Szellemek árnyéka - Huszonhatodik fejezet
– Jó napot kívánok, kedves uram! Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Dr. Ducha Tivadar vagyok, és szeretném megmenteni az életét – mondta a jelenés, aki a frászt hozta rám.
Valószínűleg zaklatott idegállapotom eredménye volt, hogy a különös fickót lebegni láttam a járda felett, holott csak a nadrágja színe egyezett meg a járdáéval, és így szinte láthatatlannak tűnt eme végtagja. Kifejezetten kísérteties megjelenése így csak a szürkésfehér arcszínére, és különös öltözékére korlátozódott. Fogalmam sem volt róla, hogy mitől, vagy kitől szeretné megmenteni az életemet, ezért azonnal rá is kérdeztem.
– Nem tudom, hogy ki maga jóember, és hogy tudná az életemet megmenteni, de kíváncsian hallgatom.
– Kérem tisztelettel, ön sok olyan dologról nem rendelkezik információval, ami a becses életét veszélyezteti – mondta a furcsa figura.
– Ebben az esetben megkérem, hogy homályosítson fel.
– Természetesen megteszem, de ez önnek bizonyos mértékű anyagi áldozattal fog járni.
– Akkor járjunk egyet, és közben talán megbeszélhetjük a részleteket – álltam kötélnek, mivel kíváncsivá tett ez az ember, és egyébként is gyűjtöm a furcsa figurákat.
– Mivel én már bemutatkoztam, és önnek felesleges, mert tudom, ki maga, kihagyhatjuk a bájköröket. A lényeg úgyis az üzleti megbeszéléssel kezdődik, amennyiben egy meghatározott összeggel támogat engem, roppant pontos és fontos információval látom el magát. Ha egy kisebb összeggel ezt még meg is fejeli, hogy a hobbimat is tudjam finanszírozni, akkor az életét is megmentem.
– Mi lenne az a hobbi, amit nekem kelleni dotálnom?
– Az alkohol iránti szenvedélyem vezérletével az ivás a hobbim. Higgye el kedves uram, elég drága hobbi ez – mondta a fickó, míg én csuklottam a nevetéstől.
Néhány méter és perc múlva meg is állapodtunk az egyébként igen szerény honoráriumában, és tényleg roppant értékes információkat kaptam tőle. Miután megtudtam, hogy Dr. Ducha valaha elég jól prosperáló háziorvosi praxisa a hobbija miatt abbamaradt, és az alvilágban helyezkedett el főállású információárusként, meg is kérdezte tőlem, mi az, ami engem érdekelne. Mivel néminemű szimpátiát éreztem a doktor úr felé, ezért rögtön a tárgyra térve Ököl után érdeklődtem.
Roppant kimerítő módon informált Ökölről. Megtudtam, hogy az illető nem kispályás, és szinte minden üzletágban érdekelt, ami törvénytelen. A prostitúción át a védelmi pénzekig és a műkincskereskedelemtől a drogokig mindenben benne van. Továbbá arról is tájékoztatott a doktor úr, hogy ez a fickó a gyilkosságoktól sem riad vissza, ha az érdekei úgy kívánják.
– A legmeglepőbb és furcsább az egészben, hogy Ököl és bandája valamilyen rejtélyes módon át tud mindenféle illegális dolgot juttatni a magyar határon. Pedig itt Szlovákiában is nagyon éberek a határ őrei, az utóbbi időben technikai határzárat is építettek, és a magyar oldalon sem csak kutyák vannak – mondta érdekességképp a doktor úr.
Néhány kérdésem után azt is megtudtam, hogy Ököl bandájának a főhadiszállása egy kisebb határ menti városban van a határfolyó partján. Gyaníthatóan valahol itt történik a csempészáruk Magyarországra való átjuttatása, de azt senki sem tudja, érti, hogyan. Ráadásképp a törvényesen működő vállalkozásai is jó pénzt hoznak a konyhára Ökölnek, mert több kisebb, de nagy forgalmat lebonyolító repüléstechnikai cég tulajdonosa is. Többen összefüggéseket kerestek a két tevékenység között, de nem találtak, vagy elhaláloztak szegények különböző balesetek formájában.
Mélyen elgondolkodtam a hallottakon, és csak úgy száguldoztak a gondolataim. Megpróbáltam kirakni a kirakhatatlant, azt a még számomra szinte érthetetlen szövevényt, ami a nyomozásom tárgya. Mindenesetre roppant módon érdekelt, hogy miképpen szeretné ez az úriember megmenteni az életemet, ezért felajánlottam a hobbijához elengedhetetlen anyagi javadalmazást. Elégedett vigyorral rántotta fel a lecsúszni szándékozó láthatatlanná tévő nadrágját és egy rémisztő jövőképet tárt elém.
– Talán még emlékszik kedves uram, mikor a parkban a padon ücsörgött, és felpattant maga mellől Obor kolléga, és egy közeli bokorba vetette magát kezében egy késsel.
– Természetesen emlékszem, mert roppant mód meglepett, hogy a vizeléshez kést használ – mondtam komolyan, de közben mosolyogtam.
– Nos, nem vizelni indult hanem egy hang ütötte meg a fülét, és azt gyanította, kihallgatják önöket, ezért gyilkolási szándékkal vetette bele magát a cserjébe. Milyen igaza volt. Ott lapultam a bokorban és valóban hallgatóztam. Még időben el tudtam illanni, mielőtt megfosztott volna a további gyönyöröktől, amit az ivás nyújt nekem.
– Mi köze van mindennek az én életemhez? – kérdeztem meg érdeklődve.
– Azon kívül, hogy magát rövid időn belül meg fogják gyilkolászni nem sok – mondta a doktor úr olyan komolysággal, hogy megfagyott a vér az ereimben.
(folytatjuk)
