A majomlány (Kisregény 7/1)

Horror / Novellák (256 katt) D. Szűcs Csaba
  2023.09.03.

A kisregényt valós személyek és megtörtént események ihlették.

HÉTFŐ
Hódmezővásárhely, 1893. június 5.

1.


Holtan esett össze előtte a lány a szakadó esőben. Bénultan állt a test fölött. Amikor rádöbbent, mi okozta az ismeretlen halálát, megszédült, és egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Megborzadt magától. Azt kívánta, bár ne engedelmeskedett volna a fejében suttogó Hangnak. Ha otthon marad, ez a leány még most is élne. De a rejtélyes Hang elhessegette bűntudatát, és utasította: „Rejtőzz el, majd napszállta után folytasd a keresést!”.

2.
Egy órával korábban


Jáhni Richárd, a Vásárhely és Vidéke ifjú hírlapírója ma is, mint minden reggel, fél nyolckor kelt. Jókedvűen ébredt. Dudorászva öltözködött fel, zárta be maga mögött legénylakása ajtaját, s még az utcára is így lépett ki.

– Ha rám hallgat, sétapálca helyett esernyőt visz magával! – tanácsolta neki köszönés után az idős házmester, aki éppen a kétszintes épület előtti járdát seperte. – Amióta talpon vagyok, hasogat a hátam, az pedig csak zuhé előtt fáj.

Richárd hitetlenkedve nézett fel a tiszta kék égre.

– Nem megyek már vissza az ernyőmért, Suhajda bácsi – mondta. – Ha csakugyan esni fog, és a szabadban kap el, fedél alá húzódom.

A huszonnyolc esztendős újságíró nem a szerkesztőségbe indult. Vasárnap kivételével, amikor a szüleihez ment látogatóba, minden napját a Kaszinó Egylet székházában egy csésze kávéval és egy sós kiflivel indította.

A Kaszinó díszes, préstégla épülete a főtér szomszédságában állt. A téren hosszú hónapok óta megfeszített munka folyt: épült az ötvenötezres település új városházája. A minden oldalról felállványozott, százhuszonhárom méter hosszú és ötven méter széles, belső udvaros épület karcsú, négyszögletes tűzoltó őrtornya az eget karcolta. Negyvennégy kőműves, tizenkilenc tanonc és kétszáz napszámos dolgozott az építkezésen. Nem beszélve a folyton kopácsoló, fűrészelő ácsok hadáról. Mindnyájuk keze alatt a hét hat napján, napfelkeltétől napnyugtáig égett a munka.

Richárd gyakran megállt megcsodálni a készülő városházát, amely a külső és belső tervek alapján impozánsabb lesz az ellenlábas „Szöged” székházánál.

– Üdvözlöm az urakat! – lépett a zsurnaliszta a Kaszinó biliárdtermébe.

Jáhni Richárd délceg volt, akár egy huszár. Arca hosszúkás és simára borotvált, haja barna, homloka magas, szeme zöld, orra egyenes vonalú, szája szépen ívelt, álla határozott. Divatosan öltözködött, de nem feltűnően.

Öt úriember tartózkodott rajta kívül a tágas helyiségben. Ketten játszottak, hárman pedig újságot olvastak a terem falainál álló asztaloknál ülve.

– Épp az imént végeztem a mai hírlapban közölt cikkeddel – mondta neki az utóbbiak egyike, egy idős férfi. – Elképesztő, hogy ilyesmi megtörténhetik!
– Csalók mindig voltak, Bányai úr, ahogyan hiszékeny emberek is – jegyezte meg Richárd letelepedve törzsasztalához, ahol szokás szerint már várta a reggeli feketéje és ropogós péksüteménye.

Jó tollú újságíró volt, aki napról napra szállította lapja olvasóinak a helyi és környékbeli szenzációkat, amikről aztán még hetekig beszéltek a városban. Jól értesültségét informátorainak, vagy ahogy találóan nevezte őket, a „szemfüleseinek” köszönhette. Ezek a különböző nemű, korú és foglalkozású emberek némi fizetség ellenében látták el a jobbnál jobb történetekkel.

– Ha szabad kérdeznem, miről írsz a keddi lapszámba? – kíváncsiskodott az öregúr.
– Még nem tudom – felelte a zsurnaliszta, miután belekortyolt gőzölgő italába. – De nincs olyan nap, hogy ne történne valami újságba való.

