Kocka fordultával 4. fejezet (Történet a B- valóságából)

Horror / Novellák (374 katt) Zanbar
  2023.06.04.

Forlorn Falls a régmúlt idők szellemeinek és titkainak városa.

Nagyjából ez volt a „Forlorn Fallsi Vigyázók Klubjának” jelmondata. Betthany kezdetben aggódott miatta, hogy a srácok előszeretettel játszanak horror játékokat, de Nathan hamar beilleszkedett a csapatba, és jól érezte magát közöttük, így túllépett a dolgon.

Ez a hely a régmúlt idők szellemeinek és titkainak városa. Matthew egyenesen kísértetvárosnak nevezte egy-egy „taxiszolgálatot” követően. Kétségtelen volt, hogy nagyon csendes és sötét tudott lenni, ha éppen úgy „hozta kedve”. Már csak némi köd kellett hajnalonta, hogy egyenesen nyugtalanítóvá váljon, mintha minden árnyékban, ködfodorban, és félhomályban maradó fa takarásában megbújna valami. Valami vén, éhes, és nem emberi. Többször is hallotta már ezeket a szavakat a srácoktól a rémtörténeteik kapcsán.

A történetek, és a várost belengő különös érzés annak ellenére is jól tartotta magát az egymást követő nemzedékek során, hogy Forlorn Fallsban igazából nehéz volt eltévedni, és az ember bármerre is indult el, néhány percnyi séta után, mindig valamelyik nagyobb, viszonylag jól kivilágított úton találta magát. Nehéz volt eltévedni, ám de „elveszni?”

Eszébe jutott az „Elveszett Törzs”. A rendőri nyilvántartás 1930. óta vezetett listát azokról, akiknek nyoma veszett a városban vagy annak környékén, a névsor pedig Forlorn Falls népességéhez mérten is elég terebélyesre duzzadt az évtizedek során. Betthany úgy tudta, 1955-ben ragadt rajta a listán az elnevezés, Jozefa Norman, az akkori rendőrfőnök felesége jóvoltából. Ismerte az asszonyt, vallásos, többnyire megértő teremtés volt, így sokáig úgy hitte, az asszony úgy gondolta, ha a világ már nem is akadt rájuk, az elveszettek meglelték és segítették egymást. Már rendőr volt, mikor megtudta, hogy Mrs. Normannak „A legyek ura” adta az ötletet. A történet, melyben gyerekek válnak félőrültté a félelemtől és a kétségbeeséstől.

Beletaposott a gázba.

Kifordult a Polk Streetre, majd onnan az Oakra. Hivatalosan ez volt ugyan a 65-ös állami főút, mégis pont olyan üres volt, mint a többi, még az autópályát kerülni igyekvő régi kamionok is elmaradtak. Elhaladt a 1965-ben leégett Foundation Hotel helyén szükségből kialakított, ám mostanra elvadult Sylvania Park mellett, majd rákanyarodott a Washingtonra. Forlorn Falls nem volt éppen elvárosiasodott hely, de innentől kezdve szinte egyik utcáról a másikra eltűntek a két-háromszintes téglaépületek, hogy nagy, többé-kevésbé gondozott kertekben terpeszkedő könnyűszerkezetes házak váltsák fel őket. A mellékutcákon megritkultak a közvilágítási lámpák, egyre több és több teret engedve a sötétségnek. Andrew, valamint Matilda is erre lakott, és ha Nathan tartotta magát a ki nem mondott tervéhez, miszerint hazakíséri a lányt, neki is erre kellett jönnie.

Elhajtott egészen a régi Osgood csűrig, ám nyomuk sem volt. Hol az ördögben lehetnek ezek?

A Washington gerincút volt, a belőle leágazó utcák rövidek voltak, az összesbe benézett idefelé jövet és két-három biciklis kamasznak mindenképpen fel kellett volna tűnnie neki. Maradt két utca, amik többé-kevésbé párhuzamosan futottak a Washingtonnal. Az Ellis és a Moorhead. Megállt a kocsival a kereszteződésben és felnézett balra, a meredek moorheadi kaptatóra, ami felkapaszkodott egészen a dombra. Oda ahol a régi Harker-ház állt.

– Ó a fenébe! – mordult fel elégedetlenül és elindult felfelé.

Régi része volt ez a városnak, az első házakat, még a 1880-as években húzták fel, amikor az első bányászok megtelepedtek itt. Felhúzták szegényes viskóikat, hogy ne sátrakban kelljen aludniuk, a férfiak hajnalban elindultak felfelé a bányába, a nők lefelé a folyóhoz mosni, a gyermekek pedig, nos, ők idefenn maradtak. Fenn a dombon, a Harker-házban.

