Elvetélt gondolatok
A nyárfák levele lassan kavargott az út porában, miközben a két ökör vonta szekér befordult a szegényes, ám gondos kéz ápolta porta kapuján. Nehéz gondolatok terhe alatt szállt le az utazó a szekérről és kissé bizonytalan lépésekkel indult el a parasztház felé, mely egy eperfa nyugtató árnyéka alá bújva fehérlett roskatagan.
Sándor, mert ő volt az utazó, hosszú idő után tért vissza a gyermekévei emlékeit szülő házhoz, hol imádott édesanyja élt büszke magányában. A hosszú úton idefelé az összes, általa ismert, kedves, becéző üdvözlés eszébe jutott, mellyel rég nem látott édesanyját köszönteni fogja. Lelki szemei előtt látta, ahogy anyja kérges kezét csókolva, elrebegi neki a viszontlátás örömeinek szavait.
A múlt ködébe vészve mocorogtak benne az emlékek, melyek örök kapocsként láncolták anyjához. Eszébe jutottak gyermekkora egyszerű, ám vidám pillanatai, mikor féltő, szeretetet sugárzó szemek vigyázták minden lépését. Halványan derengett az asszony korom és mosószappan illata, melyet úgy szeretett. Derengett még halványan a tejszagú kötény, melybe bugyolálva a bölcsőből kiemelve ringatta a drága. És eszébe jut a búcsú fájó pillanata, mikor szétválasztotta őket a történelem viharos szele. Az a pár sor, mit akkor papírra vetett emlékképp:
Édesanyám hajol fölém,
megcsókolja homlokom,
szép szemében gyengédség ül,
szeret engem, jól tudom.
Most, hát itt áll az ajtóban, ami elválasztja édesanyjától, és épp belépni készül. A gyomra remeg, a gondolatok kavarognak viharos lelkében. Leporolva úti ruháját betoppan a kis szobába, ahol egy idős asszony a lócán ülve kukoricát morzsol. Fáradtan felnéz, és szemében a felismerés öröme csillan, majd kezéből kiejtve a tengerit odalép rég látott fia elé. Sándor szeméből könnyek peregnek, miközben édesanyját átölelve csókokkal halmozza őt el.
Egyetlen üdvözlő szó, egyetlen megérlelt gondolat sem jut eszébe, miközben öleli, csókolja a rég látott szerelmetes anyját.
