Egy kép kívánsága

Fantasy / Novellák (947 katt) kate-lia
  2011.07.28.

Egy csendes kisváros szívében állt egy gondozott, mutatós ház, melyet sövénykerítéssel körbevett, ápolt kert övezett. A fákon madarak csicseregtek, s virágillat lengett mindenfele. A ház ódon kinézettel rendelkezett, mégis látszott rajta, hogy gondosan rendben tartják. Ennek a háznak a rengeteg szobájában más és más gyűjtemény, szintenként a különböző korok hátramaradt relikviái foglaltak helyett. Ugyan nem mind egyformán értékes, de egy igaz gyűjtő számára a legegyszerűbb tárgy is óriási kincset jelent. A földszint legnagyobb szalonjában kiállítótermet rendeztek be tele festményekkel. A terem maga üresen állt, nem helyeztek el benne bútorokat, csak a falakon lógtak a képek. Kezdetben csak néhány darab, minden falra jutott belőlük, szépen elrendezve. Az évek során a festmények száma egyre nőtt, míg végül már jóformán az egész falat beborították. Különféle képek voltak, olajfestményektől egészen a szénnel rajzolt művekig, saját hangulattal, jelentőséggel.

A gyűjtő mindennap végigtekintette őket egytől egyig, körbejárva a termeket és szinteket. Időnként látogatók is érkeztek megcsodálni a gyűjteményt. Leggyakrabban festők jöttek tanulni a régmúlt nagyjaitól, különösen a földszinti kiállító terem érdekelve őket.

Egyik nap egy új kép került a szalonba. Nehezen talált neki helyet a gyűjtő a falon, pedig nem is volt oly nagy. Szerencsére éppen befért egy előkelő dáma és egy harcos vitéz portréja közé. A festmény egy fiatal lányt ábrázolt, aki mosolygó arccal üldögélt egy kisasztalnál, egy kerek kis szobában. Hosszú, sötétszőke, hullámos haja, sötét szemei, szép arca bárkit elvarázsolt. Tengerkék ruhája hosszú, csaknem a bokáig érő volt, gyöngyös díszítéssel. Nagyon szépen kidolgozták, a gyűjtő büszke is lehetetett új szerzeményére.

Az éj közeledtével a gyűjtő gondosan bezárta a termeket egytől egyig, ahogy azt mindig is szokta, majd hazaindult, hiszen ezt a házat a gyűjteménye számára fenntartott szentélynek tekintette.

A lemenő nap aranyló fénysugarai egyre keskenyebb sávban érték a falakat, mígnem eltűntek, és a terem teljes sötétségbe borult. Ahogy az éj átvette az uralmat, szinte abban a pillanatban apró fénypontok jelentek meg a falon. Mintha megannyi szentjánosbogár ébredezne békés álmából. De erről szó sem volt. A fény egy képről származott, mely egy álomszép csendéletet ábrázolt. Gyertyák világítottak rajta mutatósan szép sorban elrendezve, bevilágítva a szobát a festményen. Ezeknek a gyertyáknak a fénye világított a szalonban is, először csak halványan, mint egy éji délibáb, majd egyre erősebben, hogy már lobogott is minden apró láng. A többi képen is hasonló fénypontok tűntek fel, mindenhol, ahol tűz lobogott vagy lámpa égett. A lángok fénye lassan elárasztotta a termet. Míg a tűz és a mesterséges fények világítottak, meglepően a napsugarak nem érték el a szalont, a napfényes képeken sötét maradt.

A nagy világosságban felébredtek a képek, megmozdultak az alakok, és egyenként mind leléptek a festményekről. Az üres termet hirtelen ellepték a járkáló festett figurák. Egyesek már-már tökéletesen emberinek tűntek, míg mások a maguk vázlatos kidolgozottságával csak árnyékoknak, egy szellembál képzetét keltve. Mindegyikük más és más egyéniséggel rendelkezett, s a maguk módján nekikezdtek éji életüknek. A balerina belefogott légies táncába. Egy öreg halász azon bosszankodott, hogy nincs hal a tóban. Az alakok elkezdtek nyújtózkodni, mozgolódni, mind arról panaszkodva, hogy mily rég is volt, mikor legutóbb lejöhettek a képről, mennyivel szűkösebb lett a tér. Az új képről is lemászott a lány, s igencsak meglepődött ezen képességén. Sok helyen járt már, falakon, ládában, raktárban, de eddig soha nem adatott meg neki a lehetőség, hogy megmozduljon, most pedig szabadon járhatott. Elfogta a kíváncsiság, mi is lehet ennek az oka. Némi tanakodás után végül megszólított egy méltóságteljes bárót.

