Az enyészet vermei

Szépirodalom / Élet-halál (548 katt) Xenothep
  2023.04.16.

Mostanában baromira ráérek, és túl sokat vagyok elfoglalva lelkem romjaival, nemkülönben mentális problémáimmal, így a második kávém közben elhatároztam, hogy megteszem azt, amit hónapok óta tervezek. Már csak azért is, hogy a második kávézást ne nyújtsam el a harmadikig, mint mostanában minden nap.

A szobám ablaka a hátsó kertre nyílik, amiből akármilyen idő esetén a legközelebbi, hatalmas fügebokrokig látok el, amiknek az ágai konkrétan belógtak a szoba ablakon, ha kinyitottam, és csak komoly közelharc árán tudtam ismét becsukni a nyílászárót, ha épp ez volt a tervem. A szúnyogháló felrakása némileg moderálta az agresszív terjeszkedését a hátsó kerti flóra eme jeles képviselőinek, ellenben azt meg macskám amortizálta folyamatosan, mert valamiért az a heppje, hogy felmászik rá. Ezt is orvosoltam végül pár hideg vizes permetezés, és a "Hessakurvanyádba!" ősi ráolvasás segítségével. Az ablakom alatt két pinceablak van, és a ház előző lakója jó ötletnek tartotta a hátsó kertet feltölteni fél méter magasan, így a pinceablakokat körbe kellett betonoznia, lehetőleg ugye a járdába építve a botlócsapdaként is funkcionáló alkalmatosságokat. A pinceablakok bukóra lettek állítva Krisztus előtt 283-ban, és azóta valószínűleg senki nem bolygatta egyiket sem. Én sem, mert a száztíz négyzetméteres pincében életveszély volt közlekedni, amíg rendet nem csináltunk és ki nem takarítottunk, ám ez az állapot sem maradt fenn sokáig. A leghátsó helyiségben vannak a szóban forgó (írásban alapvetően egy helyben álló) ablakok, amiket egyszer megkíséreltem kiszabadítani a pókhálók közül, de komoly szilikózis veszély állt fenn, a por napokig nem ülepedett le, így ráhagytam a francba ezt a projektet is. Mostanában meg sem lehet közelíteni, és a legerősebb verőfény is alig-alig talál utat a kívül-belül mocskos, ősi pókhálók lepte üvegeken át.

Amidőn azonban jött a tél a tavalyi évben, mégiscsak megkíséreltem becsukni az alkalmatosságokat, és bár nincs arachnofóbiám, azért igyekeztem nem konfrontálódni nagyon. Egy ilyen pincében az ember olyan lényekkel is összefuthat, amiknek nem szabadna létezniük sem, és csak az őrült arab, Abdul Alhazred elátkozott, istentelen könyve, a Necronomikon lapjain olvasni róluk. Szóval, amint erőszakoskodtam a nyakig érő porban, a kurva hidegben, a csikorgó vaspántok ellenállásával küzdve, megfigyeltem, hogy azért nem tudom becsukni az ablakszárnyat, mert valami beszorult a résbe. Legott felzarándokoltam a hátsó kertbe, hogy rájöjjek, miféle átok sújt éppen. Ez egy komoly túra egyébként, mert vissza kell kommandózni az évszázadok porán és hulladékain át a napfényre, bokatörést, vagy nem kevésbé megalázó seggreesést kockáztatva felmenni a több méter hosszú, moha és egyéb nyálka lepte, évszázados fenyők gyökereitől kiforgatott, ősi téglákkal kikövezett emelkedőn az első kertbe, egy katana, vagy jatagán segítségével utat vágni az elburjánzott Kiwi lugas alatt, át az éppen a szomszéd telekre átcsúszó garázson, majd a házat megkerülvén, különféle mérgező növények éles levelei közt megközelíteni a hátsó kertre néző szobám ablaka előtt terpeszkedő, már önálló életet élő fügebokrokat, és ezek alatt hasmánt bekúszva elérni a két pinceablak beton árkait. Az előző tulajnak volt egy kutyája, ami előszeretettel törte magát rommá ezekben a beton átkokban, ezért a tulaj lefedte egy valaha áttetsző, mostanra moha lepte plexilappal. Ez a falig ért, de maradt bő húsz centiméternyi mély, és méternyi hosszú rés, ami a kutyára már nem, de egyéb kisebb testű állatokra nézve elég szerencsétlen körülmény volt. Tíz körömmel kapartam ki a plexit, hogy végre megtekinthessem a pinceablakokat, bár a kutya se volt kíváncsi rá, muszáj volt elhárítanom az akadályt. Mikor végre sikerült odébb tolnom, két szomorú tényt állapíthattam meg azonnal, rövid szemrevételezés alapján. Az egyik, hogy az ablakba egy néhai sün szorult be, amely próbált bemászni, a másik egy szintén néhai sün volt pár arasznyival odébb. Leugrottam a betongödörbe, ahol hamar rájöttem, hogy a kedvencek temetője kutyafasz... füle ehhez a helyhez képest. Több generációnyi kisebb rágcsáló, furkáló, mászkáló állatka csontjai lepték az ide behullott egyéb törmelékkel együtt a talajt, így levonhattam a konzekvenciát, miszerint kell hoznom egy lapátot, hogy kitakaríthassam a gödröt. Ebben bőszen akadályozott egy ki tudja honnan idekerült, a beton repedéseiben megkapaszkodó ecetfa is, de úgy döntöttem, kegyetlen leszek, és borzalmas pusztítást rendeztem a borzalmas pusztulás eme elátkozott vermeiben. Ezekből a gödrökből egy minimum 40 kilós főemlősnél kisebb állatka számára nem volt kiút, a sün is azért próbált átkecmeregni az ablak résén, mert az volt az egyetlen, bár reménytelen alternatíva. Nem tudhatta, hogy amennyiben sikerrel jár, úgy egy szörnyű zuhanást követően a betonpadló végez vele, de mindenképpen gyorsabb halált halt volna szegény. Miután exhumáltam sok-sok év elhullott állatának tetemeit, és elhelyeztem őket a végső nyughelyük felé vezető rögös útjuk első állomásán (110 literes szemétgyűjtő edény) majd kitakarítottam a feltehetően még bronzkorból itt maradt zárvatermők elszenesedett maradványait, elhatároztam, hogy ezt az áldatlan állapotot meg kell szüntetnem mindenképpen.

