Tornyok I.
Mindig itt álltak, mióta csak az eszemet tudom. Három torony mered az égnek itt a zord hegyek között, ahol ember csak ritkán fordul meg. Gyermekkoromban félve tekintettem rájuk titokzatos, és véres múltjuk miatt. Most felnőtt koromban sem tudok nyugodt szívvel elmenni alattuk.
A sötét múlt árnyéka vetül omladozó falaikra. Történetek szállnak szájról-szájra, szellemekről, kik itt kísértenek bűnös múltjuk vértől csatakos emlékeinek tanúi között. Vajon kik, és miért építették ezeket a tornyokat?
Ez már a feledés ködébe vész. Megbízatásom egyik feladata ennek kiderítése. A tulajdonlás bonyolult viszonyainak tisztázása után, egy gazdag üzletember üdülőparadicsomot álmodott ide. Mint építésznek, nekem jutott a feladat, hogy megállapítsam, alkalmas-e erre a funkcióra az épületegyüttes. Nem mondom, nem lelkesített a feladat, de a honorárium mesésnek bizonyult.
Mivel szálláshely a környéken nem volt, így egy sátorral felszerelkezve láttam a feladathoz. Késő délután lett mire felértem az oromra, hol a tornyok kopár kis fennsíkon álltak. Rossz érzés kerített hatalmába, mikor körülnéztem. Az egyébként pazar kilátást nyújtó fennsík teljesen halottnak tűnt. Se egy fa, de még egy fűszál sem enyhítette a nyomasztó kopárságot.
Lehet, a hangulat hatása, de a csönd sem tűnt természetesnek. Nem hallottam madarak hangját, sem rovarok neszezését. Nem fűlt a fogam hozzá, hogy itt töltsem az éjszakát, ezért a környező erdőben kerestem a sátramnak helyet. Mintegy fél órás kutatás után találtam is egy tűlevelek által sav marta tisztást. Felvertem ideiglenes nyughelyem, majd egy kis vacsorát készítettem. Miután megtömtem bendőmet, megkoronáztam a napot egy üveg óborral, majd nyugovóra tértem. Az éjszaka nagy része nyugodt, bódult álommal telt, de az álmom nyugalma véget ért egy hanggal, mely felriasztott.
Mély morajlás riasztott fel, mit az ezen a környéken gyakori, a hegyek csúcsán át érkező viharokat kíséri. A vihar hirtelen csapott le, maximális dühét zúdította a vidékre. Ismertem a környék viharainak erejét, ezért sietve erősítettem meg ideiglenes hajlékom rögzítését.
A munka hevében csak a tudatalattim vette a jelzéseket, egy a természet törvényeit felülíró jelenségről. A tornyok tetején kísérteties zöld fény táncolt.
Minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült a sátram jobban rögzíteni, ezért összeszedtem a víztől megkímélt kevéske holmimat. Futás közben a tájékozódást a villámok fénye segítette csak. Az elemlámpámat sajnos elejtettem, így e gyér elemi fény volt segítségemre, hogy ne ütközzek neki semminek. A vihar hozta szél, és eső tépte arcomba a lelógó ágakat, így már a szemembe csorgó vér is nehezítette az előre jutásomat. Egy pillanat műve volt, és a vihar ereje elmúlt. Vértől, s víztől csatakos arccal nyugtalanul konstatáltam, hogy a misztikus tornyok mellett állok.
A viharból csak a cikázó villámok túlvilági tánca maradt az égen. Zavaromat, és tanácstalanságon csak fokozta, hogy az egyik torony magasan lévő ablakából fénycsóvát láttam kiszökni. A zaklatott idegállapotom miatt a fény láttán félelem fogott el. Mivel fáztam, fáradt voltam, és az arcomból csorgó vér sem állt el, megpróbáltam racionális magyarázatot találni a fény forrására.
– Minden bizonnyal egy remeteéletet élő szerencsétlen sorsú ember – gondoltam.
Minden bátorságomat összeszedve megindultam a torony felé. A torony avítt jellegétől feltűnően elütött a kapu gazdagon cizellált faragásokkal borított kapuja. Megkopogtattam, mire az ekkor elvárt nyikorgás helyett csendben kitárult. Senki nem fogadott a kapu mögött, de megnyugtató volt a terem látványa. Csodálatos kárpitok borították a falat, és puha szőnyegek a padlót.
Egy csilingelő hangot hallottam a magasból.
– Jöjj fel vándor, már vártam érkezésed!
Ekkor láttam meg a csigalépcsőt, mely a toronybelső oldalfalán kígyózott a magasba. Elindultam fel a meglepően jó állapotú lépcsőfokokon, és egy toronyszobában találtam magam. Egy díszes baldachinos ágy foglalta el a szoba nagy részét. A fal jobb oldalán fésülködőasztal állt az ablak mellett. Hétkaros gyertyatartó uralta a tér ezen oldalát. Valószínűleg ennek a fényét láttam lentről. Csodálatosan szép hölgy ült a toalettasztal mellett. Szépen ívelt ajkai felett az éjfekete szemeiből dac, és erő sugárzott. Különös, sápadt színű bőre nagyszerűen harmonizált fekete, fodros, nehéz esésű ruhájával.
– Végre megjöttél, vándor!
– Ismersz engem?
Kérdésem hallatán jót kacagott.
– Már nagyon rég várok rád – mondta, s közben előrehajolt. Keble halma óhatatlanul magára vonta a tekintetem. Nem biztos, hogy ebben a pillanatban teljesen tudatában voltam a közlésének irracionális voltával, de szinte nem evilági szépsége elvarázsolt.
– Megérkeztem – mondtam akkor, s tudatában sem voltam közlésem jövőbeli következményeinek.
– Ez a válasz az egyetlen helyes válasz! – felelte izgatottan. – Hosszú-hosszú ideje vártam rá. Mostantól ide köt Szavad, s nem távozhatsz innen többé.
Kacagott, de ez a kacaj már nem az a csilingelő kedves hang volt, hanem metszően éles bántó hang.
– Akkor megyek, mikor akarok.
– Nem! Nem mész te sehová! – sikoltotta.
Ez a sikoly a csontomba mart. Evilági lény csak a kínhalál pillanataiban hallat, mikor a tűz az eleven húsába mar. Az ablakon bevillanó villám fénye feltárta valóját is. Kékes fénye lázzal égő éjfekete szeméből előcsalta az eredendő gonosz őrült tekintetét. Pergamenszínű, foszlányokban lógó bőre alatt férgek nyüzsögtek. Előbb még gyönyörű vonalú keble már az enyészet undorító gennyzacskói lettek.
– Ennél ocsmányabb teremtést a Föld nem hordott a hátán – gondoltam.
Mekkorát tévedtem! De ezt majd legközelebb elmesélem. Addig aludjatok sokat, mert utána nem fogtok!
