Csodavilág

Szépirodalom / Novellák (484 katt) Erdős Sándor
  2023.05.16.

Néha a múltamra gondolva furcsa és érdekes történetek jutnak eszembe. Az alábbi kis emlékfoszlány is közéjük tartozik. Nehéz gyermekkorom mindennapi egyhangúságába csodát lopott egy, talán a gondviselésnek köszönhető mozzanat, ami megváltoztatta a világról alkotott képemet. Városi gyerekként nem igazán ismertem ki magamat az anyatermészet varázslatos világában, ám egy kellemes nyári napon meghívást kaptam sohasem látott keresztapámhoz, Gyula bácsihoz, aki egy szigetekkel tarkított Duna menti kis faluban lakott. Ez az apró történet is onnan eredeztethető, és az életem folyására nagy ráhatással bírt.


Megbillent alattam a ladik. A gumicsizma megcsúszott a nedves deszkákon. Közel jártam hozzá, hogy be kelljen mutatnom az úszótudományomat. Gyula bátyám kissé elfordítva a fejét a vizet bámulta. Gondolom nem a törpeharcsák fekete hátát nézte.

– Elcsúsztam – mondtam neki.
– El – somolygott az öreg.
– No, üljön már le kend, mert sohasem kelnek ki a tojásai! – mondta.

Lassú, kimért húzásokkal késztette mozgásra a ladikot. A nádast megkerülve átcsúszunk a hínárszőnyeggel borított kis beálló vízén. Varsákat megyünk begyűjteni. Szerettem ezt a mókát. A víz rejtelmes mélyéről kiszedett csöpögő zsákbamacskát. Soha sem lehetett tudni, hogy mit rejt a varsa hasa. Miféle csudálatos lények lehetnek a rejtekében. Akkor még hittem, vízi manók űzik bele az ellenségeiket. Persze ez csak mese, bár ki tudja? Szürke gém nézi kíváncsian, hogy mi a fenét csinál itt, ezen a hajnali órán ez a két fura figura.

– Gyula bácsi! Honnan tudja hol a varsa? – kérdeztem az öreget.
– A varsa megsúgja nekem – mondta.

Akkora lehetett a szemem a csodálkozástól, mint a hold, mikor indultunk ki a vízre.

– Megsúgja? Hát tud beszélni is? – kérdeztem.
– Persze. Ki érti, annak beszél – mondta.

Furcsa. Sohasem gondoltam volna, hogy egy varsa beszélni is tud. Hűvös köd gomolygott a víz felett, ahogy a botlófák vízbe nyúló gyökerei mellett siklott a ladik.

– No, itt van egy-e! – Mondta az öreg, és felgyűrte a Honvédségtől örökölt molinója ujját.

Belenyúlt a vízbe, és megragadott egy eleddig láthatatlan bálamadzagot. A nyúl húzza meg – gondoltam –, dehogy beszél az a varsa, hisz rá volt kötve a madzag vége egy vízbe nyúló ágra.

Megint hülyére vett az öreg. Persze, ha hagyom magam…

Lassan felhúzta a varsát az öreg az egyre jobban oldalára dőlő ladikba. Valami csillant a varsában, és a víz fodrot vetett.

– Egy bicska – mondta az öreg.
– Gyula bátyám, ez egy csuka – mondtam megcsillogtatva az iskolában tanult tudásomat.
– Ja, de gyerek még. Várja az anyja – mondta, majd óvatosan kivette az alig-alig élő halat és útjára bocsátotta.
– Gyula bá’! Gyula bá’, valami még van benne! – kiáltottam.
– Van – dörmögte. – Egy patkány. Pézsma, már megdöglött, de ha így kiabálsz, még feléled és megharap.

Rusnya egy jószág volt az szent igaz, de ennek ellenére kíváncsian néztem.

– Ezzel meg mi lesz? – kérdeztem.
– Ha tél lenne, jó lenne. Bundi szép pénz adna a bundájáért. Azért elvisszük – mondta, és lefeszegette a varsa fémhálójáról az állat állkapcsát.

Bedobta a ladik aljába, és eveztünk tovább a következő varsa felé a csendesen fodrozódó vízen.


Kis történet, apró dolog, ám a természet szeretetét örökre a lelkembe írta. Néha a véletlen találkozások is át tudják alakítani az életünket.

Előző oldal Erdős Sándor