhába, és vad táncba fogott a kemence bágyadtan lobogó tüzével.

A betegágyat halovány alakok vették körül. A pislákoló fényben hasonlónak tetszett mindahány, mintha egy hányaveti szabó ugyanabból a durva, fekete anyagból fércelte volna össze őket. Alig tűntek életszerűbbnek a haldoklónál. Arcukat kérgesre égette a falusi lét, kezüket göcsörtösre törte a munka. Máté Gábor egyre halványodó lelke még egyszer utoljára végigtekintett családján.

Felesége az ágy végénél ült, a kis lócán. Törékeny alakja most még apróbbnak tűnt, ahogy kucorgott a félhomályban. Kezével a szemét dörzsölte, körme – mint mindig – most is feketéllett az alágyülemlett termőföldtől és koromtól.

Biztosan sír, gondolta Máté Gábor. Legszívesebben ő is sírt volna, de szemébe már nem gyűltek könnyek, csatornái egészen kiszáradtak. Különben sem szokott a síráshoz. Az asszonyt sem látta sírni soha a hosszú évek alatt. Pedig nem volt egyszerű életük. És lám, a törékeny teremtés most mégis megadja magát. Férje halálos ágyánál szabadjára engedi az elfojtott keserűséget. Sírjon csak, ha úgy tetszik. Nem szégyen az.

Szemei most a fiait keresték. Meg is találta őket, az ágya bal oldalán virrasztottak mind a ketten, rongyos fejfedőjüket a kezükben szorongatták. Milyen hatalmas kezeik voltak! Leülniük már nem volt hová, így a falnak dőltek. Nem voltak beszédes legények soha, s most még komorabbnak tűntek, mint általában. Az arcuk egyik fele sötét árnyékba burkolózott, az árnyak hatására szilaj arcuk legapróbb részlete is élesen kirajzolódott. Hej, szép szál legények lettek, meg kell hagyni! Bizony, de szép is volna, ha valami értékesebbet is örökölhetnének annál a semmit sem termő földecskénél. József, a kisebbik elkapta apja tekintetét. Máté Gábor egy pillanatra úgy látta, mintha fia szája idegesen megvonaglott volna. Talán bátorítóan próbált mosolyogni, de a fájdalomtól nem futja többre, vélte apja. De hát ahova ő megy, ott már úgy sincs mitől félni. Ott már semmi sem fenyeget.

Feje lassan átfordult a másik oldalra. A mozdulat elvette minden erejét, egészen beleizzadt, száraz köhögés tört fel elkínzott tüdejéből. Ildikó, a lánya az ágy másik oldalánál térdepelt. Kezeit fohászkodva kulcsolta össze, szája halk imát mormogott.

Legalább neki nincs félnivalója, gondolta egyre szűkülő tudattal Máté Gábor. Igaz, nem szép leány, vonásai durvák, alakja zömök, mégis sikerült jó férjet találni neki. Jövő hónapban lesz a menyegző. De szerette volna megérni azt a napot... Ám ha el kell menni, akkor el kell menni.

Nyújtson vigaszt az, hogy minden el van rendezve, nem élt hiába.

Máté Gábor teste egészen megnyugodott erre a gondolatra. Már egyáltalán nem félt. Szívét földöntúli könnyedség ölelte át, és hagyta, hogy a fény magába fogadja.



A szobában még ketten voltak a családon kívül, de senki sem láthatta őket. A haldokló felett a gerendán két lidérc gubbasztott. A kékesen pislákoló lángocskák meghallották a szegény lélek segélyhívását és a szél hátán utazva bújtak be a házba, hogy könnyebbé tegyék a túlvilágra való utazást.

Hosszú ideig mélán, türelmesen vizslatták a szürke csoportot. Az ő fajtájukat nem kötötte gúzsba az idő és élet törvényei, így volt idejük bőven kivárni a dolgot.

Ám kis idő múlva az egyikük, egy fiatal, apró szellem, kezdett egyre izgágábbá válni. Csak nemrég került el a mocsár védelmet biztosító rejtekéből és még nem igazán tanult bele a dolgába. Idősebb társa legnagyobb bosszúságára türelmetlenül fészkelődni kezdett, mintha nem találná a helyét, majd fennhangon meg is szólalt.

