Tornyok III.
Az undor. Ez az érzés hullámzott át rajtam, a vadász láttán. A repülő véres húscafatok látványa örökre a retinámba égett. Átkoztam sorsom, mi idehozott a Tornyok lábához. A mágusnő türelmetlenül intett a harmadik torony felé.
– Foglald el lakod vándor.
Akaratom ellenére elindultam. A rémséges nő folytatta. A vadász kaján tekintettel követte lépteim.
– Midőn beköltöztél, egy beavatási szertartáson veszel részt, mely közénk emel.
A vadász nyála csorogni kezdett e szavak hallatán.
– Jaahhrr... – hörögte, és a szeme lázas fénnyel égett.
– Ez a szertartás roppant egyszerű – folytatta a rémes nő. – Csecsemők agyvelőjéből készült pudingot eszünk, és kecskevérrel öblítjük le. Ezek után hitet teszel az egy és bonthatatlan triumvirátus mellett.
Valószínűleg ekkor bomlott meg az elmém.
– Nem, nem és nem! – üvöltöttem, és a Vadász felé lendültem.
Letéptem a karját, melyet csak a rothadt ínak tartottak, és az ocsmány pofájába döftem. Iszapszerű gennyes trutymó fröccsent az arcomba, ahogy a koponyája szétnyílt.
– Ahhr ahhrrr! – hörgött, s a kezében lóbált húscafatot felém lódította.
Elhajoltam előle, így a mágusnő képébe csapódott. Éreztem amint a rám erőltetett akarata gyengülni kezd, ezért futásnak eredtem. Ahogy távolodni kezdtem a rémséges lényektől velőtrázó sikoly rezgette meg a levegőt.
– Elfuthatsz, de nem menekülsz. Vándorok voltak, vannak, lesznek!
A múlt sötét árnyai vettek körül futás közben. Sikolyok, melyek gyermekek száját hagyták el, amint elevenen tépték le húsukat. Árnyai a szenvedésnek, gyötrelemnek és hiú reménynek.
– Egyesülünk egyszer, s a világ uraiként megkeresünk. Személyesen tépem ki a szívedet, és még véresen dobogva tömöm a szádba!
Ezt már csak halkan hallottam.
Körülnéztem. A tornyok már a távolban magasodtak a bíbor színű ég felé.
Felsóhajtottam.
– Vége.
Vége?
