Az ócskás – 34. – A nyulak nem harapnak ugye?
Lágyan fújdogáló szellő simogatta a távoli lombok büszkén az ég felé nyúló ágait, miközben Ben a réten nyulakra vadászott. Nehéz, lélekölő, a bányában végzett munkája után gyakran járt ki ide a falutól nem messze fekvő rétre vadászni, miközben testét és lelkét egyaránt felüdítette a friss levegő, a madarak csivitelése, és a közelben csobogó patak halk hangja. Nem mellékesen felfrissítette néha szegényes kis konyhájukat egy kis friss hússal.
Ma nem járt szerencsével, bár több ugráló nyulat is látott, de mire íját felajzotta, a távolba is vesztek. Ez a tény egyáltalán nem szegte kedvét, és vidáman sétált a selymes fűben kis családjára gondolva. Kate, a mindig mosolygós, ám fáradt arcú csinos felesége, akinek egészségét kikezdte a mosoda, ahol dolgozott, valamint Marianne, kobaltkék szemű hét éves kislánya. Szerette őket, és bármit megtett volna a boldogságuk érdekében. A távolból gyermeksírás hangját hozta a szél, ám Bent már ez nem tévesztette meg. Egy nyúl halálsikolyát hallotta, amit valami ragadozó kapott el. Abba az irányba vette útját, amerről a hang hallatszott, és nemsokára egy nyúl fészkét látta, melyben egy véres szőrzetű kis állat pihegett. Szerencsétlen pára családját a nyomok alapján egy róka végezhette ki, csak ez az egyetlen jószág élte túl a támadást. Ben felemelte és megvizsgálta a kis állatot, megállapítva, hogy semmi baja, csak szülei, vagy testvérei vére borítja kis testét. Úgy döntött, hazaviszi a kis szerencsétlent a lányának, talán örülni fog neki.
– Meg tudná mondani, hogy érem el Moon megyét? – kérdezte meg Bent az idegen.
– Persze – válaszolta meg a kérdést. – Csak arra tovább – mutatott a dombok felé.
– Micsoda aranyos kis jószág! – mutatott a nyúlra az idegen. – Várjon, adok egy ajándékot az útbaigazításért! – nyúlt a kordé hátuljába Kyassanur az ócskás, és egy zöld színű selyemszalagot húzott elő egy zsákból, majd Ben felé nyújtotta, amit ő köszönettel el is fogadott. Arra gondolt, hogy milyen jól fog mutatni a nyulacska nyakában.
Hazaérve örömmel figyelte, hogy lánya micsoda nagy örömmel fogadja a kis nyulat. Milyen szeretettel mossa tisztára, és köti a nyakába a zöld selyemszalagot. Egy kosárban fekhelyet készített az állatnak lánya az ágy mellett, majd nyugovóra tért a kis család. Marianne nyugodtan szendergett az ágyában, mikor a kis nyúl nyakában lévő selyemszalag kísérteties zöld fénnyel felragyogott. Az apró állat szeme felpattant, és abból is a zöld fény sugárzott. Egyetlen ugrással a kislány mellkasán termett és kivillantak hófehér fogai.
Ben az éjszaka közepén a lánya sikolyaira riadt. Azonnal Marianne szobájába rohant, ahol megpillantotta kislánya vérben úszó élettelen testét. Őrjöngve, sírva szorította magához, és megbűvölt tekintettel nézte a kislánya szétmarcangolt torkát. A kosárban csendesen pihegett a kis nyúl, véres szájjal.
Kyassanur mosolyogva nézte a réten futkosó nyulakat, és tovább folytatta útját titokzatos és véres célja felé, majd felkacagott.
