Linktár

Haláli módszer

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/11 számában.

Ulrica Jenssen mérgesen kirontott a vassterasi vízilabdacsarnokból, anélkül, hogy szalmaszőke haját rendesen megszárította volna. Felindultságában még a csapattársaitól sem köszönt el, amikor elhagyta a csupa üveg létesítményt. Sok nehéz küzdelmet átélt már az örebroi női vízilabda csapat kapusaként, de ilyen kemény ostrommal rég kellett szembenéznie a medencében.

Leginkább a riválisok támadójátékosától, Famke Nielsentől tartott, akit csavart labdáinak elementáris ereje tett igazán ijesztő ellenféllé. A bizonytalan aggodalmak rövidesen határozott formát öltöttek, Ulrica pedig nem győzte kapkodni a fejét, miközben olyan könnyen törték át védelmüket a helyiek, mintha nem is létezett volna. Jól tudta, mire számíthat, mégsem bírta kivédeni Nielsen halálos svédcsavarjait. A második negyed végére világosan vált, hogy a megyei rangadó nyertesei a vassterasiak lesznek, minden részrehajlás nélkül, pusztán csak azért, mert jobbak náluk.

Ulrica már messziről látta, hogy kint várakozó férje vígan pöfékel sötétzöld Volvójuk anyósülésén. Sigurd nyomban elpöckölte a félig szívott cigarettát a megpillantásakor, de valószínűleg maga sem hitte, hogy ezzel elkerülheti a letolást. Ulrica családja minden generációban kitermelt legalább egy végstádiumú tüdőrákost, ezért időnként bagósok tüdejéről készült röntgenfelvételeket aggatott ki a hálószobafalra elrettentő példaként. Felháborodottan leteremtette a férfit, aki szokás szerint esküdözni kezdett, hogy hamarosan abbahagyja a dohányzást.

Ulrica mogorván ledobta magát a volán mögé, és nagy gázzal kilőtt. Eszébe sem jutott becsatolni a biztonsági övet, ráadásul a megengedettnél nagyobb sebességgel száguldott az autópályán, és olyan hangerővel bömböltette a leghörgősebb death metalt, hogy majdnem kiszakadtak a helyükről a kocsiba épített hangszórók. Sigurdot ki lehetett kergetni a világból a fémzenével, de tartotta a száját. A motoros rendőr viszont, aki két kilométerrel arrébb lemeszelte, már nem volt ilyen elfogadó. Ráparancsolt, hogy azonnal kapcsolja ki a csörömpölést, aztán borsos helyszíni bírságot szabott ki rá a sebességhatár túllépéséért.

Ulrica haragtól sápadtan fizetett, és nagyon remélte, hogy ezzel véget ért aznapra a kellemetlenségek és megaláztatások sora. Csalódnia kellett, mert a szomszédjuk, Leif Thorkelson eltorlaszolta a traktorjával a felhajtójukat. Bár már jó két éve a mellette álló telekre költöztek, az éltes gazdálkodó még mindig elkényeztetett városiaknak tartotta őket, és minden alkalmat megragadott a bosszantásukra.

– Rohadt, vén kurafi! – tört ki Ulrica. – Az ember már a saját udvarába se állhat be miatta!
– Nyugi – mondta csillapítóan Sigurd –, majd én beszélek a fejével!

Ulrica kimondottan örült, hogy csak távolról kell figyelnie a párbeszédüket, mert tartott tőle, hogy egy elhamarkodott ütéssel intenzív osztályra küldené az öreget. Sigurd kipattant a kocsiból, a nyugdíjas farmer egyszintes házához trappolt, és folyamatosan nyomni kezdte a kapucsengőt. Thorkelson kis idő múltán kisgatyában, trikóban a kapuhoz csoszogott, és kábán Sigurdra pislogott.

– Mi van? – morogta.

Sigurd elvörösödött.

– Legyen szíves most azonnal elállni a batárjával a feljárónk elől!
– Csak türelem, maga taknyos! – torkolta le a rosszindulatú mezőgazdász. – Előbb felöltözök, ha megengedi! Nem várhatják, hogy egy szál pendelyben traktorozzak a tundrán! Bírjanak ki pár percet, amíg felkapok valamit!

Azzal faképnél hagyta Sigurdot, aki lógó orral visszaoldalgott a Volvóhoz. Thorkelson jó húsz perccel később bukkant elő újra egy szakadozott melegítőben, amelynek a felvétele korántsem igényelhetett ennyi időt. Ulrica arra tippelt, hogy elfogyasztott egy könnyű uzsonnát, mielőtt rászánta volna magát az előbújásra. A romlott matuzsálem hetykén a felhajtójukra biggyesztett piros Ljundbergjéhez sétált, a vezetőfülkébe préselte magát, és elkotródott a portájuk elöl.

