Linktár

Ezekiel brandyje

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/7 számában.

Nagybátyám soktornyú kastélyra emlékeztető udvarháza horgas ujjú küklopszként görnyedt a vigasztalan, massachusettsi táj fölé. A kúria oly sötét önelégültséggel terpeszkedett a Miskatonic-folyó környékén magasodó bércek lábánál, mintha e kies vidéket akarná megcsúfolni puszta létezésével. Kocsisom megpillantva az épület homlokzatát megállította a lovakat, miközben egész tartásával igyekezett azt sugallni, hogy jottányit sem hajlandó továbbhaladni.

Ezekiel Winthorp dermesztő hangulatot árasztó otthona gonosz hely hírében állt, és ezt a környéken kicsinyek és nagyok egyaránt jól tudták. Apám testvére szentségtelen praktikákat űzött – egyesek szerint magával az ördöggel cimborált –, és olyan tilalmas szertartásokat gyakorolt, amelyekhez hasonlókért az Egyház vakbuzgó inkvizítorai bárkit hezitálás nélkül máglyára vetettek egykoron. A babonás helybéliekkel ellentétben én jól tudtam, hogy ördöngösnek vélt nagybátyám voltaképpen a tudomány emberei közé tartozott.

Kifizettem a fuvarost, aztán megragadtam bőröndöm fogantyúját, és kimért léptekkel a taszító kisugárzású építmény felé indultam. Atyám régóta megszakított minden kapcsolatot idősebb fivérével, és bizonyára lebeszélt volna erről az utazásról, ha nem viszi el két éve a tüdőbaj. Így viszont senki sem állt az utamba, hogy józan intelmeivel eltántorítson szándékomtól. Nem mintha a dekadens épület vonzott volna ennyire magnetikus erővel, sokkal inkább az Ezekiel Winthorppal kapcsolatos titkok csábítottak. Családon belül homályos szóbeszédek keringtek róla, miközben mindenki azt igyekezett kitalálni, mit mesterkedik a vadonban.

– Nagybátyád már fiatalkorában is a lángelméjű tudóst az őrült zsenitől elválasztó keskeny határmezsgyén egyensúlyozott, Keziah – mondta egyszer apám, amikor a testvéréről faggattam. – Szépreményű biológusnak indult, akit különösen foglalkoztatott egyes állatfajok szaporodása és az azzal kapcsolatos extremitások. Később az érdeklődése elfajult, és olyan könyvek tanulmányozásába mélyedt, amelyeket a keresztényi elme egyenesen ártalmasnak tart. Gyakran forgatta az őrült arab, Abdul Alhazred Necronomiconját és a fertelmes Pnakotikus Kéziratokat. Ősi, csillagok közül érkező civilizációkról beszélt, az emberiséget véletlenül teremtő Nagy Öregekről, és olyan veszedelmes lényekről, melyeknek már a megpillantása is tébolyba kergethet bármely halandót. Ritka hüllőkkel kísérletezett, és furcsa, lázas habitusával idegenkedést és viszolygást keltett a társaságban. Végül önkéntes száműzetésbe vonult a vadon mélyére, hogy bizarr kutatásainak hódoljon, amitől valamennyien rendkívül megkönnyebbültünk.

Hittem is meg nem is ezeket a szavakat, ám eszembe sem jutott volna elhagyni a meghitt bostoni családi fészket, ha Ezekiel Winthorp halálának szürreális körülményei nem ébresztik fel morbid kíváncsiságomat. Nagybátyámmal nem valamilyen szokványos, időskori betegség végzett. Néhány éve mellészegődött cselédje, egy Amelia Monroe nevű nőszemély a dolgozószobájában, egy vérrel felrajzolt pentagramma közepén talált rá kárhozottan vigyorgó, feketére égett csontvázára. A halottkém úgy vélekedett, atyám testvérével rejtélyes spontán égés végzett, mivel a testét elemésztő lángok a helyiségben található bútorokban a legcsekélyebb kárt sem tették.