– Fölöslegesek vagyunk itt mi komám! – visította. – Látod, mennyire nyugalmas élete volt ennek az alaknak. Nézd, milyen nagy szeretettel veszi körül a családja. Biztos vagyok benne, hogy a lelke nélkülünk is megtalálja a maga útját az égbe.

Azzal dölyfösen felpattant és vadul cikázni kezdett fel s alá a szobában. Társa nem szólt semmit csak fajét rázta, korholva a fiatalabbikat lobbanékonyságáért. Amaz elértette az okító szándékot, és felfortyanva folytatta.

– Nézd csak az asszonyt! Hát nem látod, szinte remeg a zokogástól, hogy szeretett férje elhagyja ezt a világot. Vagy vess egy pillantást a fiúkra, a szorongás kézzel fogható rajtuk. Hát mi ez, ha nem az őszinte bánat megnyilvánulása? A lánykáról már ne is beszéljünk! Hát nem hat meg, ahogy az utolsó pillanatban is atyja lelki üdvéért rimánkodik?

Az idősebb szellem csak a fejét rázta az elhangzottakra.

– Csitt kispajtás! – dorgálta társát. – Látszik, hogy tapasztalatlan vagy még, s szinte ki sem bújtál még a záptojásból. Igaz, hogy az érzelmek őszinték a szobában, de nem a haldoklóért gyúltak ki, hanem a haldokló miatt. Máté Gábor korántsem élt olyan jól, mint ahogy ő gondolja magáról. Igaz, hogy utolsó perceiben szeretetteljesen tekint asszonyára, viszont életében mégsem tisztelte annyira, hogy meg ne csalja. Az asszony végig tudott róla. Hány meg hány éjszakát virrasztott végig zokogva, miközben férje valamelyik kocsmában kacérkodott holmi könnyűvérű fehérnéppel. Na meg aztán, ha már itt tartunk, az italt sem vetette meg. Az évek folyamán iszákossága olyan méreteket öltött, hogy csak egy aprócska földje maradt. Az sem jó már semmire, nem terem meg rajta semmi az aszaton meg mácsonyán kívül.

– Hát a fiai? – képedt el a kisebbik. – Nekik mi a történetük?
– Nem kaptak azok semmit az apjuktól, csak szenvedést. Szinte nem is telt el úgy nap, hogy meg ne verte volna őket. Szíjjal, puszta kézzel... Mindegy volt. Nem is szerették soha. Most is alig bírják ki vele egy szobában. Nézd, hogy vonaglik a kisebbik szája. Alig várja, hogy az öreg eltávozzon a túlvilágra. A földet és a házat eladják, meg sem állnak a városig. Ezért zokog az anyjuk is. Csak a kántor jóindulatán múlott, hogy nem maradt fedél nélkül. Ami meg a lányát illeti... Nem az apjáért imádkozik az, hanem magáért. Hozzákényszerítették egy nála sokkal vénebb alakhoz. Pedig volt ám neki szerelme. El is vette volna, de az apja nem hagyta. Bizony barátom őszinte az érzelem Máté Gábor irányába, még ha nem is a szeretet az, ami fűti a házat.

A kisebbik ámulva hallgatta társa beszámolóját, közben visszaereszkedett a gerendára és egészen elcsendesedett.

– Furcsa az emberi lélek – folytatta az idősebb. – Mindegyik hazugságokat hordoz magában. Kisebbeket, nagyobbakat. Máté Gábor csak egy azok közül, akik önámítással telve hagyja itt a létezést.
– És nem volna jobb, ha ráébresztenénk a bűneire? – kérdezte a kisebb.
– Miért akarnánk felzaklatni a lelkét? Különben is, az ítélkezés nem ránk tartozik. Ennek is meglesz a maga helye, és ideje.

Ebben a pillanatban Máté Gábor élettől gyötört teste kiadta magából lelkét. A lidércek pedig olyan hangtalanul surrantak ki a házból, ahogy jöttek, és felszálltak a magasba.



