XIII. LFP.K - Vértől vörös bolygó

A jövő útjai / Novellák (168 katt) Zspider
  2024.02.24.

Nevezés a XIII. Lidércfény pályázatra – komoly kategória


Az őrök megvető fintorral dobták be a két rabszolgát a sötét cellába. A foglyok zöld testét élénk lila vér borította a brutális veréstől, amit kaptak. A két férfi aranysárga tekintete körbepillantott a törött testek között, de egyetlen élőt sem fedeztek fel.

Drezz összeomlott és a földre zuhanva sírni kezdett.

– Végünk van!

Arbus remegve lépett át a testek között és megrázta a fivérét.

– Nincs! Gondolj az Arany Királynőre!
– Ő már halott! – felelte könnyek között Drezz.
– Nem az! Lehet, hogy az Ében Királynő elkapta, de hidd el, hogy él!
– Nem! – rázta le magáról Arbust. – Láttad holoképeken a kínzásokat! Láttad, mit műveltek vele! Nincs, aki ezt túlélné! A királynő halott!
– Még nem – búgta egy mély női hang. – De hamarosan az leszek.

Az árnyak és mocskok közül kilépett egy sárga bőrű, gyönyörű asszony. Minden friss ütés, vágás és égési seb ellenére úgy tartotta magát, mint egy igazi uralkodó. Bár még csak a sziluettjét látták a sötétben és fájdalomtól fáradt hangját hallották, a két férfi máris ösztönösen térdre borult.

Királynőjük, Joarta jobb híján lehúzta a flaskát, amit az egyik holtesten talált. A poshadt alkohol még mindig jobb fájdalomcsillapítónak bizonyult, mint a semmi.

– Holnap már az leszek – folytatta merengve.

Drezz és Arbus rettegve nézett föl a hajlongásból. Ekkor látták meg, hogy az Arany Királynő gladiátorpáncélban állt előttük. Nem sokat fedtek a fémdarabok, mert abból rakta össze, amit a holtakon talált a cellában.

– A húgom úgy döntött, hogy nem csinál belőlem mártírt – mondta a nő, mikor észrevette, hogy a vértjét nézik. – Ha kikötve, kínzómesterek keze által halok meg, akkor hősként emlékeznek rám. Ha csatában bukok el, mint egy törékeny, gyönge nő, akkor egy viccé válok. Ez lesz Danaan utolsó aljas húzása.
– Sa-sajnálom, úrnőm – bökte ki Drezz.

A nő leült egy málladozó kupacra és próbált nem arra gondolni, hogy az pár napja még egy élőlény lehetett. Megrázta a fejét, mintha azt mondaná: „ne sajnáld”.

– Tudtam, hogy porig kellett volna rombolni ezt a barbár arénát – nyögte keserűen. – „Történelmi értéke van”, mondták a tanácsadók. Én meg hallgattam rájuk.
– Még mindig van ott az ellenállás! – mondta lelkesen Arbus. – A néped még mindig téged akar a trónon!
– Lényegtelen – vont vállat az Arany Királynő. – Danaan robotjait nem tudjuk legyőzni. Mikor megörökölte a sötét krátereket, az ott élő zetákat rávette, hogy építsenek neki egy robotsereget, majd lemészárolta őket, hogy soha senki se tudjon újabb robotokat építeni.
– A zeták kihaltak? – kérdezett vissza Drezz, antennái keserűen lekonyultak. – Tehetünk akkor bármit is? Van megoldás? Ön az Arany Királynő, ezer éve békéjét és jómódját hozta el nekünk. Kérem, biztos van egy terve! Bármit megadok, hogy segíthessünk!

Joarta szomorúan nézett Drezzre.



Másnap reggel az energiamező eltűnt, és két gyönyörű, kecses alkatú női robot lépett be. Az Ében Királynő szolgái az ő alakját mintázták. A lágy arcvonású, fémesen csillogó robotok szemei lila fénnyel világítottak. Joarta gyomra összeszorult, amikor meghallotta a húga gépies hangját.

