Mesék a Lápból - Utazás a lelki genitáliák körül - vélemények

Ugrás a műre


Petya
Felhasználó
2020.01.27 17:19
38 vélemény
Szia Márk!

Egy kicsit túldimenzionáltad, de iszonyat jó volt olvasni a hozzáfūzésed!

Nem ismerem a Kuflik világát, de utána fogok nézni. A neverhood egyik meghatározó élménye volt a gyerekkoromnak. Együtt fejtettük a rejtvényeket benne tesómmal, barátokkal. Nem volt még hozzáférhetõ akkoriban végigjátszás. Net is alig volt.

Ajánlom a figyelmedbe szeretettel az elsõ részt, a disznagló szarovnyikokat, nagyjából olyasmire lehet számítani ebben is, a fõhõsök se változnak majd, de azért picit mégis. Csak amennyire én változtam az évek alatt

Bár a kis fakiriccel indul a sztori, mégse õ lesz a fõszereplõ. Ennek ellenére lesz még szerepe a folytatásban. :-)
Kereder Márk
Felhasználó
2020.01.27 14:36
41 vélemény
Szia kedves Petya,

ez nekem tetszik!
Részletesebben: nagyon tetszik! :-)
Még részletesebben:

Már a cím érdekes, kíváncsivá tesz. A „mesék” egy hosszabb ív egy darabját feltételezi, a címben használt „képek” (láp, mese, utazás, a „genitália” – jelentésétől eltérő, illetve ahhoz talán egy picit mégis hasonuló „íze”) olyan szutymorgós, bugyborékoló, sűrű, indás és elfeledett, ódon, de ebbe behatolós, kalandos, léghajós hangulatot idéz, ami hála Istennek megmarad az egész mű hosszán.
A főhős is ehhez a képhez hasonuló, tökéletesen illeszkedő „valami”, egy plasztikus „semmike”, egy gyönge Picike. (Fakiric az általam ismert Univerzumban nem létezik, ahogy szarovnyikok sem léteznek.)
Az idősebbeknek azt mondanám, hogy ez a Neverhood hangulata, a most kisgyerekes szülőknek azt mondanám, ez a Kuflik világa.
Ez a világ mese is, meg nem is. Ez a vegytiszta fantázia világa. Semmi sem valódi ez ember világából nézve, de minden a lehető legvalódibb abban a világban.
Hogy mennyire nem tisztán mese, azt ez a Kufli-rész is mutatja:
https://www.youtube.com/watch?v=L4vLnth3p3A
Én szeretem az ilyen kufli-világokat!
Az írás stílusa, szóhasználata tökéletesen illik ebbe a közegbe. Még az „univerzális balhé” aktuális kicsengése, kikacsintása sem zavar.
Talán nem dimenzionálom túl, de mintha a fakiric lenne az Ember. Szerencsétlen módon él egy olyan helyen, ahol organikus, gyönge testére mindenféle veszély leselkedik, s ha megpróbálná, segédszköz nélkül még egy éjszakát sem bírna ki a vadonban, ahova elvileg „letétetett”. Kiric nyomorúsága az Ember nyomorúsága. Szipogó, szuperszenzitív lényecskékként le lettünk rakva egy toxikus, szúrós tüskés, hol forró, hol jéghideg valóságba. Erről a valóságról ráadásul SEMMIT sem tudunk. Az Ember/Kiric a határait feszegeti.
És akkor jön az „Istenember”. Aki eltapossa. Még hozzá oda nem figyelésből. A halált okozó a Rossz-ember, aki nagyobbnak gondolja magát mindennél. Az Istenember, akinek tudomása sincs mit tesz tönkre. Az alázat teljes mértékben hiányzik belőle. Ha alázatos lett volna, nem teszi tönkre Picike életét. Akkor észrevette volna.
(Ha az író nem ezt akarta mondani, akkor is azt mondom, hogy nekem az írás az ilyen. És főleg: jó.)
Régi Kispál dalszövegek és szomorú délutánok jutnak eszembe, amikor az ember arra az elhagyatottság-érzésre gondolt, amit – tetszik, vagy nem, de – Isten tett velünk. Nem baj, ha néha igazságtalannak érezzük ezt az eljárást.

Előző oldal