2. Aludj pajtás

Az égbolt fekete mezején Sánta Kata már jó ideje bicegett a számára elérhetetlen Kaszáscsillag felé, mikor az udvaron álló öreg jegenyefa tetején rikácsolva megszólalt a halálmadár.

Az éjszaka madara Csörge Lacit legszebb álmából riasztotta fel, hirtelen azt sem tudta, élő-e vagy holt, akitől a förtelmes hangok származnak.

A káprázat lassan elszivárgott pillái és rájött, hogy bizony nem jött el még a számvetés ideje. Még mindig a hodályban feküdt a szénaboglya közé vackolva, ahol nem is olyan rég álomra hajtotta fejét. Odakint javában dühöngött a januári fagy, és most még ádázabb volt, mint eddig bármikor. A hatalmas, most riasztóan sötét épületben is fehér, szinte azonnal tapinthatóvá szilárduló pamacsok formájában lebegett a lehelet. Mintha csak a lélek hagyta volna el a testet, hogy melegebb lakhely felé nézzen. Laci dideregve vonta össze mellén ütött-kopott kabátját, és igyekezett még több szénát magára halmozni, de a csontrepesztő hideg érzete csak nem akart megszűnni. A helyzeten még a karámjukban jámboran hortyogó marhák sem voltak képesek változtatni, akik melák testükkel eleven kazánként voltak hivatottak az épületet fűteni.

Laci igyekezett újra elaludni. Álom közben legalább a hideget nem érzi. De mindez sehogy sem sikerült neki, túlságosan fázott, és az odakint még mindig huhogó madár sem volt segítségére. Pedig ha valamit szeretett az életben, az az alvás volt.

Hosszú percek teltek el, és Laci sehogy sem tudta átverekedni magát a valóság és álom határát képező bozótoson. Elméje akarata ellenére tiszta és friss maradt, semmi sem volt képes elbódítani. Hiába gondolt jegenyefák alatt eltöltött, sárgarigó-trillával kísért nyári napokra, és édes, illatos szellős estékre, hiába rémlett fel előtte a kocsmáros Zsuzsi lányának szeplős arca, hajának napsugár illata. Hányszor kergetőztek álmában órákig a végtelen, katánggal és pipaccsal hintett mezőkön, és hányszor borultak egymás karjaiba szerelmesen, a rohanástól szinte félájultan.

Most is ide szeretett volna eljutni Laci, és még rengeteg tájat szeretett volna bebarangolni, számtalan színt és érzést szeretett volna megélni, mielőtt kérlelhetetlen könyörtelenségével beszivárog a hajnal a hodály ajtajának deszkái között.

Minden hiába volt.

A percekből lassan órák lettek. Laci édes álomba vetett reményei pedig egyre távolabb sodródtak a hideg széllel.

Irigyen, és némileg haraggal is telve gondolt a gazdára. Amaz persze biztos szépeket álmodik, ropogós paplan és jó meleg dunyha közé fúrva magát. Laci csak egyszer látta a gazda ágyát, de azóta is bármikor a szemei elé tudta idézni, még csak meg sem kellett erőltetnie magát miatta.

Kőrisből ácsolt, hatalmas ágy volt. A gazda és felesége is kényelmesen elfértek benne, de Lacinak egyedül olyan lett volna, mintha a felhők végtelen mezejében vetettek volna fekhelyet. Támlája szépen faragott volt, tulipánok és összefonódó indák tették még otthonosabbá. A dunyha és a vánkos olyan hatalmas és vakítóan fehér volt, hogy Lacinak még most is könny szökött tőle a szemébe. Az illata pedig, az maga volt a végtelen, hatalmas óceán illata. Laci ugyan még sosem látta az óceánt – még csak egy valamire való tó sem került szeme elé soha – de pont ilyennek képzelte a szagát. Friss volt és ugyanakkor fanyar is. A pác, az idő, és a szappanfű keveredett a kender fehér szálai között és Laci úgy érezte, maradéktalanul boldog lenne, ha egy ilyen ágyat birtokolna. A lúdtollal tömött ágynemű között minden gondját-baját el tudná feledni.