Családom okkultizmus rabjává vált egyes tagjai azt rebesgették, maga Nyarlathotep, a Fekete Ember ragadta el bomlott elméjű hozzátartozómat valamely ördögi síkra vagy a Vének egyike kelt fel évszázados álmából, hogy izzó leheletével a megsemmisülés poklába taszítsa, de egy pillanatig sem tulajdonítottam jelentőséget véleményüknek. Az utolsó lökést a végrendelet felolvasása adta meg számomra, amikor arra derült fény, hogy Ezekiel az udvarházat és a hozzá tartozó földdarabot is rám testálta. Végrendeletének záradékában csupán annyit kötött ki, hogy élethosszig tartó lakhatást és némi szerény jövedelmet biztosítsak az épületben lakó, kivénhedt házvezetőnőnek. Úgy döntöttem, ha már így alakult, felkerekedek, és egy kicsit utánajárok a dolgoknak. Egyébiránt Ezekiel rejtelmes kutatásai is erősen felpiszkálták a fantáziámat, mivel hozzá hasonlóan jómagam is a biológiát vettem fel főtárgyamul a Miskatonic egyetemen. Mellesleg az is módfelett érdekelt, miféle teremtés lehet Mrs. Monroe, akit furcsa mód a nagybátyámon kívül senki sem ismert. A különböző szállítókkal és hatósági emberekkel ugyanis Ezekiel tartotta a kapcsolatot, és az általa felvett cseléddel halála pillanatáig rajta kívül senki sem érintkezett.

Bezárt vaskapu fogadott, ám addig zörögtem a ráccsal, míg a házvezetőnő meg nem jelent, hogy utat nyisson. Félrehajtott fejjel nézett fel rám, mivel jócskán fölé magasodtam, ráncos nyakán meggyűrődött a bőr, mint egy ősöreg sárkánygyíknak, hályogos szemében fertőző őrület lobogott. Megmutattam neki okmányaimat, és tudtára adtam, hogy szemrevételezni jöttem jog szerinti örökségemet. Rekedten felvihogott, de nem próbálta akadályozni bejutásomat. Az elvadult kert a kinti rengeteg természetes folytatásának látszott, mintha Ezekiel csupán szimbolikusan szigetelte volna el udvarháza földjét a vadontól.

Maga a kúria ugyancsak lehangoló állapotban leledzett, ami arról árulkodott, hogy nagybátyám felettébb csekély erőfeszítéseket fordított a tulajdonában lévő épület gondozására. A málló vakolatú falakat repkény futotta be, a homlokzaton és a födémen szemmel látható foghíjak éktelenkedtek. Odabenn sem bizonyult vigasztalóbbnak a helyzet, a jelek szerint a vén satrafa gazdája halála óta nem fektetett túl nagy hangsúlyt a takarításra. A sarkokban pókhálók feszültek, és mindenfelé bőséggel akadtak poros felületek. A kúria légköre végtelenül tisztátalan benyomást keltett, ezért nehezemre esett elképzelni a nagybátyám által itt elvégzett tudományos kísérleteket.

– Egy kis brandyt? – kérdezte a hárpia meglepő előzékenységgel, miután beinvitált. – Ezekiel uraság kiváltképp sűrűn fogyasztotta, és a végén engem is rákapatott az állandó kínálgatással.
– Elfogadom – közöltem némileg megjátszott barátságossággal, noha csak nagyon ritka alkalmakkor fogyasztottam égetett szeszt.

Kétes tisztaságú talpas poharakat húzott elő egy kredenc mélyéről, és félig töltötte őket barnás árnyalatú borpárlattal. Én lassan kortyolgattam az enyémet, ő viszont nagy svunggal, egy húzásra leküldte a sajátját. Az ital kaparta a torkomat, és egyfajta sajátosan kesernyés mellékízzel rendelkezett. Egy pillanatra felvetődött bennem, hogy a görnyedt tartású, némiképp torz teremtményre hajazó némber esetleg mérget szeretne itatni velem, de aztán elhessegettem indokolatlannak látszó gyanakvásomat.

– Szeretném, ha elszállásolna valahol, hölgyem – tettem le az előttem álló asztalra az alig megkezdett brandyt –, majd pedig megmutatná nagybátyám dolgozószobáját és feljegyzéseit, miután kicsomagoltam.
– Természetesen – vágta rá a vén csoroszlya azon nyomban, miközben csillogó szemmel leste, megiszom-e a maradékot. Megkönyörültem rajta, tudván, hogy rögvest magába dönti, amint magára hagyom. Felálltam, hogy értésére adjam, eljött az ideje rendelkezésemre bocsátani egy szobát.

