Szellemek árnyéka - Tizedik fejezet
Egy kicsit összeszedtem magamat, és rettenetesen hasogató tarkóm ellenére feltápászkodtam, majd a szerencsétlen Jancsika mellé léptem. Fél perc alatt megbizonyosodtam róla, hogy valóban eltávozott az élők sorából. Belenyúltam a farmerem farzsebébe, és elővettem a mobilomat. Bepötyögtem Dezső számát, megnyomtam a hívásindító gombot, és nemsokára rá csalódottan csúsztattam vissza a zsebembe a készüléket. Nincs térerő, remek!
Mikor kicsit csillapodni éreztem a fejfájást, és már a hányinger sem kínzott annyira, elindultam a sziget túlsó oldalán lévő zárás felé, remélve, hogy minél előbb találok olyan helyet, ahol már van térerő is. Éveknek tűnt, mire elértem a zárást, szinte percenként meg kellett állnom pihenni, mert a fejem úgy lüktetett, hogy majd elájultam. Odaérve a záráshoz óvatosan lehajoltam a vízhez, és a tenyerembe zárva egy kis vizet csalogattam a tarkómhoz. Ez kissé felfrissített, és már világosabban láttam a teendőimet.
Újra elővarázsoltam a zsebemből a telefont, és örömmel konstatáltam, hogy itt már van térerő. Dezső szinte azonnal felvette a készüléket, és én néhány mondatban, nagy vonalakban vázoltam neki a történéseket. Arra kért, hogy maradjak a zárás mellett, és várjak rá, mert azonnal elindul ide néhány kollégával.
Ismerve a távolságot jelenlegi pozícióm és város között, tudtam, hogy még vagy fél órát kell várnom arra, hogy megérkezzenek. Arra használtam ezt a kis időt, hogy a zúgó fejemet locsolgattam a holtág vízével, és fáradt szemmel pislogtam a felkelő napba. Ebben az állapotban nem igazán tudtam értékelni a környék szépségeit, de azt sem mondhatom, hogy nem hatott rám. Csodálatos volt a felkelő nap fényében a néhol nádassal szegélyezett holtág. Vízén vadkacsák és csibék úsztak, a magasban számomra ismeretlen nagy madár szárnyalt. Igazi mesevilág ez a táj.
A várt időpontban a zárás túlsó oldalán fel is tűnt a Niva, amit Dezső vezetett, mögötte egy másik rendőrségi furgon bukdácsolt az úton Bűnügyi helyszínelő felirattal az oldalán. Miután átértek a záráson, azonnal lefékezett mellettem Dezső Nivája, és kipattan belőle az őrnagy.
Aggódást és féltést láttam a szemében, ahogy felém sietett a partra.
– Jól vagy? – kérdezte meg és a tarkómat kutatta a tekintetével – Elég nagy ütést kaphattál haver, szép nagy púp van a fejeden. Mindjárt itt van az orvos is, majd ő megvizsgál.
Még ki sem mondta, már fel is bukkant egy ősöreg terepjáró a záráson. Feltételeztem, hogy az orvos lehetett.
– Megvagyok, köszönöm, csak kicsit zúg a fejem – mondtam az őrnagynak, és ismét egy kis langyos vizet csorgattam a tarkómra.
A helyszínelő ki sem szálltak az autóból, mert valószínűleg már tájékoztatást kaptak a helyszínt illetően, és ez nem az volt. Részvétet várni tőlük olyan volt, mint csókot adni egy dühös oroszlánnak. Remek szakemberek, de az érzések már háttérbe szorultak náluk munkaidőben.
Nyikorogva állt meg az orvos autója pár méterre tőlem, és egy pufók, középkorú férfi kászálódott ki belőle a nélkülözhetetlennek tűnő gumicsizmában. Feltételeztem, hogy a falu orvosa volt. Valamit mormogott köszöntésképpen, és a tarkómat kezdte vizsgálgatni nem túl nagy érzéssel.
– Megmarad, nem kell elaltatni, egy kis szesz kell a sérülésre belsőleg és minden rendben lesz – mondta, majd a zsebébe nyúlt ahonnan egy félig megrágott szendvicset vett elő, és nagy átéléssel rágcsálni kezdte.
– Köszönöm, doktor úr! – szólt hozzá Dezső. – Kérem, azért jöjjön el velünk a kikötőhöz is. Előfordulhat, hogy szükségünk lesz a szakértelmére.
– A látszat ellenére remek szakember – súgta Dezső felém fordulva. – Régóta ismerem.
Az orvos nem válaszolt semmit, csak visszapréselte magát az autójába, miközben a szendvicsét majszolta.
Nagy nehezen erőt vettem magamon, beültem az őrnagy autójába az anyósülésre, és a lehetőségekhez mérten kényelembe helyezkedtem. A kis karaván elindult a kikötő felé.
Néhány perc múlva oda is értünk a kompkikötőhöz. Valami nem stimmelt. Ahogy egyre közelebb értünk úgy lettem egyre frusztráltabb. Nem láttam a holttestet a parton. Szörnyű sejtésem be is igazodott, amint megálltunk a romos kikötőépület mellett. A holttest nem volt ott, pedig az biztos, hogy nem sétált el onnan saját lábán. Zavarodottan álltam a parton a helyszínelők közömbös, Dezső és az orvos kissé zavarodott tekintetei kereszttüzében. Na ezek hülyének néznek engem, gondoltam.
– Na, ne tátsák a szájukat, nézzenek körül, és minden nyomot rögzítsenek, ami csak egy kicsit is eltér a környezetétől! – fordult Dezső a helyszínelők felé, akik azonnal neki is láttak a munkájuknak.
Átölelte a vállamat az őrnagy, és lassan terelgetett az orvos autója felé, miközben úgy beszélt hozzám, mint egy kisgyerekhez.
– Előfordul az egy ekkora ütés következtében, hogy megtréfálja az embert a képzelete – mondta, lassan és nyugodtan.
– Igen – szólt az orvos is. – Van, aki teljesen meg is hülyül.
Egy tábla csokit varázsolt elő számtalan zsebeinek egyikéből, és rágni kezdte.
– Kikérem magamnak! – mondtam a kelleténél hangosabban. – Nem hülyültem meg!
– Nem is mondtam én ilyent – mosolygott rám a pufi doki. – Csak annyit, hogy van aki meghülyül.
– Na, jól van ebből elég! – szólt Dezső.
Megköszönte az orvos segítségét, engem pedig féltő gonddal terelt az autójához, ahová kicsit zavarodottan beültem. Még a helyszínelőkkel váltott néhány szót, majd megfordította Nivát, és elrobogtunk a falu irányába.
(folytatjuk)