Persze jelen körülmények között az is elég volna csupán, ha képes volna elaludni. Bármit megtett volna érte ebben a pillanatban.

Köztudomású, hogy a kívánságokkal, legyenek azok kimondottak, vagy csak fejben megfogalmazódók, csínján kell bánni. Sosem tudhatjuk, hogy ki – vagy mi – hallgatózik éppen, csak arra várva, hogy könnyelmű vágyainkat teljesítéséért a legmagasabb árat számítsa fel. Lacinak például fogalma sem volt róla, hogy a még mindig a hatalmas fa tetején fészkelő madár hangja nem csak őt keltette fel, de egy földi ördögöt is idevonzott a messzeségből.

A villódzó fény formájában megjelenő komisz teremtmény, ha már egyszer így alakult, úgy gondolta körülnéz a falusi udvarban, csupán puszta kíváncsiságból. Laci ebben a pillanatban sóhajtotta a világba óhaját, és a lidércnek ennyi elég is volt. Átsuhant a deszkák rései között és villódzó csóvája elbújt az egyik szénaboglya mögött. A tehenek megérezhették a hívatlan látogató érkezését, mert egynéhányuk felriadt álmából, és idegesen fészkelődni kezdett, azonban a lidércnek elég volt megrovó pillantást vetnie rájuk, és újból elaludtak.

Laci mindebből vajmi keveset vett észre, mivel még mindig erősen igyekezett, hogy elaludjon, és ez minden figyelmét lekötötte. Erőfeszítései révén sikerült is kissé elbódulni, ámbátor lehet, hogy ebben, az időközben a magán bátorságot vevő, halkan a fiú fölé libbenő lidércnek is volt némi szerepe.

Most lassan leereszkedett, és apró kis emberke alakját felvéve, rátelepedett Laci mellkasára, aki erre rögvest öntudatlanná vált. A ronda kis alak meggyőződvén, hogy a fiú egy tapodtat sem bír mozdulni, kényelmesen elhelyezkedett, majd megszólította Lacit.

– Hallod-e, te embergyerek? – súgta. – Nagyon jól tetted, hogy kívántál, és jót kívántál, mert éppen én vagyok az, aki segítségedre tud lenni.
– Álmos vagyok… nagyon álmos… – Lacinak nem kellett kinyitnia a száját, a lidérc pontosan értette minden egyes gondolatát. Bár szavai mintha nagyon-nagyon messziről, a feneketlen tó mélyéről szóltak volna, erőtlen és halk volt beszéde.
– Hát persze hogy álmos vagy – búgta a lidérc. – Egész nap keményen dolgozol, szinte meg sem állsz szürkületig. Ez még talán a daliás Sámson erejét is teljesen felemésztené. A gazda nem becsül meg, a végletekig sanyargat. Csontot s szalonnabőrt vet eléd ebédnek. Ráadásul még álmodban sem hagy nyugtot. Hát ki tudna elaludni egy ilyen fagyos, sötét, kényelmetlen helyen? Ő aztán biztosan nem. Neki finom puha dunyha jár az egész napos henyélés végén.

Laci nem szólt semmit, de a lidérc érezte, hogy mézes mázos szavai megtalálták céljukat, és a fiú lelke háborogni kezd.

- Tudom én – folytatta tovább a hízelgést –, hogy bizony nagyon nincs jól ez így. De hát én csak egy egyszerű kóbor lidérc vagyok, és nem érhetek fel az ember bonyolultságához. Hanem hallgass ide! Mivel őszintén megsajnáltalak, ezért egy kívánságodat teljesíthetem, persze csak ha te is akarod.
– Álmos vagyok… Az az ágy… – szólt a válasz.
– Ágyat szeretnél? Nem szokványos kívánság szavamra. Csinálok én neked olyan ágyat, hogy még a gazda is megirigyel érte! Tölgyfából lesz a keret, hernyóselyem a dunyha, és aranyozott csipke az ágytakaró. Soha ilyen ágyat nem látott még a világ!
– Akarom! – Laci hangja most határozott és erőteljes volt, a lidérc pedig gonoszul elvigyorodott.
– Olyan hamar kész lesz az ágyad kispajtás, hogy kettőt sem kell pislognod. Aludhatsz benne az idők végezetéig. Cserébe csak annyit kérek, hogy szánj meg egy kicsit, nagyon elgémberedtem ám ebben a hidegben, hadd melegedjek meg egy kicsit idebent!