- Ez bizony a hely hatása, kisasszony – hangzott a felelet. – Már régtől fogva ebben a szalonban tartózkodok. Hajdanán egyszerű festményként léteztem, csupán pózoltam, sohasem mozdulva, magasról letekintve az előttem elhaladókra. Mikor ideérkeztem, az egyik éj számomra is megnyílt a képkeret és kiszabadulhattam. Oly élvezetes volt egész éjjel járni-kelni a szalonban. Mire feleszméltem a hajnali napsugarak megcsillantak az ablaküvegen, és újfent a képen találtam magam. A varázs sem állandó, csak oly éjszakákon kelünk életre, mikor az égen tisztán látszik a hold. Hogy miért is történik ez, az a szalon rejtélye marad.
- Tehát egy-egy éjszakára szabadon járhatunk a világban?
- Azt sajnos nem állíthatom, hogy a világban. A szabadba nem léphetünk ki, hisz mi valójában nem is létezünk. Az ajtó pedig állandóan zárva van éjszakára, így a ház többi részét se tudjuk megtekinteni. Minden szabadságunk erre az egy szalonra korlátozódik. De sose bánja! Ha a kisasszony többet szeretne megtudni a világról, kérdezze a képeket, kik már sok helyen jártak, rengeteg csodálatos látványban részesülhettek. Számunkra ennyi épp elég - válaszolta a báró, s megkezdte szokásos esti méltóságos körútját a teremben.

A lányt meglepte, hogy a csodás szabadság ennyire korlátozott, de így sem bánta, hiszen szabadon mozoghatott, szaladhatott, táncolhatott, megtehetett oly dolgokat, amikre csakis az élő emberek képesek. Olykor már úgy érezte, még ő maga is él, lélegzik. A termet járta egész éjjen át, ismerkedett, kérdezett a világról. Körbesétált tízszer, hússzor, százszor. S eközben a nagyterem egyre kisebbnek és kisebbnek hatott. Egyetlen éjszaka alatt megtudott mindent, amit csak lehetett, elképzelt mindent, amit csak meséltek, de valójában ő még nem látott ezekből semmit. Hirtelen üresség fogta el. Többet akart tudni, látni. Igaz, hogy sok helyen volt már kifüggesztve, de minden esetben csak a szemközti falat szemlélhette. Szállítás közben alaposan becsomagolták, gondosan óvták. Ő ennél többet akart.

Megpróbálta kinyitni az ajtót, de az valóban zárva volt, hiába feszegette, rángatta, nem tudta kitárni. Egyetlen megoldás maradt, az ablak. Ha csak egyetlen pillanatra is, mielőtt eltűnik, csak egy rövid időre kijuthatna. Nem is gondolkodott különösebben azon, hogy mi lesz vele, már nyitotta is az ablakot. Még ki sem tárta teljesen, de a rideg valóság azonnal elérte. Amint megérezte a veszélyt, azonnal visszazárta az ablakot, viszont már túl késő volt. A valóság elérte a megelevenedett festményt. A festék hirtelen megfakult, a gyönyörű díszítés leolvadt a ruhájáról, a lány finoman kidolgozott alakja elhomályosodott. Egyetlen pillanat elég volt arra, hogy eltorzuljon a kép. Ekkor ébredt rá, hogy a vágyai nem valósulhatnak meg. Nem juthat ki. Ha megpróbál kilépni az ablakon, azonnal eltűnik, előbb, minthogy megpillanthatna bármit is. Maradni sem maradhat, hisz ha a gyűjtő meglátja ebben az állapotban, biztosan kihajítja.