Váratlanul megdördült az ég. A biliárdozók egyike kitekintett az ablakon.

– Csúnyán beborult – közölte a többiekkel. – Mindjárt zuhog.

Úgy is lett. Hatalmas felhőszakadás zúdult a városra. Egyfolytában villámlott, mennydörgött. Az utcák, a terek elnéptelenedtek, mindenki fedett helyre menekült az égi áldás elől.

Lám, Suhajda bácsinak igaza lett. Az öreg nem csupán házmesternek, időjósnak is elsőrangú! – gondolta magában Jáhni Richárd, miközben a kiflit majszolta.

A vihar amilyen gyorsan jött, úgy el is vonult. Újra hétágra sütött nap. Az emberek előjöttek otthonaikból, ismét élettel töltve meg az utcákat és a tereket.

– Elnézést, Jáhni úr – hajolt a fiatal hírlapíróhoz a Kaszinó portása –, egy gyermek keresi. Azt mondja, azonnal beszélnie kell önnel.
– Küldje be!

Kisvártatva egy tízéves forma fiú szaladt be a biliárdterembe. A haja kócos, az arca maszatos, a ruhája viseltes, a cipője elnyűtt volt. Szapora légzése és kipirosodott arca elárulta Richárdnak, hogy rohanvást érkezett valahonnan.

Bányai úr, aki véletlenül meghallotta a portás jelentését, végigmérte a jövevényt. Elképzelni sem tudta, hogy egy olyan finom úriembernek, mint Jáhni Richárd, mi dolga lehet egy efféle ágrólszakadt kölyökkel. A zsurnaliszta észrevette az idős férfi érdeklődését.

– Ő a legifjabb szemem és fülem – árulta el neki. – Mi hírt hoztál, Máté? – fordult azután izgatottan a gyermekhez.
– Halott nőt találtak az eső után Újvároson! – jött a válasz. Újvárosnak Hódmezővásárhely legfiatalabb településrészét nevezték.

Megfagyott a levegő a helyiségben. Minden szempár kíváncsian a kisfiúra szegeződött.

– Pontosan hol? – kérdezte Richárd.
– A Nádor utcai artézi kútnál.
– Baleset érte, öngyilkos lett vagy megölték?

A fiú megvonta a vállát.

– Semmi baj, Máté. Ügyes vagy. Ez a tiéd! – nyomott egy apró, fényes pénzérmét a gyermek tenyerébe a hírlapíró, miután talpra ugrott. – Uraim, az eset részleteit elolvashatják a holnapi újságban!

3.

Richárd konflison érkezett a Nádor utcába. Az artézi kút környékét kíváncsiskodók hada lepte el. Sétapálcás urak, tollas kalapos nagysádok, hajszalagos kisasszonyok, szorgos kereskedők, dolgos iparosok, bőgatyás parasztok és kendős parasztasszonyok tárgyalták, találgatták a haláleset körülményeit.

A rend őrei és a rendőrorvos húsz perccel a hírlapíró előtt érkeztek a helyszínre.

– Szervusz, Szilárd! – köszöntött Jáhni egy magas, körszakállas fiatalembert.

Rődner Szilárd szép karrier előtt álló detektívfelügyelő volt. Egy buldog szívósságával üldözte a bűnt. Richárddal együtt járt elemibe, majd a helyi főgimnáziumba is. A legjobb cimborák voltak.

– Késtél! – lépett a zsurnalisztához a férfi. – Azt hittem, most is megelőzöl bennünket. Reméltem, mire megérkezem, kinyomozod helyettem az ügyet! Azt a múltkori mérgezési kísérletet ügyesen megoldottad.
– Csak ráhibáztam a tettesre.
– Ne szerénykedj! – mosolygott az újságíróra Rődner. – Meg kell mondanom – komorodott el –, ezt az ügyet szívesen átadnám másnak.

Richárdot meglepte barátja kijelentése. Soha nem hallott ilyet tőle.

