XIII.LFP.K - Alibi Mars

Szépirodalom / Novellák (247 katt) Tumicz Krisztina
  2024.02.25.

„Nevezés a XIII. Lidércfény pályázatra – komoly kategória”



Kétdollárost használok unaloműzésre, feldobom, pörgetem, annyira szórakoztat, hogy a könnyem is kicsordul. A viszonylag egyforma mozdulatok lomha lassúságúvá válnak, aztán kínos csend. Tétován nézem a szoba közepén a dohányzóasztalt, rajta a játékautót, műanyagrakétát, benne az űrhajóm belsejére emlékeztető űrkabint. Térdemre könyöklök, dörzsöli a bőröm a barna nadrágom durva szövete. Állam összekulcsolt kezemre támasztom, töprengek, lazán felcsatolt karórám bőrszíja nyugodtan pihen a csuklóm alatt. Hol vagyok? Mi ez a „60”-as évekbeli hotelszoba? Kényelmes, formatervezett kanapé – rajta idétlenül terpeszkedő plüssbéka –, fotel, eredeti, mogyoróbarna szövettel, stabil farésszel. Barna, nyomottmintás padlószőnyeg. Előrehajolok, karommal átkarolom magam, nézem a szőnyegbe szőtt földi virágszirmokat, mintha csak ennek a szobának a falán lévő tapétához választották volna ki.

Sportcipőmet nyomja hűséges vizslám álla. Pillanatig nézem, mint a szobrot. Hogy kerülsz ide, kérdezem. Barna szeme tágra nyílva vizsgálgat. Mocorogni kezdek a fotelban.

Felállok. Valami nagyon nincs itt rendben. Józanul szemügyre veszem a szoba berendezését. Sehol egy ajtó, sehol egy ablak. A fallal szemben állva a tapétát bűvölöm, dombornyomott rózsája felpuffad, szirma majdnem lelóg a szőnyegre. A szőnyeget nézem, majd újból a falat, a tapétán most izgalmas mértani alakzatok fénye táncol. Megfordulok. A szoba hátsó falán fényes, parányi pont, amelyből számtalan változás alatt óriásnyi gömb lesz, aztán elmélázok a vákuumba nyúló emlékén.

A fejem csóválom. Felpillantok a plafonra, ajkam furcsán zsibbad, ahogy a magasba távolodni látom. Olyan, mintha liftaknában állva, alulról nézném a felfelé száguldó kabint. Ilyen a lidérces álom, gondolom, amiből még nem ocsúdtam fel. Elfordítom a fejem, lakozott fa komód, fénycsöves tévé, lecövekelek előtte. Belenézek. A sötét képernyőn túl nézem, hogy egy steril lepedővel letakart ágyon a nyugtató koktéltól kábultan fekszem. Nem is nézem, inkább előhalászom az emlékeimből, ahogy Mr. Cavalliont is, aki fölém hajol és a fejemre csatolja a Mars emlékeket sugárzó fejpántot.

Szemvillanásnyi ideig felizzik a szememben szerzetesi gyanakvásom gőzölgő szennye, az extra valóság hollófekete szabálytalansága, culája, gübü-fája, melynek tűzében folyékonnyá tudnám olvasztani a fejpántot Mr. Cavallionostul együtt, de szerencsére nem teszek semmi ilyesmit. A koktél ereje fokozatosan gyűri maga alá emberszerű testem mélyén fortyogó dühöm kenőcsét, ahogy a tisztaság az erkölcstelen hegyet. A televíziónak erről az oldaláról nézve Mr. Cavallion szemrebbenés nélkül, figyelmesen engem néz. Aztán a képernyő elsötétül.

A lakosztályom is igazi furaságokat rejt, amiket csak most kezdek felfedezni. A fürdőszobába lépve hagyományosnak ható mosdókagyló, tükörrel. Belenézek. Hát ahogy figyelmesen vizsgálom benne arcom változásait, a kádból mintha egy állat kémkedne utánam. Egy igazi marsi béka, egy kukucskáló brenya. Valahol már hallottam róluk. De úgy rémlik, ez csak mendemonda, mindenesetre a fürdőkád békalábain elcsodálkozom. A kezeimen is. Ujjaim puffadt virslikké változnak. Lerúgom a sportcipőt, és bámulom, ahogyan dagad, meg növekszik a lábam. Megrázom a fejem. Egyelőre a gondolatban zárójelbe teszem a tapasztaltakat, és visszatérek a tükörhöz.