Laci készségesen bólintott, és a lidércnek több se kellett, cigánykereket hányt, visszaváltozott lángnyelvé és azonmód befészkelte magát Laci mellkasába rögvest a szíve mellé. Laci pedig, mintha mi sem történt volna, az igazak álmát aludta hajnal hasadtáig.

Másnap reggel Laci semmire sem emlékezett. Halványan derengett neki egy furcsa álom, amit az éjszaka látott, de nem volt ideje ezen gondolkozni, mert egész nap az erdőben kellett fát vágnia és lovas szánon a gazda portájára szállítania. Egészen beleizzadt, mire végzett.

Harmadnapra megbetegedett. Rázta a hideg, erősen köhögött, lázálmokat látott egy lidércről, aki elvette a lelkét és a testét emészti, percről percre növekszik erejét szipolyozva, miközben ő lassan elsorvad. Végül abba maradtak a riasztó látomások, és ő csendesen elaludt.

Temetésére nem jöttek el sokan, a kocsmáros Zsuzsi lánya is csak messziről hüppögve nézte, ahogy a koporsót leengedik a földbe. Egészen míves darab volt: tölgyfából lett faragva, fehér selyemmel volt bélelve, és arannyal futtatott csipkéből verték a szemfedőt.

Így történt, hogy Csörge Laci ágyat kapott egy lidérctől.


3. A házilidérc


Tudják, olyan ez az egész, mint egy doboz tojás. Csak akkor derül ki biztosan, melyik árasztja magából a bűzt, ha az egészet feltörjük. Talán nem a legszebb hasonlat, de az én esetemben közelebb áll a valósághoz, mint gondolnák.

A kántor felesége már az elején tudta, hogy valami nincs rendben körülöttem. Túl sok tyúk halt meg, túl sok tehén teje apadt el, túl gyakoriak lettek a baromfiudvarban a megmagyarázhatatlan történések. Két álló napig nem mert szülőhelyem, a tyúkól közelébe jönni, jól emlékezett még a kislánykorában hallott mesékre. Visszatartotta a félelem, de talán az undor is, ki a megmondhatója? Én mindenesetre nem nagyon bántam mindezt, kedvemre tevékenykedhettem a ház körül, egyre csak növekedtem, erősödtem, körülöttem pedig minden és mindenki elsatnyult.

De mint mindennek, egy nap az én ifjonti garázdálkodásaimnak is vége kellett szakadjon. Mivel a kántorné nem merte volna, ezért lányát bízta meg kiebrudalásommal. Meg kell mondjam, a fruskának volt üzleti érzéke, és úgy gondolta, hogy ha már ennyi bajt okoztam, távozásommal talán vissza is hozhatok valamit. Így találtam magam nemsokára egy, ostoba kiscsirkéktől hangos kosárban, ember és műbőr állott szagától terhes levegőjű buszon zötykölődve a városi piac felé.

Magamban úgy gondolkodtam (mert semmi jónak az elrontója nem kívántam lenni), ha már így alakult, és a babonás parasztok túl akarnak adni rajtam, hát legyen. Lássuk, mi sül ki belőle. Kicsit talán még örültem is, hogy esetleg nagyobb távlatok nyílhatnak meg előttem.

Bizakodásom elég hamar lelohadt. Azzal nem számoltam, hogy vékony, már-már satnyának mondható megjelenésem és csak az én értelmezésemben bizalomgerjesztő, tűzben forgó szemeim révén nem is lesz olyan könnyű új gazdára találnom. Mellőlem vadul sipító féltestvéreim egyre fogytak, és végül teljesen magamra maradtam. Kezdtem félni, hogy bíztatóan induló földi pályafutásom előtt hamar bezárul a kapu, de szerencsére csalatkoznom kellett.