– Hogy fordulnál fel, vén szemétláda! – szitkozódott Ulrica eltorzult arccal, miközben rákanyarodott a Volvóval az otthonuk bejáratához vezető aszfaltcsíkra.

Bent a házban nekifogott a vacsorakészítésnek, míg Sigurd a tévé elé kucorodott focit nézni. Ulrica fél szemmel őt figyelte, míg kedvenc húsgolyóikkal bíbelődött. A férfi néhányszor kiment a teraszra, és úgy tett, mintha az udvaruk végében düledező, lebontásra érett istállót nézegetné, holott csak bagózni akart.

Ulricának a lételemévé vált az azon való aggódás, hogy elveszti a cigaretta miatt. Talán a szokásosnál is jobban elfogta a szorongás, ezért történhetett, hogy miután elaludtak, beszippantotta egy bizarr vízió. Minden átmenet nélkül a hóborította udvaron találta magát mezítláb, egy semmi kis hálóingben. Tekintete egy termetes, fekete csuklyás alakba ütközött az istállótól nem messze, ahogy viszonyítási pontokat keresett. A kámzsás figura ruhájából fehér csontkéz villant elő, a hozzá tartozó hústalan ujjak pedig egy kasza nyelére fonódtak.

Ulrica azonnal tudta, hogy maga a Halál magasodik előtte, és bár az azonnali menekülés lett volna az életszerű választás, ő inkább úgy döntött, megpróbál közelebb óvakodni hozzá. Amikor karnyújtásnyira ért célpontjához, ösztönösen behúzódott az előző tulajtól megörökölt, működésképtelen betonkeverő mögé, mert három térdelő férfi tűnt elő a semmiből, akik füstölgő cigivel a szájukban, értetlenül meredtek a jeges borzadályt árasztó entitásra.

– Mi a neved? – kérdezte a középsőtől kongó hangon a kámzsás.
– Olaf Anderson – válaszolta az megilletődötten.

A csuhás hangosan, jól érthetően kimondta áldozata nevét, aztán a levegőbe suhintott a borotvaéles pengével, és Anderson élettelenül eldőlt. Ulrica biztosra vette, hogy hamarosan a másik két delikvens is követi a példáját, és végül a házban alvó Sigurdra kerül a sor. Ez annyira felingerelte, hogy előrontott a betonkeverő mögül, aztán kitépte a kaszát a Halál ujjai közül, és tovább rohant vele az istálló felé.

A váratlan incidenstől felkavart kámzsás tornádóként pörögni kezdett a saját tengelye körül, amitől rejtélyes módon növekedni kezdett. Ulrica lélekszakadva beszáguldott az istálló bejáratán, és a hosszúkás karám hátsó kijárata felé sprintelt. Amikor elérte, egy spontán ötlet hatására egy szénarakás alá rejtette zsákmányát, aztán kiiszkolt. Visszapillantva látta, ahogy üldözője olyan hatalmassá válik, hogy puszta méreteivel szétveti a pajtát.

Ulrica nyomában gigászi méretű ellenfelével elérte a házat, ám a bejáratnál iszonyatosat zakózott. Koponyája keményen az ajtófélfának csapódott, amitől végre felriadt a tudatára nehezedő lidércnyomásból. A valóságban ébredt, a hálószoba padlóján, véres homlokkal. Rájött, hogy álmában leesett az ágyról, és beverte a fejét a bútor peremébe. A durva landolás egy apró, fájdalmas púpot is eredményezett, ám rögvest megfeledkezett róla, amikor a franciaágy túloldalán alvó Sigurdra esett a pillantása. A férfi vadul a levegőt csépelte, és egy láthatatlan ellenféllel hadakozott.

– Leszokom – hörögte elkékült arccal. – Kérem, esküszöm, hogy abbahagyom a cigizést… esküszöm!

Ulrica azonnal ráncigálni kezdte, és néhány orkánerejű pofonnal magához térítette.

– Jézusom! – nyögte elgyötört hitvese. – Az életben nem veszek többé bagót a számba!
– Rosszat álmodtál?
– Az nem kifejezés. Beugrottam a nagybátyámhoz, Svenhez Göteborgban, és éppen lefeküdni készültem a vendégszobában, amikor valamilyen megérzés hatására kinéztem az ablakon. Egy lebegő, fekete alakot pillantottam meg az üveg túloldalán, ami azért tűnt különösen hátborzongatónak, mert apám testvére a huszadikon lakik.
– Hogy nézett ki az a figura?
– Nagyjából úgy festett, mint egy röpködő csontváz sötét csuhában. Rájöttem, hogy maga a vén Kaszás az, és azért szálldos házról-házra, mert engem keres.