Mrs. Monroe felfogta, mi a teendője, és az emeletre vezetett. Az elém táruló helyiség nyilvánvalóan nagybátyám hálószobája lehetett idáig, de ez csöppet sem zavart. Racionális elmének tartottam magam, akitől távol áll mindenfajta okkult maszlag. Nem féltem rokonom hazajáró lelkének zaklatásától, csakúgy, ahogy a spiritiszta szeánszok rejtélyes jelenségeit is nevetséges szemfényvesztésként könyveltem el.

Kipakoltam szerény utazó holmimat, majd fertályórával később jeleztem a vénasszonynak, hogy felkeresném nagybátyám halálának színhelyét. A dolgozószoba szintén az emeleten helyezkedett el, és a kopott szőnyeg tompította lépteink zaját, ahogy a megvetemedett faajtóhoz siettünk. A furcsán hajlott tartású házvezetőnő sokáig bíbelődött a nála lévő kulcsokkal, míg végre megtalálta a megfelelőt, és nehézkesen elfordította a zárban.

Idegtépő nyikorgás hallatszott, és ott találtam magam Ezekiel legbelsőbb szentélyében, ahol az élet nagy kérdéseinek és tudományos kutatásainak szentelte minden figyelmét. Az ominózus karosszék, melyben elérte a végzet, a terebélyes íróasztal mögött állt. A pentagrammát már eltávolították, az ülőalkalmatosságban lezajlott tragédiáról pedig a szőnyegen kivehető sötét folttól eltekintve semmiféle jel nem árulkodott. A délre néző ablakon keresztül az átlagosnál több fény áradt be, és sárgás színű aurába borította a tanácstalanul tébláboló házvezetőnőt. Groteszk módon bibircsókos orrának íve mintha mutatott volna némi hasonlóságot nagybátyáméval, kinek időskori portréja ott függött a régen megtisztított kandalló felett.

Egy pillanatig felvetődött, hogy a vén szipirtyó esetleg a Winthorp-nemzetség egy távoli oldalágához tartozhat, azért kapta meg családunk zárkózott tagjától a rábízott munkakört, de aztán elvetettem a gondolatot. Eszembe ötlött egy tanulmány valami névtelen professzor tollából, aki úgy vélte, a munkaadójukhoz közelálló cselédek vonásai egy idő után hasonulnak gazdájukéhoz, akár a hosszabb ideje együtt élő házastársaké.

– Kérem, hagyjon magamra! – utasítottam Mrs. Monroe-t, miután ez a sajátos hipotézis kellő megnyugvással szolgált számomra. Azonnal a helyiségben található dokumentumok vizsgálatába mélyedtem, amint a némiképp degeneráltnak tűnő perszóna engedelmeskedett. Meggyújtottam a falikarokon elhelyezett petróleumlámpákat, és hamar megállapítottam, hogy estig a fellelhető anyag töredékével sem végzek.

A könyvespolcokon olyan ritkaságokra bukkantam, mint Ekurébeusz Tiltott Bestiáriuma, vagy a hírhedt Nocturnus Predonum, amely egyes misztikusok szerint a puszta forgatásával képes előcsalogatni a sötétségből a lapjain ábrázolt visszataszító szerzeteket. Az előttem feltáruló oldalakon olyan szörnyeket láttam, amelyek leküzdhetetlen undort keltettek bennem. Suttogó pletykák szerint a könyv névtelen, megátkozott szerzője átlátott a dimenziók kárpitján, és azokat a teremtményeket rajzolta le, amelyeket téboly oltalmába menekülő elméje felvillanásaival érzékelt.

Aznap éjjel borzalmas álmokat láttam, mert a képek a tudatom mélyén tovább folytatták romboló munkájukat. Ezt követően a napok lusta homokszemekként peregtek, miközben mind jobban kiismertem magam nagybátyám beteges és minden normalitástól elrugaszkodott fantáziabirodalmában. Ebben nagy segítséget jelentettek naplófeljegyzései, melyekre a lenyűgöző nagyságú, antik íróasztal egyik titkos rekeszében bukkantam. Memorandumából kiderült, hogy rengeteg vegyszert őriz a ház alagsori termeiben, melyekből akár görögtüzet vagy halálos mérgeket is könnyedén előállíthatott volna, ha úgy tartja kedve.