Betthany nem tudta, ki volt Abigal Harker, mielőtt Forlorn Fallsba hozta az élet, ahogy talán senki sem a városban, mint ahogy azt sem, ki volt valójában amíg itt élt. Tehetős, filantróp özvegyként ismerték, aki iskolát rendezett be a házában az itt élők gyermekeinek, patronálta a bányászok özvegyeit és a fiatal nőket, így az 1930-ban bekövetkezett feltételezett haláláig nagyon sokan fordultak meg a házában. Sokan fordultak meg, de ki tudja, hányan távoztak onnét.

Mai fejjel szinte érhetetlen volt, miként nem tűnt fel senkinek az, ami történt, már ha megtörtént egyáltalán, ám tekintve, milyen sokszor élt zavaros időket ez a város, egyáltalán nem volt lehetetlen, hogy mindez, bár az emberek szeme előtt zajlott, mégsem szúrt szemet senkinek. Éppen úgy, ahogy az sem, amit az apja tett Dorothyval és ővele. Bányászok jöttek és mentek, egész családok kerekedtek fel egyik napról a másikra, hogy kiürült házaikba másnapra újak költözzenek, aztán jöttek a ’20-as évek, a vándorló munkanélküliek évtizede, amikor egész városok néptelenedtek el. Ha valaki eltűnt, senkinek sem tűnt fel, vagy senkinek sem volt ideje megkeresni az elveszetteket.

Végül az egykoron híres, ám végül inkább hírhedtté vált Harker-ház is elcsendesült egy meleg júliusi napon. Megszűnt a nyüzsgés, a gyerekzsivaj, és eltűnt maga Abigal Harker is. A ház ugyan nem maradt sokáig üresen, gazdátlanul, de egyetlen lakó sem maradt meg benne sokáig. Volt, aki látványosan, mások egyetlen szó nélkül távoztak, és akadtak, akik látszólag sohasem, így végül a hajdan impozáns épület magára maradt, lassan roskadozó romként a dombtetőn, a városka lakói között pedig terjedni kezdtek a rémtörténetek, a fiatalok között pedig az az ostoba szokás, hogy be-beszökdösnek a Harker-házba. Sokan csupán azért, hogy a bátorságuk bizonygassák, mondván el mertek tölteni egy negyed, egy fél, vagy akár egy egész órát is abban a „horrorfészekben”.

Így tett Betthany is 1969. Halloween éjjelén Dorothyval és Matthew Johnssal az oldalán. Nem akartak sokáig maradni, csak addig, amennyi elég lett volna Dorothy osztálytársainak, hogy leszálljanak róla, ám a tervezett tizenöt percből, egy órányi bolyongás lett abban a nagy, labirintusszerű házban, mely során előbb Matthew-t, majd a húgát veszítette el, ő pedig sohasem bocsátotta meg magának, ami történt.

Végül felért a kaptatón a dombra.

* * *

A járőrkocsi fényei hosszú árnyékokat rajzoltak a régi házra, az elvadult kert fáira, melyek felkúsztak a falakon, hogy azok, mint a szivacsban a vizet, úgy „igyák fel” őket, majd rávetültek több kisebb, egymásba gabalyodó alakra is a rogyadozó kerítés előtt. Biciklik hevertek a földön, többen kiabáltak.

Finoman dudált egyet, majd kiszállt a kocsiból. Az eddig összekeveredő alakok két csoportra oszlottak. Hárman pár lépésnyi távolságra az úton álltak, heten pedig közel egymáshoz. Nem esett nehezére kitalálni, hogy egy pillanattal korábban, még komolyabb vita és egy kisebb verekedés zajlott a Harker-ház előtt. Harvey, Andrew és Nathan állt az egyik oldalon, a másikon pedig Peter Verdun, Sean Bayan, valamint Alan és Brian Stakowski, vagy, ahogy többször hallotta már emlegetni őket a „Vadbanda”. Az elbűvölő kompánia élén a még Nathannál is csenevészebb Alan állt, őt egészítette ki izomerő gyanánt hatalmasra nőtt, cserébe végtelenül buta és befolyásolható öccse. Peter közismert petárdabolond volt, felrobbant kukák és halálra rémült kutyák szegélyezték az útját, bármerre ment, Sean pedig a „Bayan-törzs” tagja volt, Howler Creek hegyi emberének, a száz éve élt Cliff Bayannak a leszármazottja, akikkel egyszerűen nem stimmelt valami. Elég sok valami, ami azt illeti.