Párom megkérdezte, ugyan miért vagyok ennyire nyomott, mire sűrű sóhajtások közepette vázoltam neki nagy vonalakban a gyilkos pinceablakok halálos csapdájának áldozataival való foglalatosságomat. Elsírta magát, és megkért, hogy ne mondjak el neki ilyen dolgokat többé. Ettől még nyomorultabbul érezve magam elkezdtem agyalni, hogy miképpen szüntessem meg a téboly eme iszamós falú gödreit.

Ám az élet közbeszólt, jött a tél, meg a temérdek probléma, és teljesen kiment a fejemből a pinceablakok problémája hosszú időre.

Nemrégiben szerb szomszédasszonyunk felhívta páromat, hogy egy borzalmas vadállat van az udvaron, amit két kutyája vérhabos szájjal támad. Párom rezignáltan készülődött, nem ez volt az első ilyen alkalom. Az eddigi "vadállatok" listája két galamb, és egy sün. A két kutyája meg a legjobb esetben is döbbenten nézett csak támadás helyett, mert mindkettő szupertenyésztésű porrongy, ami minden alkalommal maga alá fosik, ha egy falevelet a szél átfúj az udvaron. Most éppen megint egy iszonyú, borzalmas, haragvó tekintetű sün volt odaát, amit párom hazahozott, letett a szőnyegre, és amíg találgattuk, hogy melyik lehet az eleje, kinyitottunk neki egy macska kaja konzervet. Pár perc után a sün megunta a saját hasa nézését, és kibontotta magát kisfiam legnagyobb gyönyörűségére. A sün körbeszaglászott, aztán nagy vidáman körbekocogott az előszobában, párom pedig közölte, hogy jaj de jó, akkor nálunk fog lakni a kertben.

Alapvetően nincs bajom a különféle vadállatokkal a kertben, hiszen én is kijárok néha, de ekkor beugrott, hogy rohadtul nem hárítottam el a veszélyt, ami a hátsókertet illeti.

Párom falevelekből és ágakból csinált egy fészket az első kert legtávolabbi sarkában, hogy hátha megtetszik a sünnek. Erről nincsenek további információim, ellenben egy teljes héten át mindennap bámultam ki a szakadó esőbe, találgatva, hogy vajon merre jár a sün.

