Szellemek árnyéka - Huszonhetedik fejezet
Mire egy kicsit észhez tértem az első megrökönyödésemből, már mesélte is a szellemnek álcázott Ducha Tivadar, mi is vár rám az elkövetkezendőkben.
– A tényállás a következő: maga roppant meggondolatlan módon szóba hozta Obor kolléga előtt az Ököl néven tisztelt úriembert. Ezzel szinte minden bizonnyal alá is írta a végrendeletét, mert ez az úriember megközelíthetetlen, és teljességgel gátlástalan. Nagy valószínűséggel már tud is az ön különös érdeklődéséről irányában, és egy kisebb hadsereg már úton is van, hogy magát fülön csípjék. Amennyiben ez sikerül nekik, akkor ön sajnos többé nem tudja majd finanszírozni a hobbimat, mert el fog halálozni.
– Mondja, van kiút ebből a slamasztikából? – kérdeztem reménykedve.
– No de uram, ön kifizette az árát annak, hogy megmentsem az életét, és én tartom a szavam, megmentem magát. Azt tanácsolom, hogy gyorsan szívódjon fel még a városból is, akkor talán megmenti az irháját.
– Ennyi az egész, amit tennem kell? – kérdeztem félmosollyal az arcomon.
– Ennyi. Na pá! – emelte meg a kalapját Ducha Tivadar, és el is tűnt a szemem elől a sötétben.
Szép kilátások, gondoltam, és el is indultam gyors léptekkel a panzió felé, amit szerettem volna a lehető leggyorsabban elérni, és a lehetőségekhez mérten minél előbb elköltözni onnan. Nem vehettem félvállról ezt a figyelmeztetést, és meg kell próbálnom valahogy ebből a katyvaszból kievickélni. Pár perc múlva el is értem a panzió bejáratát, ahová belépve egy rémült tekintetű múmiával álltam szemben. Természetesem nem egy egyiptomi múmiáról volt szó, hanem az idős recepciós állt velem szemben minden ízében remegve.
– Maga itt? – kérdezte kitágult pupillával az öreg.
– Miért, mire számított? Ha jól emlékszem, itt béreltem szobát. Talán jogszerű cselekedet, ha megjelenek itt testi valómban is – morogtam kicsit dühösen.
– Jogszerűnek jogszerű, viszont a legnagyobb marhaság. A maga szobája jelen pillanatban tele van különböző sötét alakokkal, és nagy a valószínűsége, hogy részvétlátogatásra jöttek az ön temetése alkalmából, ami nemsokára valósággá válik. Hogy lássa a jó szándékomat, azt javaslom, hogy ott a lépcső melletti ajtón át a hátsó kijáraton gyorsan távozzon. Erősen ajánlom, mert ott a szemben lévő kapualjban magát várta két megtermett gyilkosjelölt, és rögtön itt is lesznek.
– Nagyon köszönöm! – indultam a hátsó kijárat felé.
– Várjon, kérem üssön le! – szólt az öreg szinte rimánkodva.
– Minek néz engem? Nem ütnék meg soha egy gyenge öregembert.
– Akkor nem lesz alibim – szomorodott el a kis öreg és a pult szélét lefejelve ájultan rogyott a földre.
Micsoda hőstett, gondoltam, pedig csak önfenntartási reflex volt a részéről. Így majd azt tudja mondani, hogy leütöttem, talán akkor nem bántják. Ha ezt túlélem, és hazajutok, busásan megjutalmazom a mumifikálódott öreget, fogadkoztam magamban, és az ajtón benyitva egy sötét folyosón találtam magam, ami az épület mögötti kis sikátorba vezetett. Még a folyosón hallottam, amint a lépcsőn felmennek valakik, és mire a kijárathoz értem, már futás zaját hallottam, hát én sem voltam rest és futásnak eredtem.
Arra indultam, amerre a belvárost sejtettem, gondolva ott nagyobb biztonságban leszek, talán találok egy helyet, ahol sok ember van. Vagy öt percet futottam, mikor konstatáltam, hogy legendás térbeli tájékozódóképességem ismét nem hagyott cserben. Ott álltam a röpke egy órával ezelőtt elhagyott, azóta már bezárt Je koniec nevű lebuj előtt. Hangos lábdobogást hallottam vagy egy utcányival arrébb, és arra gondoltam, a bár neve materializálódik mellettem. Végem lesz, ha nem találok ki gyorsan valamit.
Körbenéztem a sötét utcán, hogy hová tudnák elrejtőzni, ugyanis a futás hasznos, de roppant fárasztó dolog lévén, már erősen kimerített. Hiába a rendszeres testmozgás, erre az iramra nem voltam felkészülve.
A lebujtól vagy tíz méternyire megláttam egy erős, fából készült kapubejárót, ami résnyire nyitva volt, és jótékony félhomály borult rá a szemben lévő lámpa fénysugarából kiesve. Gyors léptekkel odasiettem, ügyelve rá, hogy a kelleténél nagyobb zajt ne keltsek, és óvatosan kinyitottam, majd behúztam magam után. Reménykedtem benne, hogy itt elrejtőzhetek az üldözőim elől. Futás zaja erősödött az utcáról, majd egyszer csak csend lett.
Mostanára megszokta a szemem a kapubejáró félhomályát, így körbe tudtam nézni. Úgy éreztem magam, mint az egér az egérfogóban, ugyanis a kapubejáróból csak az utca felé lehetett kimenni, ugyanis egy erős, fából ácsolt zárt ajtó zárta le a lehetséges kiutat a másik oldalon. Csak a szerencsében reménykedhettem, hogy nem jut eszébe az üldözőimnek benyitogatni a kapualjakon.
Lassan kilihegtem magam, és a szívem is a normál ritmusban dobogott, mikor lépteket hallottam a kapu előtt az utcán. Egy pillanattal később kinyílt az ajtó és egy nagy sötét test árnyéka vetült rám.
(folytatjuk)
