Linktár

Szállj el, kismadár!

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/8 számában.

Csodálkozva pislogtam, amikor egy kismadár röppent a 6-os villamos belsejébe. Először azt hittem, csak egy jól megtermett molylepke a bűnös, aztán rájöttem, hogy egy feketerigó esett csapdába a kocsiban, és nem találja a kijáratot. A szerencsétlen pára ijedten repkedett, ám az útvonalán fellelhető nyitott ablakokat sorra elkerülte. A telefonját böngésző többség megdöbbent, hogy ilyen bizarr módon furakodik az életébe a nagybetűs Természet.

A tollas betolakodó kétségbeesett erőfeszítései végén mindig leereszkedett a padlóra, hogy kifújja kicsit magát, mielőtt megújuló lendülettel ismét repkedne egy sort. A villamos közben megérkezett a Corvin-negyedhez, és jó néhányan elhagyták a szerelvényt, hogy másoknak adják át a helyüket. Az eltévedt szárnyas kihagyta a ziccert, mert éppen a kritikus percekben tartott pihenőt. Kezdődött az egész elölről; verdesés, pánik, kiútkeresés. Hamarosan kialakult az incidens kezdetétől jelenlévőkben az együttérzés.

Kimondatlan közmegegyezés született a kismadár kijuttatására. Mindenki igyekezett sarokba szorítani és elkapni a szárnyast, nehogy véletlenül kárt tegyen magában, amitől persze még jobban megijedt, és az eddigieknél is hevesebben küzdött az életéért.

Amikor elhagytuk a Mester utcát, egy törékeny öregasszony elkapta egy pillanatra, de aztán kicsúszott az ujjai közül. Végül nekem adatott meg a diadal, két tenyerem a feketerigó apró teste köré zárult. Éreztem a szíve dobogását, miközben mindenfelől elismerő pillantásokat kaptam. Az állatka méltatlankodásában vadul csipkedte a kezemet, de nem tudta megtörni ellenállásomat, kitartottam, míg befutottunk a Boráros térre.

Ahogy kinyíltak az ajtók, kiléptem egy pillanatra, és utat nyitottam neki a végtelen, kék égbolt felé. Hatalmas svunggal lőtt ki a felhők közé, szárnyalása ívét önkéntelen tapsvihar és harsány ováció kísérte. Visszaszálltam a kocsiba, és egy ihletett pillanatig a tömegközlekedés hőseként fürödtem a tömeg lelkesedésében. Néhány érzelmesebb utas szemében könnyek csillogtak, mások csak mosolyogtak, mintha régóta várt lélektársukra ismertek volna bennem. Aztán a csoda véget ért; kihunyt a tekintetek ragyogása, és a dolgok visszalendültek a megszokott kerékvágásba. Az utasok javarésze a mobilja képernyőjén vibráló valóságba temetkezett, én pedig akkurátusan felhúztam a kabátzsebemben lapuló, lila karszalagot, és elindultam a széksorok között.

– Jó napot kívánok – mondtam gyakorlott gépiességgel –, bérleteket, menetjegyeket kérek ellenőrzésre!