A rendőrfőnök magyarázta neki nem sokkal azután, hogy belépett a rendőrséghez, hogy a türelem és a nyugalom, milyen hatásos eszközei a rendőri munkának. A megfontolt cselekvés, akkor is, ha indulatok dolgoznak az emberben, és mindenki azt várná tőle, hogy kimutassa azokat, legtöbbször eléri a célját. Megnyugtathatja, de ki is zökkentheti a nyugalmából a másikat, függően attól, mi az intézkedő rendőr célja. Csak jól kell használni.

Howard Slocombe olyan jól használta, hogy félelmetessé és nyugtalanítóvá vált tőle.
Betthany a nadrágja zsebébe akasztotta a két hüvelykujját, így indult meg a srácok felé.

Meglepte a helyzet, holott inkább dühítenie kellett volna. A Klub tagjai mindig is okosan kerülgették a „Vadbandát”, és jó okkal. Sunyi kis rohadékok voltak, hatalmas gyakorlattal választott hivatásuk, a náluk gyengébbek vegzálásában, akikkel szemben csak a rövidebbet húzhatta az ember. Előbb vagy utóbb, de mindenképpen. Tűrték hát a kisebb stikliket, mint oly sokan és elkerülték a nagyobb balhét, mint oly kevesen.

Pillantása a távolabb állókra vándorolt. Matilda és két fiatalabb fiú, talán még általános iskolások, akik védekezőn a lány mögé hátráltak.

Nem esett nehezére elképzelni, hogy a Klub ezúttal is a tanúja volt annak, hogy a „Vadbanda” a kölyköket gyötri és Nate „szerencsekockájából” merített bátorságot, hogy kiálljanak értük, majd önmagukért is.

Máskor biztosan dühítette volna, hogy a srácok verekedtek, most mégis elégedettséget érzett.

– Valami gond van srácok? – kérdezte, szintén a rendőrfőnöktől eltanult hangsúllyal, mellyel kérdezett ugyan, de valójában állított. Gond volt, és ő tudott róla, ők pedig bajban voltak.

A Klub és a „Vadbanda” tagjai elhátráltak egymástól. Alan Stakowskin látszott, hogy kikívánkozik még belőle valami, egyszerűen azért, mert megszokta, hogy egy ilyen helyzetben mindig az övé az utolsó sértés, ám kényszerűségből csendben maradt.

Betthany fáradtságot tettetve megdörzsölte az orrnyergét.

Egy újabb fogás, ám ezúttal Arthur Roylottól, a rendőrfőnök kevés barátjának egyikétől, akivel együtt voltak Vietnámban.

„A türelem és a nyugalom önmagukban kissé kezdetleges módszerek, a sikeres manipuláció ennél valamivel többet kíván. Tettesse, hogy igazából nehezére esik foglalkozni a problémával és legszívesebben szabadulna az egész helyzettől, akkor is, ha ez a másik félnek kellemetlen végkifejlettel jár, ám ez a legkevésbé sem érdekli. Éreztesse vele, hogy a döntés, egyes egyedül magán múlik, neki semmilyen érdemi ráhatása sem lehet.”

Ismét megdörzsölte az orrnyergét.

– Senki? – kérdezte. – Senki sem képes felelni egy ilyen egyszerű kérdésre, hogy mi a gond? Rendben van – közölte kimérten. – Alan, Brian, Peter és Sean. Ti, tűnjetek a szemem elől! Ha az elkövetkező hónapban bármit hallok rólatok, akár egy kigyulladt kukáról, vagy egy vegzált gyerekről – intett a fejével a Matilda háta mögött bujkáló páros felé –, elfelejtem, hogy csupán négy szeretethiányos és figyelemre vágyó kölyök vagytok, akikben a zord külső arany szívet takar – mondta mindennemű gúny nélkül, és hagyta, hadd gondolják csak tovább, mi fog történni, ha nem így tesznek. Hadd győzzék meg őket a saját félelmeik, ha lehetséges egyáltalán az ilyesmi az ő esetükben. – Tűnés! – biccentett elbocsátóan.

Megvárta, amíg a „Vadbanda” eltűnik a Moorhead hosszú lejtőjén, majd az itt maradtakhoz fordult.

– Andrew, Harvey – rázta meg a fejét, még mindig türelmet és nyugalmat erőltetve magára – nektek is irány haza! Tizenöt percetek van, nem több, és tudni fogom, ha nem így lesz, és akkor, ha nem lesz elég amit a szüleitektől kaptok, én is hozzáteszem a magamét. Matilda, Nate és ti lurkók, bicikliket a platóra, aztán beszállás, hazaviszlek benneteket. Eleget csatangoltatok mára!

Előző oldal Zanbar