Ha élhetek ezzel a fordulattal, az ég küldte azt a nőt. Fiatal volt, kerek fehér arcát elegánsan keretezte mogyoróbarna haja. Azonnal megtetszett nekem, és én is neki, amiben csak elenyésző szerepet játszott az, hogy gondolatcsápjaimmal kissé elkalandoztam elméjében, és igyekeztem meggyőzni, milyen remek vásárt csinálna befogadásommal. Elvégre nem sokan mondhatják el magukról, hogy egy csirke áráért saját lidérchez jutnak.

Csakhamar kiderült, hogy egyszerre három tulajdonost is boldogíthatok. Kis gazdasszonyomnak volt egy férje, kezdő orvos, jó megjelenésű, kissé ideges típus ugyan, de feleségét feltétel nélkül szerette. Leginkább kedvemre való azonban harmadik, és egyben legifjabb gazdám lett, akinek kora és létezése csakugyan feltételes volt, hiszen asszonykám hasában növekedett. Lakásukban semmi kivetnivaló sem találtam. Igaz, hogy egyszerű volt és nem túl nagy, de fölöttébb lakájosnak láttam, és hogy lássák, mennyire komolyak szándékaim a maradást illetően, rögvest el is foglaltam a konyha számomra legideálisabb zugát.

Az első napok a feltérképezéssel teltek. Ezt élveztem a legjobban mindközül. Estéről-estére meglátogattam gazdáim tudatát (Kivéve a kis trónörökösét. Úgy gondoltam, úgyis lesz elég időm még vele foglalkozni.), gondolatcsápjaimmal kedvemre kalandoztam hajnalig, közben csipegettem érzelmeikből, mintha csak elméjük baromfiudvarában magam is egyszerű csirke volnék.

Asszonykám felettébb unalmas és ízetlen belső világgal rendelkezett. Semmi kétely, semmi rossz érzés, félelem is alig volt benne pár morzsa. Csakhamar ráuntam, és figyelmemet férje irányába fordítottam, akiről úgy véltem, csak többet nyújthat szürke kis feleségénél. Nem is tévedtem nagyot. Micsoda elméje volt! Lubickoltam egyet félelmei tengerében, majd a határozatlanság végtelen dűnéi közt vándorolva eljutottam a bizonytalanság oázisába. Órákig kóboroltam és minden egyes rejtett zugban új, rettentően érdekes dologra bukkantam. Lassan, de biztosan feltárultak előttem a legtitkosabb ajtók, melyekről talán még ő maga sem tudott, és ily módon megismerhettem kusza életének összes részletét. Kielégíthetetlen tudásszomjjal merültem tanulmányaimba éjszakáról éjszakára, nem létezett jelentéktelen részlet számomra.

Kis kalandjaim azonban csakhamar rutinszerűvé váltak, és már nem nyújtották azt az izgatott örömet, mint az elején. Ekkor döntöttem el, hogy kissé belepiszkálok életükbe, csupán a kaland kedvéért.

Itt kell megjegyeznem, mielőtt az öncélúság vádja érne, ezek a kis beavatkozások korántsem saját szám íze szerint történtek. Én csupán a megvalósításért felelek, az értelmi szerző azonban minden esetben gazdám volt. Titkon osztálya legjobb sebésze akart lenni, hát elintéztem, hogy mindenki más ínhüvelygyulladást kapjon. Osztályvezető akar lenni? Mindössze annyi kellett, hogy elődjét sikkasztáson érjék. Hála nekem szép lassan minden rejtett álma valóra vált. Kezdetben nagyon elégedett voltam magam is, az emberi természet tulajdonságának hála minden egyes valóra váltott kívánság újakat szült, és így sosem maradtam szórakozás nélkül. Gazdáim élete mondhatni kerek volt, és egyáltalán nem törődtek vele, hogy én is a részévé váltam. Így a gyümölcs kívülről szép érett és fényes maradt, kukacosabb azonban nem is lehetett volna.