– Itt az idő – a két robot kezében lilás energiakardok jelentek meg. – Gyere!

A büszke királynőt a sötét folyosón kísérték ki az aréna vörös homokjára. Több százezer marsi ült az aréna lelátóiban, egy díszes pavilonban pedig maga az Ében Királynő. Mars büszke vörös és arany zászlóit leszaggatták, helyette Danaan fekete és lila lobogóit tűzték ki. Az aréna körül mindenhol ott lebegtek a gyilkos robotmások.

Joarta tudta, hogy a legtöbben nem önszántukból ünneplik a halálát. A gépek nem is rá figyeltek, hanem a közönségre, és ha valaki megpróbálná az Arany Királynőt éltetni, azt azonnal halállal büntetnék a gyilkos gépezetek. Különben is, a trónbitorló királynő biztonságban volt, az aréna fölötti energiamezőn csakis szerves anyag tudott átjutni, nehogy egy gladiátor megpróbáljon merényletet elkövetni az uralkodóház tagjai ellen egy lándzsával vagy hasonló dobófegyverrel. Más szóba sem jöhetett, nem élt olyan marsi, aki meg tudta volna ugrani ezt a magasságot.

– A bukott, áruló királynőtök! – mondta kacagva Danaan egy lebegő fehér tülökbe, amitől minden robotból az ő hangja hallatszódott. – Sosem volt igazán hűséges hozzátok, minden erejét és büszkeségét a koronája adta! Most láthatjátok, milyen igazából! Egy gyáva, haszontalan szuka.

Az egyik robot Joarta lábához dobott egy fémkardot. Az Arany Királynő felismerte az apjuk fegyverét, amivel lovaggá ütötte a bajnokokat. Testvérét gúnyoló, szándékos unottsággal hajolt le érte, miközben a robot közelebb lépett.

– Ne aggód, nővérkém, úgy döglesz meg, ahogy éltél – súgta a roboton át az Ében Királnyő.

Mielőtt Joarta válaszolhatott volna, a gépezet hátralépett és az ajtó bezárult mögötte. A nő kihúzta magát és egyenesen a húgára nézett.

Ekkor az aréna másik ajtaja kinyílt és a föld megremegett. A tömeg rémülten kapaszkodott meg. A sötétségben két nagy, tejfehér szem nyílt ki. Joarta felismerte a szörnyeteget és elnevette magát.

– Csókolgasd csak, hátha nem esz meg! – gondolta azt találgatva, hogy mit tátog éppen húga a trónján ülve. A mocskos, narancsosan sárga bőrű, óriási szörnyeteg kilépett a csatatérre. Egy gigászi varangy volt az, fejét és hátát alkar méretű, tüskés bőrkeményedések fedték. Hegyes fogsorát csapkodta a nyelvével az éhségtől, miközben zöld nyála ömlött a homokra.

– Hát persze, hogy egy marsi békát választottál – kuncogta Joarta és felemelte a kardját.

A szörnyeteg hússzínű nyelve villámgyorsan lőtt ki, és majdnem elkapta a nőt, aki az utolsó pillanatban ugrott félre. A nyelven ezer tüske sorakozott, amik a kőfalat is feltörték Joarta mögött. Mielőtt visszahúzhatta volna a nyelvét, a királynő megragadta és a karddal levágta a végét. A szörnyeteg egetrengető üvöltéssel jajdult fel. Gyorsan vissza akarta nyelni a szájába a sérült testrészt, de így magához rántotta a nőt is, aki a fején landolt. A kardja azonban kettétört, amikor fejbe akarta döfni a csontkoronás békát.

Joarta hallotta húga szörnyű, sipító hangját, ahogy a robotjain keresztül nevetett. A béka közben megmozdult és megpróbálta lerázni magáról. Minden erejével kapaszkodott a tüskéibe, kínjában még a kardot is elejtette. De hiába küzdött, egy idő után ledobta magáról a szörnyeteg. Nagy, hártyás lábával megpróbálta agyontaposni, de a nő éppen hogy kigurult alóla. A homokban kitapogatta maga mellett a kardja pengéjét.