Mikor erre gondolt, zokogni kezdett. Bár ő maga a képkereten kívül nem volt valóságos, a könnyei igaziak voltak. Sírása áthallatszott az ablakon, az előtte elterülő bokrokon és a sövény falán, egészen ki az utcára. Ott épp egy festőinas igyekezett hazafelé. Úgy belefeledkezett a munkájába, észre se vette, hogy rég elmúlt már éjfél is. Épp a képgaléria utcájában rohant hazafelé, mikor megütötte a fülét a sírás. Nem értette, honnan is jöhet a hang, hiszen gyakran járt ő is abban az épületben tanulmányozni a műveket, tudta, hogy ott csak egy gyűjtemény van, nem élnek emberek. „Valaki benn ragadhatott az épületben” - vélekedett magában, de ezt maga se hitte igazán. Azonnal el is vetette az ötletet, tudta, hogy a gyűjtő minden termet gondosan ellenőriz zárás előtt. „Vajon mi lehet?” A kíváncsisága közelebb vonzotta a házhoz, de nem tudott belesni az épület előtt álló sövény miatt. Végül keresztülmászott, a sövény ágai néhol megkarcolták a bőrét, megtépték ruháját. Sikerült benéznie az ablakon.

Mikor megpillantotta a lányt, azt hitte, hogy a képzelete játszik vele, hiszen amit ő látott, az egy emberi alak volt, de valahogy mégsem valóságos, élethű, inkább mint egy elmosódott kép. Amint rádöbbent, hogy ez nem egy káprázat, el akart szaladni, hisz ki ne rémülne meg egy hideg éjszakán az elhagyatott képteremben egy szellemszerű alaktól. Viszont a félelmét hamar felváltotta a sajnálat, az együttérzés, ahogy ránézett a lány arcára. Oly keservesen sírt, oly szomorúan, még a leghidegebb szívet is megérinteni. A festőinas összeszedte minden bátorságát, s odalépett az ablakhoz.

- Miért sírsz? - kérdezte sajnálattal teli hangon.

A lány hirtelen megrezzent meglepődöttségében, csak akkor vette észre az ablak előtt álló figyelő alakot, úgy elmerült keserű gondolataiban. Megrémült, hisz most először szólította meg egy igazi ember, s pont mikor ennyire megcsúfult. De ez már nem számított, hiszen már meglátta őt, s úgysem vár rá más, csak a szemetesláda reggel. Ezért így utoljára elpanaszolta bánatát egy embernek. Az ablak ugyan csukva volt, de mégis tökéletesen hallották egymást. A festmény pedig elmesélte egész történetét. Attól kezdve, ki és mikor festette, honnan hová került, kik birtokolták, egészen azon éjjelig, mikor először megmozdulhatott. Elmondta, mennyire szeretné látni a világot, nem csak a szemközti falakat, hanem a hegyeket, völgyeket, mezőket, virágokat is. A festőinas csak hallgatta, s egyre jobban meghatották a lány szavai. Mily furcsa is az élet! Az emberek bármit megadnának az örök ifjúságért, míg a lány csak arra vágyott, hogy emberként járhasson a világban, még akkor is, ha közben teljesen elrútul. A festőinasnak ekkor különös ötlete támadt.

- Mit szólnál, ha lefestenélek?

A lány tanácstalan volt, hisz ő már így is egy festmény. Az inas azonban nem lemásolni akarta őt, hanem a meglévő képet szerette volna átfesteni. Viszont éppúgy, ahogy a lány nem jöhetett ki, a festő se mehetett be. Még ha sikerülne is bejutnia az ablakon át, elképzelni se tudták, mi történne, ha egy élő ember lépne a szalonba, míg a varázs él. A festőinas erre is talált megoldást. Elővett egy darab üres vásznat, az ablak elé helyezte és arra kérte a lányt, hogy jöjjön ki. Hiszen azért tűnik el a világban, mert nem valóságos, nincs igazi teste. A festék, ami kitölti a teret csak a terem varázsában létezhet. Ellenben a vászon segítségével a lány festett alakja is megőrződik a külvilág valóságában. A lány izgatottan átlépett az ablakon, egyenesen a vászonra. Mivel ez nem az ő vászna volt, s egy darabja a valóságnak, így is hamar halványodni kezdett. A festő erre is számított, festékét és ecsetét készenlétbe helyezte, s amint a lány a vászonra lépett, gyorsan átfestette, mielőtt még eltűnne. A gyorsmunka miatt ugyan még homályosabb és durvább vonalú lett, de nem tűnt el, s a kiállító teremből is kijutott. Mikor már megszáradt a festék, a festőinas hazaindult, kezében a képpel. A festményt ő nem takarta le semmivel, ügyelve arra, hogy bármerre megy, a lány is láthassa az utat. Ez volt a lány első igazi útja a világban.