– Sikerült még jobban felcsigáznod, Szilárd! Mit tudtok eddig a halálesetről? – kérdezte, miközben ceruzát és noteszt húzott elő zakója zsebéből a jegyzeteléshez.
– Az áldozat neve Koncz Mária. Tizenkilenc éves. Cselédlányként szolgált Széll Sándor nagygazdánál. Kilenc óra után kicsivel gazdasszonya elszalajtotta a fűszereshez cukorért. A vihar azután tört ki, hogy elindult vissza.
– Megölték?
– Nem.
– Akkor mi a halál oka?
– A rendőrorvos szerint halálra rémült.
– Halálra rémült? – húzta fel hitetlenkedve a szemöldökét Jáhni Richárd. – Mégis miből állapította meg ezt a doktor úr?
– A cselédlány iszonyattól eltorzult arcából.
– Megnézhetem?
– Gyere! De figyelmeztetlek, nem szép látvány. Széll úr a ruhájáról tudta csak azonosítani.

Mária letakart holtteste a négyszögletű medencés közkifolyó előtt feküdt. Szilárd felemelte a leplet a lány fejénél.

– Atyaisten! – kiáltott fel elborzadva a cselédlány arckifejezése láttán a hírlapíró. Most már elhitte a rendőrorvos szakvéleményét. – Mitől rémülhetett meg ennyire?
– Elképzelni sem tudom – engedte vissza a fehér szövetet a detektívfelügyelő.
– Talán a hirtelen támadt vihar ijesztette meg – vetette fel Richárd. – Elég félelmetesen villámlott és mennydörgött.
– Nem, barátom – csóválta meg a fejét Rődner. – Valami sokkal, de sokkal iszonyatosabb történt ezzel a szerencsétlen teremtéssel.
– Szemtanúk nincsenek?
– Eddig egy sem jelentkezett. Nincs is ezen semmi meglepő, hiszen a felhőszakadáskor minden járókelő magával törődött, nem pedig a másikat figyelte. Azért kikérdezem az artézi kút körül lakókat, hátha nézte egyikük az esőt az ablakból, és látott valamit, csak nem mer szólni. Talán attól tart, nem hinnénk neki. Velem tartasz, Richárd?
– Épp kérni akartam.

Sorra bekopogtattak a házakhoz, kérdezősködésük azonban nem hozott eredményt. Senki nem látott semmit, de többen beszámoltak egy vérfagyasztó, az égzengést is túlharsogó sikolyról, amit a kérdéses időpontban hallottak.

A két barát ezután elbúcsúzott egymástól. Szilárd visszament a rendőrkapitányságra, Richárd pedig felkereste Szélléket, hogy megtudjon néhány dolgot az elhunyt lányról.

Széll Sándor az újságírónak elmondta, hogy Mária árva volt. Csendes, tisztelettudó és szorgalmas leányként jellemezte. Szeretőről, udvarlóról nem tudott. Egy esztendeje szolgált az újvárosi családnál.

– Jutottál valamire? – kérdezte rendőr barátjától Richárd, amikor ebéd után beugrott hozzá a kapitányságra.

Szilárd az íróasztalánál ült kicsiny hivatali szobájában. Alig várta, hogy átadják az új városházát, ahová az építészmérnök tágas helyiségeket tervezett a rend éber őreinek.

– Továbbra is sötétben tapogatózom – sóhajtotta gondterhelten a detektívfelügyelő. – Ráadásul egy óra múlva jelentést kell tennem a nyomozásom eddigi eredményeiről a kapitány úrnak.
– Addig még rábukkanhatsz egy nyomra.
– Jó lenne! Nem szeretem a felderítetlen ügyeket.
– Megyek is, hagylak dolgozni. Hétig kell leadnom a cikket, ha van fejlemény, legkésőbb hat óráig értesíts.
– Várj, Richárd! Van programod estére?
– Nincs.
– Akkor vacsorázz velünk! Már több mint egy hónapja nem jártál nálunk. A szüleim gyakran kérdezősködnek felőled, ahogy Szilvikém is.

Szilviának Szilárd huszonkét éves csodaszép húgát hívták.