Danaan talán okosabb volt, de Joarta befejezte a katonai képzést és harcolt a seregben, így több eséllyel indult, mint húga gondolta volna. Megragadta a letört pengét, felegyenesedett és a felé rohanó rémségre pillantott. Várt pár pillanatot, majd a béka bal szemébe dobta a fémdarabot.

Hiába találta el a szörnyet, az így is elsodorta, felöklelte, majd áttaposott rajta. Elsőre úgy tűnt, hogy Joarta vérbe fagyva marad a földön, ám pár pillanat múlva remegve igyekezett talpra állni. Azonban lába eltört a béka rohama alatt, így csak vonszolni tudta magát.

A tömeg ösztönösen ünnepelte a királynőjét, ám lecsaptak a lézerek, záporuk százakkal végzett. A kapuk zárva voltak, így a rettegő közönség a robotok parancsára kénytelen volt visszaülni.

Az Arany Királynő kúszva igyekezett a kardja felé. A markolaton alig pár centi maradt a pengéből, de még az is több, mint a semmi, gondolta és megragadta a fegyvert. Ebben a pillanatban a szétroncsolt lábára tekeredett az óriásbéka nyelve és berántotta őt a szájába.

A tömeg elnémult, Danaan előre hajolt a trónon. A béka mintha rágott volna valamit, de hamar abbahagyta. A szája kitárult és Joarta térdelt benne a szájpadlásába állított karddal. Újra és újra döfött, ameddig a szörnyeteg ki nem köpte.

A sav sisteregve oldotta fel az Arany Királynő páncélját. Igyekezett arrébb vergődni, hogy időt nyerjen, de a béka már a nyakában volt. Utolsó erejével arrébb gördült a harapás elől, és közben belenyúlt a szemébe és kitépte a kard pengéjét. Rámarkolt olyan szorosan, hogy az felvágta a tenyerét, majd újra beleszúrta a lény szemgolyójába. Addig döfködte a vonagló állatot, ameddig a fehér szemanyag helyett lila vér nem ömlött a homokra. Egyre mélyebbre döfte a pengét, míg végül a béka a földre omlott.

Joarta vérben úszva, szétolvadt vértben, ép lábán egyensúlyozva felállt a tetemre. A húga parancsokat ordibált a szolgálóinak, a tömeg meredten nézte az egészet, nem mertek egy szót se szólni. Az aranybőrű nő a hátához kapott, és leemelt egy hosszú, élesre faragott sípcsontot, amit hatalmas lendülettel átdobott az erőtéren, egyenesen őrjöngő húga mellkasába.

A bitorló döbbent arckifejezéssel, hangtalanul zuhant ki a pavilonból, át az energiamezőn, ami leszaggatta róla a technológiát és minden fémet. Védtelenül, majdnem mezítelenül, szörnyű reccsenéssel landolt az aréna vértől mocskos homokján.

Danaan remegve próbált elkúszni a közeledő nővérétől. Segítségére igyekvő robotjai tucatjával robbantak fel a védőmezőn.

– Az a csont egy marsié volt – mondta rideg nyugalommal Joarta. – Ő maga ajánlotta fel. Mikor Barsoom kapui kitárulnak előtted, tudd, hogy Drezz csontjával öltek meg, tudd, hogy ez a nép akár a halált is vállalta, csak, hogy ne kelljen téged szolgálnia.

Az aréna kapui betörtek, a robotok százával repültek be, akár egy sáskaraj. Ám elkéstek. Az Arany Királynő megragadta apja törött pengéjét és az égbe emelte.

– Nővérem, könyörgöm, kegyelmezz! – emelte fel a kezét az Ében Királynő, a robotjai szemén át pedig az egész aréna láthatta a gyáva, áruló királynőt.

– Éljen sokká a királynő! – szólt Joarta és keresztüldöfte Danaant. A gyilkos gépek egyként hullottak a földre, a tömeg pedig ünnepelte a királynőjük visszatértét.

Előző oldal Zspider