Szellemek árnyéka - Huszonötödik fejezet
Mintha egy ócska horrorfilmet néztem volna, mikor Zuzana és az idegen kilépett az ajtón, ami valószínűleg egy illusztris társaság szeparéja lehetett, ugyanis azon az ajtón a látszat szerint csak a csapos testén át lehetett bejutni. Valószínűsítem, ez nehezebb feladatnak minősült, mint megszökni az Alcatrazból. Az ajtón át színpadi ködgépet is megszégyenítő mennyiségű füst tódult ki, mikor Zuzana és egy számomra ismeretlen, mélynövésű, lángvörös hajú férfi kilépett. Misztikus látvány volt, amint ők ketten a füstfüggönyön keresztül megjelentek.
– Ő itt Obor! – mutatott lefelé Zuzana a kis vöröshajú emberkére, akit a sunyi tekintete és furcsa fizimiskája egy rókához tett hasonlóvá. – Segíteni fog neked munkát találni, szépfiú.
A furcsa kis fickó nem szólt semmit, csak intett, hogy kövessem, és gyors léptekkel elindult a kijárat felé. Furcsán kacsázó léptei nevetésre ingereltek, de az ivó közönségének barátságtalan pillantásai az arcomra fagyasztották a mosolyt. Zuzana kétes tisztaságú zsebkendőjébe fújta az orrát, majd ugyanazzal a kendővel és mozdulattal a szeme sarkában lévő könnycseppeket is felitatta. A sminknek kevéssé nevezhető arcvakolata szétkenődött, és egy indián harci díszhez hasonlító mázat alkotott egyáltalán nem csinos arcán. Miközben kiléptem az ajtón Obor után, azon gondolkodtam, vajon a búcsúzás fájdalma miatt, vagy más okból könnyezett-e Zuzana.
A rókaforma kis fickó szó nélkül egy közeli park felé kacsázott, nyomában velem, így volt időm, ha másképp nem is, hátulról szemrevételezni. Valaha jobb napokat látott lila öltönye tele volt zsírfoltokkal, de a cipője az ragyogott a tisztaságtól és ez sok mindent elárult a gazdájáról. Ugyanis, ha a cipő kényesen tiszta, akkor az a felsőbbrendűségedet is hangsúlyozza, legalábbis mintha így olvastam volna valaha, valahol.
– Na, gyere, ülj le, ne ácsorogj! – mondta a sunyi kis fickó, mikor a parkba érve lehuppant egy padra lábait keresztbe vetve. – Szóval munkát keresel, mi?
– Affélét – válaszoltam lezserséget erőltetve magamra. – Bár tulajdonképpen nem kimondottan dolgozni szeretnék, hanem inkább pénzt keresni.
– Igen, a legtöbb ember ezt szeretné, csak lehetősége vagy tehetsége nincs hozzá, én lehetőséget talán tudok biztosítani neked. Apropó, mivel is ütötted agyon az idődet ezelőtt?
– Ezzel-azzal, sok mindent nem szeretnék erről mondani, elégedj meg annyival, hogy nem mindig volt törvényes amit csináltam – mondtam, és megpróbáltam a szemébe nézni, csekély sikerrel.
– Nos, talán tudok segíteni neked, de arra készülj fel hogy gyomor is kell ahhoz a munkához, amit ajánlani fogok – húzta résnyire amúgy sem túl tág szemeit.
– Rendben, mondd miről lenne szó!
– Azt majd később, mondjuk holnap ugyanitt, ugyanebben az időpontban találkozhatnánk?
– Talán tudok időt szakítani – mondtam és nagy levegőt véve megkérdeztem. – Mond csak, egy bizonyos Ököl nevű pasast nem ismersz? Még Magyarhonban ajánlotta pár fickó, hogy neki dolgozni főnyeremény lenne.
Mikor ezt kimondtam már meg is bántam, talán túl messzire mentem, látva résnyire szűkülő szemeit és idegesen a zsebe felett babráló kezeit.
– Holnap beszélünk róla – mondta, és felállt a padról, hogy távozzon, mikor halk neszezést hallottam a közeli bokor mögül. Valószínűleg Obor is hallhatta, mert a zsebéből egy méretes kést előrántva szinte természetfeletti gyorsasággal a bokornál termett és eltűnt a mélyén. Néhány pillanat múlva a fejét csóválva bukkant elő a bokorból.
– Csak nem az éjszakai állatok nászát tanulmányozod? – kérdeztem vigyorogva.
– Dehogy, hugyoztam – mondta.
– Azzal a brét hegyezed? – mutattam a késre.
– Marha! – böffentette oda nekem. – Holnap találkozunk.
Ezzel ott is hagyott magányosan az ismeretlen sötét park mélyén.
Nem igazán éreztem magam komfortosan az éjszaka közepén egy ismeretlen ország mégoly ismeretlen városának a szélén egy parkban, ezért én is felálltam a padról, és elindultam a szállásom felé. Most, hogy nem kacsázott előttem a kis fickó, úgy közlekedtem a sötét parkban, mint egy részeg denevér. Minduntalan a szemembe vágott egy-egy ág vagy egyéb, számomra ismeretlen tárgy. Nagy nehezen kijutottam a kissé világosabb utcára és szaporábban tudtam fáradt lábaimat szedni.
Ahogy haladtam a panzió felé, mintha néha-néha lépéseket hallottam volna magam mögött a járdán, de valahányszor megfordultam és körbenéztem, senkit sem láttam. Valószínűleg a nehéz nap fáradsága, és a lehangolóan elhanyagolt, sötét közeg hatására arra gondoltam, talán Sárköz szellemei ide is követtek. A szellemeknek nagy valószínűséggel még közlekedési eszközöket sem kell igénybe venni az utazásra.
Nyugalmat erőltetve magamra haladtam a panzió felé, mikor ismét hallottam, vagy hallani véltem a csoszogó léptek hangját a hátam mögött, ezért ismét hátra fordultam. Semmit és senkit nem láttam a vibráló fénnyel világító utcai lámpák gyér fényében, ezért kissé szaporább léptekkel, de folytattam utamat. Még húsz métert sem haladtam, mikor határozott és erős csoszogó léptek hallatszottak a hátam mögött. Hirtelen megfordultam és akkor megláttam. Egy hamuszürke arcú, beesett szemű, sötét köpenybe burkolódzó kalapos alakot, aki a járda felett lebegett lábak nélkül.
(folytatjuk)