Reménykedő mosollyal nézek bele, amikor berohan Potya, a kutyám, és elszántan, egyenesen a fürdővízbe ugrik, ami elnyeli. Eltűnik, mint száz százalékig a fürdő, amint az arcomat a vízébe nyomom, hogy megtudjam, hova lett a kutyám. Hiába, csak a képzeletem termékét látom a víz alatt.

Kihúzom a fejem a sokemeletes, liftes tükörépület illúzióból, a vízből, a kádból, és a szoba közepén állva gondolok egyet, gyerünk át a falon, be a liftbe, hogy megnézzem a várost a Marson. Vállal nekirontok a falnak, átúszok rajta, mint plazma az óceánon. A lift borzasztóan szűk, mellettem ember testű marslakók állnak, mint a viaszbáb. Rájuk nézek, furcsán merev arcuk taszít. Elfordítom a fejem, de a szemem sarkából valami elmosódott pacát veszek észre. A paca békát juttat az eszembe. Ijedten visszanézek, de az arcuk pont ugyanolyannak hat, mint az előbb, csak közben talajt ér a lift és kinyílik az ajtaja. Előttem marsi fényben kígyózó metrószerelvény. Átugrom és kapaszkodom a csőbe. Némán haladok a Phobostól a Deimond tér felé, csak a szerelvény üzemi zaja zúg halkan. Nem sejtem, milyen veszély leselkedik rám, mikor jönnek elő ezek az izék, marslakókból. Mégis gyanakodva nézem az utazó, mozdulatlan marslakókat, arcuk merev.

Behunyom a szemem, majd hirtelen kinyitom. Ugyanazon ülésen, ahol az előbb még egy hosszú, fekete, egyenes szálú hajú nő ült, fura amőbát látok. Behunyom a szemem, de mire újból kinyitom, ismét a fekete hajú nőt látom. Minden normális, igyekszem nyugtatni magam, de a mellettem álló szemüveges férfi helyett egy pillanatra ijesztő arcú, idegen világú képződmény áll. Nyelek egyet. Hátra fordítom a fejem. Nem akarok ránézni. Hirtelen a hátam mögött ülő két egyforma fekete ruhát viselő illetőre esik a tekintetem, két digitális képnek ható levegőrétegű marslakó. Úgy érzem, láttam már ezeket az illetőket. Elég éles szögben néznek rám, mielőtt felugranak és futni kezdenek felém. A metró fékez. Kétségbeesetten nyomom az ajtót nyitó gombot, és amint automatikusan kinyílik, kiugrom.

Deimond látszatát kelti a hely. A Marson épült város látszatát. Egy toronymagas ház tetején állok, és nem tudom, hogyan kerültem ide. A következő pillanatban feltűnik Deimond újabb nyurga, üvegfalu kilátója, majd tébolyító gyorsasággal egymást követik az égig érő, de realisztikusnak ható épületei. Megszédülök. Úgy érzem, mint aki altató hatása alatt a szike elől menekül. Hasonló helyzetben vagyok, állapítom meg, amint a következő, semmiből nőtt háztetőn megpillantom a két egyforma fekete ruhában az üldözőimet.

Remegek. Ekkor a magasból csaholás hallatszik, egy puffanás, majd még egy. A vizslám meg egy térkép a Marsról, rajta golyóstollal vésett iksz. Lehullik a tantusz. Én firkáltam össze a térképet, hogy tudjam, hol szálltam le az űrhajóval a vörösszínű vulkánok között. Még nem emlékszem, mikor fogtak el. Arra viszont igen, mi volt a küldetésem, amiért ideutaztam: az igazi Marsot megtalálni. Feltérképezni. Fotózni. Mintákat gyűjteni, meg… békákat. Bebizonyítani, hogy igaziak.

– Potya – szólalok egy mély lélegzetet véve a kutyámhoz –, irány egy Marskocsi, aztán sipirc az űrhajóhoz!

Potya futásnak ered. Követem. Belemenekülünk a deimondi élet hamis, de realisztikusan ható zsongásába, egészen addig, ameddig egy üresen álló tragacsot nem találunk. Nem szép dolog a lopás, de nem érdemes ezen teketóriázni, amikor üldöznek, akkor érvénybe lép a muszáj. Elkötjük a „60”-as évekbeli fronthajtású, dobozmodellt, és már vagy egy órája nyomom a gázt. Mögöttünk fekete kaszniban nyomják a marslakók. Némaság hullik ránk. Potyának fel-le csapkodnak a fülei.

Időközben végig száguldoztunk egy képzeletbeli városon. Szemünk előtt vörös dűnék. Tőlünk egy falunyira, a csúcsos dombnak a takarásában van az űrhajónk. Mögöttünk eltűnik az alibi Mars. Már sajnálom egy kicsit.

Előző oldal Tumicz Krisztina