Házunkat a főút és a bekötő út felől három méter magas kőfal határolja, a szerb szomszédság, és a mellettünk lévő üres telek felől azonban csak sima drótkerítés. Anno több tíz méternyi csirkehálóval tettük lehetetlenné a különféle jószágok ki-be jutását a kertbe, mivel nőstény macskánkat rendszeresen vegzálták a helyi kandúr gang tagjai, ennek okán hajnali fél kettőkor gyakran hangzott fel rosszkedvűen a "Takaroggyatokmáakurvanyátokba!" varázsszó, így minden cickánynál nagyobb állat, ami bekerült a kertünkbe, az ott is maradt. A cickányok is, szépen kiterítve a bejárati ajtó elé, de a macskáim vadászösztönéről aztán végképp nem tehetek. Hiába próbáltam meggyőzni páromat, hogy a macskák alapvetően folyékonyak és kiválóan másznak, ellentétben a kutyákkal, ragaszkodott a háló felrakásához. Mindent, de tényleg mindent elkövettünk, hogy macskáink ne lógjanak ki, csak hát ezekre az állatokra köztudottan nem érvényesek e világ fizikai törvényei, így a költözés utáni harmadik napon befogadott macskámat el is csapták az utcában. Azt szerettem, a másikat kevésbé, mert csak egy hétig kellett volna rá vigyáznunk, de valahogy aztán itt ragadt, és soha nem tudtam megérteni, hogy ha egy állat ennyire oktalan, hogy a garázsba betolató autó mögé fekszik vakargatásért, hogy a vérbe nem azt csapták el. A lényeg, hogy a sünök kisebb eséllyel tudnak meglógni kis híján hermetikusan lezárt kertünkből, de még mindig ott a rohadt pinceablak problémája.

Itt értem vissza a második kávém utolsó kortyához, amit letudván azonnal átöltöztem játszós ruhába, és kizarándokoltam a hátsó kertbe. Felkészülten mentem, vittem magammal mérőszalagot, hogy tudjam a pontos méreteket. A műanyag raklapokat már régebben beszerezte párom, hamar lefűrészeltem a lábaikat, méretre vágtam, és már csak apróbb szabások maradtak, amivel beillesztem majdan a betoncsapdák fölé. Erre terveim szerint visszakerül a plexi lap, és hogy megmaradjon a szellőzés, de ne tudjanak több áldozatot szedni a gödrök, csirkehálóval még külön lefedem a raklapokat, mielőtt visszateszem rájuk a plexit. Így a cickánynál nagyobb állatok megmenekülnek a szörnyű éhhaláltól.

Amint félretoltam a plexit, újabb szörnyűség tárult a szemeim elé, most egy szerencsétlen macska képében. Fénykorában fiatal cirmos volt, most azonban egy újabb áldozat, és amíg sűrű bazmegolások közepette megpróbáltam a legyek lepte, merev testet belerakni egy nejlonszatyorba, azon agyaltam, hogy a picsába nem tudott kimászni. Arra jutottam, hogy valószínűleg elcsaphatták, és kimúlni jött ide, mert elképzelni nem tudtam, hogy ugyan miért mászott volna le önként. A kertben semmi nem zargatta állatainkat a reggeli automata locsoláson kívül, de nincs az a macska, ami ne tudott volna kiugrani onnan, hacsak nem sérült, vagy haldoklott eleve. Nem nagyon nézegettem, mert így is több minden látszott belőle, amire egyáltalán nem voltam kíváncsi, így végül is nem tudtam meg, miért pusztult el, csak átkúsztam terhemmel a fügebokrok közt a kőfalak találkozásához a sarokba, és ástam egy sírt. Életem során temérdek kisállatot temettem el már, de éppúgy megterhelte lelkemet ez az esemény is. A sarokban voltak végső nyughelyükre helyezve a nemrégiben említett sünök is egyébként. Úgy tűnik, ez a sorsom, hogy időről-időre elvermeljek a kertben egy, az utcában a mi házunk előtt elcsapott macskát. Megtehettem volna, hogy átmegyek a szemközt lévő üres telket határoló bokrok közé, és csak behajítom, de párom bármelyik percben megérkezhetett a gyermekemmel, és nem tartottam volna szerencsésnek egy ilyen találkozást.

Miután letapostam és elegyengettem a földet, sokkal kisebb lelkesedéssel álltam neki ismét kipucolni az enyészet gödreit, ismét legyaktam az időközben újra kihajtott ecetfát, kiszórtam az újabb csontvázakat, és a szemetet, majd beszabtam a raklapokat, és a már említett átalakítások után a helyükre toltam őket.

Most azzal a tudattal ülök itt, hogy elhárítottam ezt a vészt, és áldom a szerencsémet, hogy nem akkor toltam el a plexi lapot, amikor esetleg kicsi, mindenre kíváncsi kisfiam is a közelben téblábol.

Sajnálom, ha eme teátrálisságot is súroló írásom most elszomorított, de ki kellett adnom magamból ezt, és nem akartam páromat terhelni vele. Épp elég, ha én tudom, milyen érzés megérinteni valamit, ami többet már nem dorombol.

Előző oldal Xenothep