Így érkeztünk el ahhoz a bizonyos naphoz. Még ma is görcsbe rándulnak érzékeim, ha eszembe jut.

Gazdám különösen ingerülten és feldúltan érkezett haza. Mikor felesége zaklatottságának okát firtatta, dühödt kiabálás közepette leteremtette az asszonyt és elvonult a dolgozószobába. Boldogabb nem is lehettem volna.

Este feszült izgalommal telve merültem bele gondolataiba, beteljesítendő álmai után kutatva. Legnagyobb rémületemre azonban, órákon át tartó kutakodás és keresés ellenére egyet sem találtam. Csupán egy arcot sikerült kihalásznom a zavaros hullámok közül: kék szemei hideg lángocskaként szikráztak üregeikben, arca ennek ellenére jóindulatot és megértést sugárzott. Hatalmas megvetést és haragot éreztem gazdámban irányába.

Az elkövetkező éjszakák sem hoztak megnyugvást. Minduntalan ezzel, a már gazdám egész tudatát betöltő arccal találtam szembe magam. Kiirthatatlanul benyomakodott agyának minden egyes zugába, tekervényébe, megértő szemei fényében égett arcom és a testem. Lassan én is mindenhol őt láttam, követett éjjel és velem volt nappal is. Jelenléte már kezdett elviselhetetlenné válni, de nem is ez volt a legnagyobb baj. Gazdám semmi másra nem gondolt, semmi vágya nem volt, kielégíthetetlen becsvágy sem égett már benne, csak a gyűlölete áradt megállíthatatlanul.

És megszipolyozható kielégületlenség hiányában én egyre erőtlenebbé és halovánnyá váltam. A gyűlöletet magamra vettem, és már ketten emésztődtünk a soha nem csillapodó lángokban.
Aztán egy nap már nem bírtam tovább, és megöltem az arcot.

Tudtam jól, hogy gazdám is ezt akarja. Amint a halálsikoly felharsant, a harag szurokfekete kárörömmé változott át, és ugató nevetést hallatott. Aludt reggelig, mint az újszülött gyermek. Aludtam én is, nem sejtve hogy az arc pusztulása annál is nagyobb katasztrófát hoz magával, mint ami megjelenésével érkezett.

Másnapra gazdám is meghalt. Kiugrott irodája ablakán.

Máig sem tudom, mi végre határozta el magát. Nyugtathatnám magam azzal, hogy hatalmába kerített az őrület, fejébe szállt a hatalom, melyet tudta nélkül én biztosítottam számára, vagy csak egyszerűen meggondolatlan voltam, és mindent megadtam, amit kért, és így nem volt miért élnie tovább.

De a rút igazság az, hogy nem vettem számításba az emberi természet egy aprócska aspektusát, mely talán jelentéktelen, de oly meghatározóan része minden halandó léleknek, hogy a magunkfajta számára végzetes, ha figyelmen kívül hagyjuk. Gazdámban felvillant ez az aprócska mécses, és hirtelen ráébredt, hogy minden, ami történt, az ő akarata volt. Nagy teher ez, és tudta, hogy orvosság csak egyféle létezik. Halálában újra emberré lett, engem pedig megtagadott. Ha jól belegondolok, előre láthattam volna mindezt, hiszen én sem tagadhatom meg magamat. Mert lidérclétem mivolta ez: záptojás vagyok és romlást hozok.

Sok életet fogok még elvenni. Kinek én magam, kinek csak közvetve okozom pusztulását, de én is a körforgás része vagyok, és egy nap majd visszájára fordul mindaz, ami volt, és én megkapom méltó jussomat, ebben teljesen biztos vagyok.

Büntetésem pedig mi lehetne más, minthogy emberként születek újjá? Bánatos leszek, szerelmes, haragos és öntelt. Félni fogok, örülök majd és mások halálát kívánom. Utódot nemzek a pusztulásnak és engem is a rothadás fogad be végül. Mindezek fejében pedig, ha szerencsém lesz, talán nekem is lesz saját lidércem.

Előző oldal GregTheMad
Vélemények a műről (eddig 3 db)