– Köszönöm a meghívást, de most jut eszembe, hogy...
– Mondd, barátom, meddig akarod még kerülni a Rődner-házat?
– Én nem kerülöm.
– Dehogynem! Méghozzá azóta, hogy Szilviát eljegyezte Átokházy Lénárd járásbíró.
– Szerinted ez az oka annak, hogy mostanában nem látogattam meg a családodat?
– Te mondtad, nem én.
– Ugyan, kérlek! – legyintett Richárd. – Detektívfelügyelő létedre az nem jutott eszedbe, hogy nem értem rá?
– Milyen kemény a hírlapírók élete, hosszú heteken keresztül egy szabad estéjük sincs – mondta gunyorosan Szilárd. – Gyenge a kifogásod, komám, újságíró létedre hihetőbbet is kitalálhatnál. Bár mindegy, milyen mesével rukkolsz elő, mert tudom az igazságot: szerelmes vagy Szilviába. Azt hitted, nem veszem észre? Túl jól ismerlek már!
– Szilvia is tudja?
– A húgom igazi nő, megérzi az ilyet. Mellesleg ő sem közömbös irányodban. Látom abból, ahogy rád néz.
– Ezt én is észrevettem.
– Akkor hát miért nem kérted meg a kezét?! – tárta szét a karját értetlenül a rendőr.
– Hogy jön ahhoz egy hírlapíró, akinek még diploma sem lóg a falán, hogy feleségül kérje a vármegye legnevesebb ügyvédjének a leányát?
– Miket beszélsz?! Apám kedvel, édesanyám meg egyenesen imád téged.
– Igen, amíg a fiuk legjobb barátja vagyok. De ha ennél több szeretnék lenni, ahhoz már nem adnák az áldásukat.
– Ostobaság!
– Számukra Átokházy Lénárd az eszményi vő. Tanult és jómódú.
– Még ha úgy is lenne, ahogy mondod, a döntés joga egyedül Szilviáé. Ez az ő élete!
– Most már késő – sóhajtotta szomorúan Jáhni. – De ne aggódj értem, Szilárd, nem megyek a Tiszának. Az idő és az, hogy nem látom, segít majd elfelednem őt.
– Ide hallgass, a húgom nem táplál olyan mély érzéseket Átokházy iránt, mint gondolod. Meggyőződésem, hogy ha szerelmet vallanál, a bíró azonnal lapátra kerülne.

A zsurnaliszta hitt barátjának.

– Megteszem – mondta.
– Ma este?

Richárd bólintott.

– Fél nyolcra várunk.

Az újságíró a rendőrkapitányságról visszasétált a szerkesztőségbe. Útközben azt tervezgette, milyen szerelmes szavakkal tárja majd érzéseit Szilvia elé. Annyira izgult az este miatt, hogy úgy érezte, képtelen lesz megírni tudósítását Koncz Mária különös haláláról. Végül sikerült annyira lehiggadnia, hogy munkához láthatott. A megbeszélt időpontig nem kapott üzenetet Szilárdtól. Mielőtt tintába mártotta tollát, átolvasta a jegyzeteit, majd lehunyta szemét, hogy felidézze a fiatal lány felismerhetetlenségig eltorzult arcát. Nem volt nehéz dolga, a halott cseléd rémülettől kidülledt szeme, tátott szája, ráncos homloka egy életre beleégett az emlékezetébe. Rejtélyes halál Újvároson, Mitől ijedhetett halálra az árva cselédlány? – ezt a figyelemfelkeltő címet és alcímet adta cikkének.

4.

Klinkertéglás, az utca felől hatablakos polgári házban lakott a négytagú Rődner család. Nagy szeretettel fogadták a két csokor virággal érkező Richárdot. Bár a pödört bajszú Rődner papa megdorgálta, amiért olyan sokáig nem vizitelt náluk. A feddés hallatán a testes Rődner mama nyomban védelmébe vette az újságírót, akit kisfiú kora óta „édes Richárdkámnak” szólított. Szilvia csillogó szemmel üdvözölte a rég nem látott férfit, majd vázába tette ő és anyja illatos ajándékát.

Richárdon kívül volt még egy vendég a kényelmes nappaliban, akinek jelenlétére egyáltalán nem számított a sikeres zsurnaliszta.

– Jó estét, riporter úr! – rázott kezet vele Átokházy Lénárd bíró. – Szerdán délelőtt tizenegy órakor áll elém a kopáncsi apagyilkos kamaszlány. Bizonyára emlékszik az esetre, tudósított róla. Remélem, a tárgyalásról is beszámol az újságolvasóknak! Nem lesz hosszú, gyors ítélethozatalra készülök.

A harmincas éveinek derekán járó Átokházy Lénárdot az ország egyik legkeményebb kezű bírójaként tartották számon. Nem ismert irgalmat, sem enyhítő körülményt, a törvény teljes szigorával sújtott le minden bűnösre. Külseje nem tükrözte kőszívét. Úgy nézett ki, mint egy görög félisten.