Szót ejtett egy rendkívüli, ixalcoatlnak nevezett szörnyeteg egyetlen hímpéldányáról is, amelyet a perui dzsungel mélyéről hozott számára egy vakmerő szerencsevadász, bizonyos Randolph Howard. A rejtélyes hüllő leginkább valamiféle régebbi korból itt rekedt, apróbb méretű sárkányféleségre emlékeztetett, ám a hagyományos végtagok mellett polipcsápokhoz hasonló tapadókorongos nyúlványokkal és kezdetleges bőrhártyás szárnnyal is rendelkezett. A kalandor azt állította, a lény képes volt a puszta tekintetével ölni valamiféle telepátia révén, és áldozatainak némelyike a szó szoros értelmében hamuvá égett.

A férfi csak kábítólövedékkel tudta leteríteni, azután végig egy nehéz ólomládában tartotta, hogy rejtélyes szellemi erejét kiküszöbölje. Amikor visszatért vele az amerikai földrészre, valóságos vagyonért kínálta különlegességekért eszelősen rajongó nagybátyámnak. A számtalan halálos veszéllyel dacoló utazó végül a pince padlója alatt lelt örök nyughelyre, apám fivére csengő aranyak helyett kígyóméreggel honorálta fáradozásait.

Ezekiel ezt követően a hüllő megzabolásához fogott, amihez a megszokottól ugyancsak eltérő módszerekhez folyamodott. Úgy vélte, a kreatúra egy emberiség előtti civilizáció mesterségesen létrehozott jószága lehet, amely már jóval az előtt itt uralkodott a Földön, hogy az első gerinces a szárazföldre merészkedett. Ősi rítusokat végzett, és oly imákat kántált, amelyek gúzsba kötötték a szörnyeteg képességeit. Az ixalcoatl egy darabig engedelmesen viselkedett, majd egy nap megváltoztatta a nemét. Ezekiel akkor elhatározta, hogy megpróbál valamiféle kivonatot készíteni a teremtmény véréből, hátha elorozhatja Vénektől kapott hatalmát. Ezek után olyasfajta szövegek következtek az emlékirataiban, amelyeket nem igazán tudtam értelmezni, de tudatom a puszta elolvasásuktól is kaotikus állapotba került. Nagybátyám egy számomra teljesen idegen nyelv szavait kezdte használni, amelyek közt csak elvétve bukkantam egy-egy angol kifejezésre. Valamilyen átalakulást emlegetett, hasonulást a rejtélyes hüllővel, bár nem igazán sikerült felfognom, miért akarna valaki egy emberiség előtti időkből itt rekedt fenevadhoz hasonlítani. Arra gyanakodtam, a korcsfajzat megigézte valahogy rokonomat, aki már régen elvesztette a józan eszét, amikor elhatározta, hogy elixírt készít az állat véréből.

Mrs. Monroe nem avatkozott felderítő munkámba, bár fonnyadt ajkán időnként féloldalas vigyor játszott, mintha a gondolataimban olvasott volna. Szolgálatkészen hordta nekem a dolgozószobába bizonyos időközönként az ennivalót és az elmaradhatatlan brandyt, amelyet lassanként egészen megkedveltem. Olykor az a különös érzésem támadt, hogy az ellenszenves házvezetőnő többet tud Ezekiel kísérleteiről, de sosem próbáltam kivallatni. Ösztöneim azt súgták, bárhogy erőlködnék, harapófogóval sem tudnám kihúzni belőle a válaszokat.

A naplók átnézése óhatatlanul ahhoz vezetett, hogy a ház alagsorában kössek ki. Az írások ott értek véget, hogy Ezekiel valamilyen kockázatos szertartásra készült a végső nagy transzformációhoz. Az utolsó bekezdésekben azt fejtegette, hogy kezdenek lazulni az ixalcoatl elméjét gúzsba kötő láncok, és hogy úgy érzi, a szörny valamire készül ellene. Reméltem, a mélyben magyarázatot találok a vele történtekre.