Ulrica felvonta a szemöldökét.

– Honnan vetted ezt?

Sigurd vállat vont.

– Fogalmam sincs, egyszerűen csak tudtam, és kész.
– És aztán mi történt?
– Kiszúrt a rohadék. Áttörte az ablaküveget, és letaszított az ágyra, hogy kiszorítsa belőlem a szuszt, ha nem ébresztesz fel, biztosan kinyír.

Ulrica megcsóválta a fejét.

– Érdekes, én is vele álmodtam.

Vázlatosan elmesélte Sigurdnak a saját éjszakai káprázatát. A férfi más esetben valószínűleg nyomban kirohant volna rágyújtani, ezúttal mégsem tette meg. Ulrica kimondhatatlanul büszke volt rá emiatt. Miután lecsillapodtak valamelyest, visszafeküdtek az ágyba, beiktattak egy nyugtató szeretkezést, aztán Sigurd ismét álomba merült.

Ulrica szívesen követte volna a példáját, de nem hagyta nyugodni valami. Párja azt állította, a Halál puszta kézzel akarta megfojtani őt. Felmerült a kérdés, vajon miért nem az elmaradhatatlan kaszájával próbálkozott. Akárhogy rágódott, egyetlen válasz jutott az eszébe: azért mert ő a saját álmában lenyúlta tőle.

Ulrica tisztában volt azzal, hogy bolondot csinál magából, mégis köntöst húzott, aztán a kedvenc, bélelt, nyuszis mamuszában az istállóhoz baktatott. A megvetemedett ajtó előtt hezitált egy kicsit, de aztán belépett, felkapcsolta a helyiség egyetlen fényforrását jelentő villanykörtét, és a hátsó sarokban álló szénarakáshoz sietett.

Bizonytalanul kutatgató ujjai érdes tapintású, hengeres nyelet tapogattak ki a boglyahalom alatt, aztán a következő pillanatban előhúzta a legendás kaszát. Az íves penge fenyegetően csillogott a csupasz égő fényében, miközben Ulrica határozottan úgy érezte, misztikus erő járja át. Megborzongott, és felvillant az emlékezetében, miként használta eredeti tulajdonosa a fegyvert.

Arra jutott, talán neki is meg kellene próbálnia.

Ösztönösen a szomszéd ház első emeleti hálószobájára nézett, ahol fényt látott. Leif Thorkelson sziluettje bizarr árnyjátékként rajzolódott ki a vékony sötétítőfüggönyön. Ulrica alig akart hinni a szemének, mert úgy tűnt, hogy az aberrált vénség épp önkielégítést végez. Szerette volna félrekapni a fejét, ám a visszataszító látvány fogva tartotta a tekintetét.

– Leif Thorkelson! – vijjogta ingerülten, és a levegőbe suhintott a kaszával.

A perverz pátriárka kővé dermedt mozgás közben, aztán deszkaként elvágódott, és nem bukkant fel többé a függöny mögött. Ulrica kéjesen megborzongott a fegyverébe áramló életerő bizsergető érintésétől, aztán sötét mosolyra húzta az ajkát.

Úgy döntött, kihasználja a lehetőséget, mielőtt az eredeti tulaj előkerül, és visszaköveteli jogos tulajdonát. Torkelsonon kívül is akadtak elegen, akik kihúzták nála a gyufát. Ott volt például a bombagólokat dobáló Famke Nielsen a vassterasi vízilabdacsarnokban.

Igazán ráférne a szukára, hogy elvágja valaki a karrierjét…

Ulrica kinyitotta a nagykaput, beült újdonsült szerzeményével a Volvóba, aztán elindított egy dobhártyakaristoló death metál albumot, és kilőtt az autópálya felé. Nem törődött a szabályokkal, minél előbb vissza akart térni Vassterasba, hogy ráncba szedje Nielsent.

Negyedórával később vészvillogó fényét érzékelte a visszapillantó tükörben, és rájött, hogy egy motoros rendőr próbálja félreállítani. Elmosolyodott, leállította a kocsit, és türelmesen várt az egyenruhásra.

Rettenetesen kíváncsi volt rá, hogy a jó öreg Petersennel fut-e össze ismét, ám az még jobban érdekelte, milyen képet vág majd a fakabát, amikor megpillantja az anyósülésen várakozó kaszát.