– Gondolkodtatok már azon, mikor keltek egybe? – kérdezte a jegyespárt Rődnerné.
– A leányának még nem mondtam, de úgy döntöttem, hogy a születésnapomon, november 18-án.
– Szó sem lehet róla, Lénárd! Még a nyáron megtartjuk a menyegzőt – szólt erélyesen Szilvia, majd boldogságtól sugárzó arccal belekarolt vőlegényébe.

Richárdot összezavarta Rődner Szilvia fülig szerelmes arához illő viselkedése.

– Ne haragudj, barátom, nem tudtam, hogy ő is itt lesz – súgta oda a hírlapírónak Szilárd, amikor a társaság átment a megterített ebédlőbe.

A fehér abrosz mellett az újvárosi rejtély is szóba került.

– Képzeld, Richárd, nem kell többet agyalnom a Koncz Mária-ügyön! – újságolta megkönnyebbülten Szilárd. – A kapitány úr utasított, hogy bűncselekmény hiányában zárjam le az esetet.
– Miért nem értesítettél?! – hördült fel Jáhni.
– Hat után kaptam a parancsot.
– Mit írtál a jelentésedbe?
– Amit felvetettél, hogy a lány minden bizonnyal a váratlanul lecsapó vihartól ijedt meg annyira, hogy megállt a szíve.
– Azt mondtad, ennél jóval rettenetesebb történt vele. Miért nem kértél néhány nap haladékot?
– Ha száz évig nyomoznék, akkor sem deríteném ki, hogy valójában mitől rémült halálra az a szegény cselédlány – mondta a detektívfelügyelő. – A választ egyedül ő ismeri, de nem fog visszatérni a túlvilágról, hogy elmondja nekünk.
– Már miért ne térhetne, és mondhatná el? – vetette közbe Szilvia. A lány ismerte az eset részleteit, bátyja elmesélte neki és szüleiknek, amikor hazaért. – Csak egy médium kell hozzá, aki megidézi a cseléd szellemét.
– Kislányom, hányszor mondjam még el, hogy nem tűröm itthon az okkult beszédet! – pirított rá gyermekére Rődner papa. – A médiumok közönséges csalók, a szeánszaik pedig szemfényvesztések. Lénárd öcsém, te mit gondolsz erről?
– Ha tehetném, ítélőszék elé állítanék minden médiumot, látnokot és jóst, s úgy megbüntetném őket, hogy soha többé nem jutna eszébe senkinek efféle hókuszpókuszokkal pénzt kicsalni hiszékeny emberek zsebéből.
– De szép is lenne! – képzelte el a neves ügyvéd. – Úgy készülj, leányom, hogy a jövendőbeli férjed nem enged majd el a barátnőiddel asztalt táncoltatni.
– Az korántsem biztos, nagyon jó a rábeszélőképességem – pillantott csábosan Átokházyra Szilvia.

Jáhni számára percről perce elviselhetetlenebbé vált féltékenysége, ami már a kézfogó bejelentése óta mardosta a lelkét.

– S te, Richárd fiam, hiszel a kísértetekben?
– Még eggyel sem találkoztam, Rődner bácsi, de ez nem jelenti azt, hogy ne léteznének – felelte diplomatikusan az újságíró.

Hangját az est hátralevő részében alig lehetett hallani. Vacsora utáni szivarjának kékes füstjén át lopva azt figyelte, miként turbékol vőlegényével a szíve hölgye. Minden mosoly, minden érintés, minden elsuttogott szó egy-egy tőrdöfés volt szerelmes szívébe. Vendéglátóitól fél tízkor köszönt el.

– Tévedtél, Szilárd, a húgod teljesen belehabarodott Átokházyba – mondta a csalódott Jáhni, amikor barátja kiengedte a kapujukon.
– Értetlenül állok a viselkedése előtt – tárta szét karját a detektívfelügyelő. – Eddig azt sem hagyta a bírónak, hogy megfogja a kezét. Beszélek Szilviával, amint távozik Átokházy! Ennek a hirtelen változásnak lennie kell valami magyarázatának.
– Kérlek, Szilárd, ne! Sírig tartó boldogságot kívánok a szerelmeseknek... Megyek, majd beszélünk. A szerdai lapszámba megírom, hogy lezártad az ügyet.

Nincs mese, el kell felejtenem Szilviát, mégpedig minél előbb – határozta el hazafelé kullogva az újságíró. Bár a lelke mélyén tudta, ezt csak eldönteni volt ennyire egyszerű.

Előző oldal D. Szűcs Csaba