A vénasszony eleinte húzódozott a lejárat kulcsának előkerítésétől, de amikor azzal fenyegetőztem, hogy betöröm az ajtót egy baltával, mégiscsak rálelt. Odalent a legnagyobb összevisszaság fogadott: mindenfelé mocskos lombikok és különféle vegyszerek kaotikus egyvelege hánykolódott. Az egyik asztalon még egy elhagyottan heverő dinamitrudat is felfedeztem, amit magamhoz vettem, hogy később valami biztonságosabb helyre zárjam. A falakat pókhálók borították, és az egymás után következő helyiségekben átható bűz terjengett. A dzsungelbéli bestiát holtan találtam egy formalinnal színültig telt tartályban.

Torokszorító rettegés tört rám, ahogy tanulmányozni kezdtem a kezemben tartott lámpás fényében. Korántsem lepett meg, hogy Ezekiel elvesztette az elméje épségét, ilyesfajta organizmusnak egyáltalán nem lett volna szabad léteznie Isten szabad ege alatt. A törzséből szétágazó csápok sötét koszorúként lebegtek a tartósítószerben, hátából kimeredő csökevényes szárnyai émelyítő bőrlebernyegekre emlékeztettek.

A hátam mögötti sötétségből úgy tűnt, mintha karmos lábak kaparászása hallatszott volna. Rémülten megperdültem, de a falon táncoló árnyak vonaglásán kívül semmit sem láttam. Hirtelen eszembe ötlött, hogy az ilyesmire képes állatfajok egyedei többnyire akkor váltanak nemet, amikor annyira megritkul a számuk, hogy a puszta fennmaradásuk is kétségessé válik. Ilyenkor nem csupán hímből nősténnyé alakulnak át, hanem gyakorta szűznemzéssel teherbe is esnek, hogy új utódoknak adhassanak életet.

Ezekiel bizonyára elvégzett valamilyen rítust, melynek során nyilván az ixalcoatl életét is kioltotta, de mi van, ha már későn cselekedett? Ha a szörnyeteg ivadékokat hozott létre, az apróságok pedig mentális erejüket egyesítve eleven fáklyává változtatták nagybátyámat a dolgozószobában? A természet egyensúlyát megbolygató aggastyán nyilván nem ilyesfajta átalakulásra vágyott, de mire rádöbbent, mi történik, már nem kerülhette el végzetét.

Viszketni kezdett a bőröm, és úgy éreztem, mindenünnen közönyös hüllőszemek fixíroznak. Pánikszerű gyorsasággal elhagytam az alagsort. A porontyok bizonyára találtak valami rejtett kijáratot a pincéből, vagy egyszerűen vágtak maguknak egyet, ha az emeleten ölték meg az elborult elméjű öreget.

Odakint közben baljóslatú zápor kerekedett, amely lehűtötte a levegőt. A tető résein beesett az eső. Fázósan begyújtottam a kandallóba, aztán letelepedtem a terebélyes íróasztal mögött, és azon elmélkedtem, mihez kezdjek. Ezekiel annyi veszélyes vegyszert tárolt a kúria alsóbb régióiban, amennyivel egy jóval nagyobb méretű épületet is porig rombolhattam volna. Úgy döntöttem, nem hagyhatom, hogy a szörnyeteg ivadékai a gyanútlan világra szabaduljanak, még ha nem is rendelkeztem kézzel fogható bizonyítékokkal a létezésükre. Könnyen megeshetett, hogy a ház fojtogató légköre és a napló soraiból áradó téboly összezavarta felajzott képzeletemet, de nem mertem kockáztatni. Elhatároztam, hogy eltávolítom valamilyen ürüggyel a közelből a házvezetőnőt, aztán görögtüzet szabadítok a kárhozatos falakra, hogy kipurgáljam közülük a gonoszt.

Mrs. Monroe úgy jelent meg a helyiségben, mint egy álombéli fantom, és némi brandyt szervírozott. Egy húzásra felhajtottam a talpas pohár tartalmát, aztán lázas tekintetemet rászegeztem.

– Szeretném, ha bemenne a faluba, és vásárolna levélpapírt nekem – mondtam komoly hangon. – Meg kell szövegeznem néhány nagyon fontos üzenetet.

