Szellemek árnyéka - Tizenhetedik fejezet
A következő teendőm az volt, hogy felhívtam Virág őrnagyot, nincs-e esetleg valami fejlemény az ügyben. Dezső nem örvendeztetett meg sok használható információval. Annyit tudtak meg a rögzített nyomokból, és az előzetes orvosszakértői vizsgálatból, hogy a halál oka egy tarkóra mért erős ütés, nagy valószínűséggel egy csáklyával. A kocsma udvarán rögzített lábnyomok két különböző méretű, de hasonló gyártmányú gumicsizmától származnak. Pompás, itt mindenki abban jár. Megkértem Dezsőt, hogy alaposabban nézzen utána Deli Imre őrmesternek, főképpen a múltjának. A kérdésére, hogy ennek mi az oka, a válaszom csak annyi volt, hogy nem tetszik a fiú. Megígértem neki, hogy ezt később kifejtem, de nem telefontéma.
Miután a telefonhívást elintéztem, felpattantam Rosinante hátára, ahogy magamban elneveztem hűséges Simsonomat, és úgy döntöttem, hogy meglátogatom Lajos bácsit, egy újabb remek tervvel a tarsolyomban.
Az idős exrendőr tanyája előtt letámasztottam Rosinantét, és a kalyiba felé tartottam a száradó hálókat elsöpörve az arcom elől. Az öreg a padon üldögélt és egy dróthálóból készült furcsa alkotmányt igazgatott, amikor felpillantva meglátott.
– Szép napot fiatalúr! – köszöntött, abba sem hagyva a babrálást a drótalkotmányon.
– Viszont Lajos bácsi! – köszöntöttem illedelmesen az öreget, majd rámutattam a mellette heverő dróthálóból készült valamire. – Ez meg mi a fene?
– Varsa.
– Az meg mi a búbánat? – vakartam meg a fejemet.
– Bánat valóban, a halnak, meg a patkánynak – mondta. – De valószínűleg nem ezért jöttél ide.
Fején találta a szöget az öreg, nem hiába volt valaha zsaru. Elmondtam neki a kérésemet, miszerint szeretném látni a kanális víz felőli oldaláról is a kocsma mögötti telek parti részeit, Valamint, ha nem nagy gond, akkor a Nyáras szigettel szemben nemrég felfedezett, szinte alig látható utat a túlparti zárásokig is szeretném felfedezni.
– Nagy kirándulás lesz ám az fiatalúr, javaslom, készüljél fel rá alaposan. Gumicsizma, valami melegebb öltözet éjjelre, kis elemózsia, és még amire úgy gondolod, szükséged lehet. Jócskán bele fog nyúlni az éjszakába ez a kirándulás. Pálinkám van, azt nem kell hozni – mondta mosolyogva.
Abban egyeztünk meg, hogy másfél óra múlva itt találkozunk, és amíg én visszaérek, addig az öreg is felkészül a túrára. Az úton Rózsa felé elgondolkodtam, mire lehet szükségem a kirándulásra, de nem tudtam a fejemből kiverni az öreg mondatát, hogy vigyek valami melegebb holmit is. Igaz, hogy éjjel kicsit hűvösebb van, de a nyár közepén minek a meleg ruha? El is döntöttem magamban, hogy figyelmen kívül hagyom ezt a tanácsot és nem cipelek magammal felesleges dolgokat.
Amikor elmeséltem Rózsának, hogy hová indulok, és az éjjelt is valószínűleg ott töltöm, annyi élelemmel málházott fel, hogy talán egy hétig se koplaltam volna, ha mindet elviszem magammal, ezért szégyen, nem szégyen, több mint a felét a szekrényemben elrejtve otthagytam. Így is volt elég holmi, amit a hátizsákba kellett gyömöszölnöm, és volt néhány fontosabb felszerelés is, mint mondjuk a sült oldalas.
Hátamra kanyarítottam a zsákot, felhúztam a gumicsizmát és motorra pattantam, majd a falu felé vettem az irányt. Egyre jobban ment a motorozás, és már élveztem is, ezért eldöntöttem, hogy az ügy lezárását követően megajándékozom magam egy járgánnyal. Legalább lesz egy jármű, amivel közlekedni is tudok. Még megálltam egy kis időre az őrmester házánál is, hogy egy pillanatra azzal az ürüggyel, miszerint érdeklődöm a hogyléte felől, találkozhassak Andival is. Miután megnyugtatott afelől, hogy remekül van, egy termosz kávéval is meglepett, amivel az éjszakát könnyebben át tudjuk majd vészelni.
Lajos bácsi már teljes harci díszben, értve ez alatt a hóna alatt szorongatott pufajkát és katonai zsákot, már várt a kunyhója előtti pad mellett.
– Ez lenne a melegebb ruha? – mutatott a WTF feliratú pólómra – vagy a hátizsákodban lenne?
– Elég lesz ez nyár derekán, nem vagyok fázós típus – válaszoltam.
– Na, fogd, és hozd! – dobott felém egy pufajkát – Jó lesz ráülni. Nem töri fel a segged az ülés.
Hónom alá csaptam a halszagú ruhadarabot, és elindultam az öreg után a vízpart felé. Nagy nehezen utána botorkáltam a sűrűben, és sikerült úgy beszállnom a ladikba, hogy nem estem bele a vízbe. Határozott a fejlődés, gondoltam, és szinte indián harcosnak hittem magam a siker láttán.
Lassan csorogtunk az öreggel a vízen, és ismét gyönyörködve néztem a csodás tájat. Minél több időt töltök itt, annál jobban megszeretem ezt a tájat és ezeket az embereket.
– Min töröd a fejed, fiam? – kérdezte az öreg, látva elmélázásomat.
– Csodálkozom rajta, milyen szépet teremtett a természet, vagy Isten. Kinek-kinek hite szerint, de ebbe is bele tud rondítani az ember – filozofáltam.
– Ezt szépen megaszondtad, te gyerek – mosolygott Lajos bácsi. – Szerinted ki, és miért rondított bele?
– Igazából nem tudom, de szeretném minél előbb kideríteni, mert nem szeretnék több hullát. Egy dolog szinte biztosnak tűnik: két szerencsétlen áldozat rosszkor volt rossz helyen, és ezért kellett meghalniuk.
– És te? Hogy úszhattad meg? – kérdezte az öreg jó meglátással.
– Azt hiszem azért, mert zsaru vagyok. Akkorát nem kockáztathattak, hogy zsarut öljenek. Azzal a megye összes nyomozóját és rendőrjárőrét a nyakukba kapják. Még nem végeztek azzal, amit elkezdtek, csak nem tudom, mi lehet az. Viszont az aggaszt, hogy honnan tudták, ki vagyok. Abban a pár emberben, aki tudta, azokban maradéktalanul bízok. Egy kakukktojás van köztük, az a fatökű Deli legény őrmester, mert őt nem ismerem.
– Szóval, ő nem tetszik? – nevetett az öreg.
– Egyáltalán nem. Dezsővel utána is nézetek, hogy kiféle-miféle.
Lajos bácsi továbbevezett a csendes holtágon, én pedig azon gondolkodtam, mi legyen a következő lépésem.
(folytatjuk)