Másnap reggel, mikor a gyűjtő kinyitotta a kiállítást, minden kép a helyén volt, az alakok ugyanúgy álltak, mintha életre se keltek volna. Kivéve egyet. A legújabb festményről a lány alakja tovatűnt. Minden más a régi volt, a keret, a festett háttér, csak az alak hiányzott róla. A gyűjtő sehogy se értette, mi történhetett. Az esetet hamar a város megoldatlan rejtélyei közé sorolták.

Ekkora már a festőinas gondosan elhelyezte a lány képét a házában. Új vászna kisebb volt az eredetinél, s háttérrel sem rendelkezett, viszont az ablakra nézett, ahonnan messzire elláthatott. Azonban a fiú mégsem hagyhatta csak így, megkopottan, félig üresen a képet. Leakasztotta a falról, s újra elkezdte festeni. Ezúttal egy üde kertben ült a lány, gyönyörűen faragott kis fapadon, vörös és fehér rózsákkal körülvéve. A kertben egy kicsi kerti tó is helyet kapott, melyben vidáman ficánkoltak az aranyhalak. Az egész kertet elborították a szebbnél szebb virágok, felülről pedig egy öreg tölgyfa ágai hajoltak rá a kertre, napsugarak törtek át a lombkoronán, s az élénk kék színű ég alig látszott az élettel teli levelek között. A lányt is újrafestette, az elmosódott alakot kifinomította. A haja világosabb lett, s kicsit hosszabb is, még egy vadvirágot is festet bele neki. A ruháját újra kidíszítette, gyöngyökkel, szalagokkal, apró virágokkal. Minden részletett aprólékosan kidolgozott. Sokkal élettelibbé vált a kép, mint az eredeti festmény.

Az inas sokat dolgozott más képeken is, ügyes kezű festő vált belőle. Festőként sok helyre eljutott, különböző országokban járt, s a lány képét mindenhová magával vitte. Még ilyenkor is gondosan ügyelt rá, hogy a kép lássa, amit ő. Estére pedig mindig úgy helyezte el, hogy jó rálátása legyen az ablakra, figyelhesse az utcai nyüzsgő életet. Így járták a világot, s bár a lány többé már nem tudott mozogni, sem beszélni, rengeteg érdekes látványban részesülhetett. A festő járt helyette, de mégis olyan volt ez neki, mintha ő maga járná a világot.

Sok évvel később a festő visszatért hazájába a képpel, s ott szép kort megélve, öregen halt meg. Mindeközben a kép semmit sem változott, még mindig oly szép volt, mint egykoron. A festő halála előtt egy gyűjteménybe ajánlotta fel, így visszakerült oda, ahonnan azon a holdfényes éjszakán útjára indult. A tulajdonos ugyan már más volt, de a gyűjteményt megőrizték, gyarapították. Így került vissza a lány a kiállító terembe. A szalon azóta bővült mind térben, mind képekben, de a hely varázsa megmaradt. Tiszta éjszakákon, mikor feljött a hold, a festmények életre keltek, kiléptek kerettel szegélyezett mozdulatlan világukból. Köztük a lány is. Hosszú évek óta először újra megmozdulhatott. A régi képek felismerték, hisz ő volt az a lány, aki eltűnt a festményéről. A lány pedig mesélni kezdete nekik regényes történetét. Arról, miként jutott ki a szalonból, a festőről, a sok helyről, ahol járt, különféle látnivalókról, eseményekről, aminek részese lehetett. Már nem találta kicsinek a termet, hiszen már tele volt élményekkel, ha elveszettnek érezte magát, csupán visszaemlékezett egy szép helyre. Úgy érezte, az emlékei kitöltik a termet, mintha az egész világot belezsúfolták volna. S ezt a sok emléket mind megosztotta a többi képpel. Így mesélt minden varázslatos éjjelen át, míg a terem varázsa létezett.

Előző oldal kate-lia
Vélemények a műről (eddig 3 db)