A vén hárpia megcsóválta a fejét.

– Ugyan már, drága öcsém, kit akarsz lóvá tenni?

Döbbenten meredtem rá ilyen mértékű bizalmaskodást tapasztalván.

– De hát mit akar ezzel mondani? – hebegtem értetlenül.

A satrafa foghíjas vigyorra húzta száját.

– Hát még mindig nem jöttél rá, kivel élsz egy fedél alatt, te ostoba?

A kandalló tűzterében lobogó lángok sugárzó fényaurával övezték roskadt alakját, ahogy groteszk faragványként ácsorgott a falon díszelgő arckép alatt. Önkéntelenül újra összehasonlítottam a portréval, és egyre több egyezést véltem felfedezni a vonásaiban nagybátyáméval, mintha most látnám először igazán. Forróság öntött el, miközben rádöbbentem, hogy mégiscsak bekövetkezett az öregúr által áhított átalakulás. Ezekiel Winthorppal néztem farkasszemet, aki nemet váltott az általa végrehajtott szertartás révén, melynek során nem csak a birtokába jutott kreatúrát, hanem a valódi Mrs. Monroe-t is feláldozta a sötét erők oltárán. Most már értettem, miért tett meg egy magányos, vele nagyjából egykorú vénasszonyt birtoka haszonélvezőjévé, akit még a környékbeliek elöl is rejtegetett. A transzformáció befejeztével egyszerűen csak a helyére lépett, és elhitette a külvilággal, hogy a szentségtelen pentagramma fókuszpontjában az ő feketére égett csontváza hever.

– Bácsikám! – nyögtem kétségbeesetten. – Ne ölj meg!

Felkacagott, és mintha kavargó csápokat véltem volna felfedezni a háta mögött a lángok fényében.

– Ne aggódj! – mondta rekedten. – Tovább élsz majd bennem és a gyermekeimben!

A csápokat nem csupán vizionáltam, apró ixalcoatl porontyok jelentek meg az oldalán. Felüvöltöttem, miközben meggyulladt a ruhám tekintetük izzásától. Ezekiel egyre harsányabban kacagott rajtam, és valószínűleg így folytatta volna, amíg az utolsó kis húscafat is le nem perzselődik rólam, ám ekkor eszembe villant az alagsorban talált dinamit. Előrántottam a veszedelmes hengert, és miután meggyújtottam a kanócát lángoló kabátomon, a velem szemben álló szörnyetegek felé hajítottam.

Fülsiketítő detonáció következett be, aztán eszméletemet veszítettem. Amikor megégett testtel magamhoz tértem, csak azonosíthatatlan maradványokat találtam, és jól tudtam, hogy senki sem hinne nekem. Így is áldhattam az égieket, hogy a kint dühöngő elemek eloltották a detonáció során keletkezett tüzet. Mostanra viszont tiszta lett az idő, és nekem jóval nagyobb pusztítást kellett véghezvinnem.

Felhordtam a vegyszereket az alagsorból, aztán az egész házból hatalmas halotti máglyát készítettem. A lángok az égig lobogtak, és elpusztítottak mindent, én pedig az eseményektől távol, álnéven új életet kezdtem Európában. Mindez majdnem egy hónapja történt, mostanában azonban egyre vadabb félelmek gyötörnek. Az összes létező konyakfélét megkóstoltam, ám egyiknek sem hasonlított az íze Ezekiel brandyjére. Megeshetett, hogy nagybátyám nem fogyasztotta el az összes kivonatot, és halálig azzal mérgezett. Talán valami perverz módon a párjává akart tenni, hogy szörnyek hadával árasszuk el a világot, és amikor felgyújtotta a ruhámat nem megölni akart, hanem csak rám ijeszteni. Akármiben törte is a fejét valójában, arra már sohasem fog fény derülni. Újabban viszont szokatlan fájdalmak gyötörnek alhas tájékon, és a testszőrzetem is rohamosan fogyatkozni kezdett. Legutóbb azon kaptam magam, hogy álmodozva téblábolok egy fényűző divatház kirakata előtt, és elbűvölten szemlélem az üveg mögött pompázó elegáns estélyi ruhákat. A gondolat elmémbe fészkelte magát, és azóta rettegek, hogy egy nap női testben ébredek…