A Kor Szelleme (2. fejezet)

Szépirodalom / Novellák (532 katt) Xenothep
  2023.04.22.

Reggel frissen ébredtem, megittam kávémat, lezuhanyoztam, aztán felvettem egy tiszta öltönyt. Sétapálcámat magamhoz véve indultam a könnyű sétára, úti célom mindössze pár saroknyira volt csak. Másik öltönyömet, melyet Dan eláztatott, útközben beadtam a közeli tisztítóba.

Bár volt autóm, nem szerettem ilyen rövid távon használni, a tülekedést a forgalomban, és az óhatatlan interakciót idegenekkel ennek okán. Kastélyom környékét jól ismertem, hiszen itt nőttem fel, itt csavarogtunk naphosszat testvér öcsémmel. Minden kis zegzugos utcát, minden apró átjárót, teret ismertem, tudtam, melyik a legrövidebb út.

Öreg barátomhoz igyekeztem a beígért ebéd előtti sakkpartira. Bár rendszeresen elvert, mégis élveztem vele a játékot. Kedveltem az öregurat, közelebb állt hozzám bárkinél, bár nem tudom, ezt miképpen érte el nálam.

A háza elé érve megigazítottam ruházatomat, majd csöngettem. Az ajtóban lakája átvette tőlem pálcámat és kalapomat, bekísért a hátsó szobába, melynek hatalmas üvegablakain töretlenül ömlött be a tavaszi verőfény.

– Archaniel, fiacskám! – kiáltott örömmel barátom, két karját széttárva. Járóképtelen volt, speciális gurulós székben tengette napjait, így hozzá léptem és átkaroltam.
– Jó újra látni Mr. Craven!

Intett, hogy foglaljak helyet, aztán kérdően emelte a rumos üveget. Biccentettem, mire töltött mindkettőnknek. Az ital jéghideg volt, és nagyon jól esett, elismerően mosolyodtam el.

– Ön mindig tudja, hogyan tegye még fényesebbé a napomat.
– Ó, hagyd el, ezt még a magamfajta ostoba öregember se veszi be. Ne hízelegj. Neked nem volt fényes napod temérdek rég óta. A szemed villanásából pedig nyilvánvalóvá válik számomra, hogy ezért a kijelentésért bárki mást kardélre hánynál, vagy kard hiányában mosolyogva megütnél.

Felnevettem.

– A vesémbe lát.
– Munkahelyi ártalom. Na, kinyitod végre a táblát, hogy cirmosra pofozzam az arcodat, vagy még bájcsevegünk egy sort?

Felállítottuk haderőnket, majd fehérként előretoltam egy gyalogomat. Pár lépéssel később már komoly kutyaszorítóban voltam, ami nem lepett meg. Kaptam még egy italt, csendben rakosgattuk művészien faragott bábjainkat, aztán barátom megkínált szivarral.

– Mondd fiú… mi volt a konfliktus tegnap?

Egy pillanatra kizökkentem, aztán önkéntelenül is elnevettem magam.

– Ó, nem tudom Mr. Craven! Az elejéről lemaradtam. Már csak a morajra figyeltem fel, akkor léptem oda, és azt láttam, hogy Bailey rendőrfőnök és Dan állnak egymással szemben. Barátom illuminált állapotában valamiért duellumra hívta.
– Értem. Nehezedre esik Walternek hívni, mint minden normális ember teszi?
– Megpróbálom uram.
– Az kevés. Csináld!
– Rendben, Walter.
– Jó fiú vagy. Most adj tüzet kérlek, mert elunta magát a szivarom… köszönöm. No és amikor láttad, hogy tüzelésre készen állnak, mit tettél?
– Nem volt náluk fegyver. Bailey az öngyújtóját fogta, Dan meg egy evőeszközt. Bedobtam Dant a szökőkútba.

Walter harsányan felnevetett.
– Hát ez kitűnő...! Sakk!

A táblára néztem.

– No de az imént…
– Láthatod, megint nem figyeltél. Nagyon jól játszol, bár nem leszel világklasszis. A védelmed mindig erős, csak hát épp támadnod kellene. Most komolyan azt várod, hogy én mondjam meg, hogy a vezéremet csapd agyon, vagy a futómat üsd le?
– Na jó, legyen a futó.
– Miből lett a botrány?
– Dan feljött a víz alól, szexuális aktusra szólított fel egy jeges medvével, majd, amikor a többiek nevetni kezdtek, durván elküldte őket.
– Ezt azért jó lett volna látni.
– Szívesen elviszem egyszer, ha óhajtja, de…
– Halálra unnám magam, igaz?
– Attól tartok.
– Sznobok.
– Igen. Főleg.
– Dannek jót tesz a hírverés.
– Gondolja?
– Persze. Sakk!
– Uram, nem bírom a nyomást.
– Értem a célzást!

Töltött még egy pohárral, közben én menekítettem a királyomat. Felvette a szivarját, aztán elgondolkozva nézett rám.

– Mielőtt három lépésen belül megkapod a kegyelemdöfést, áruld el nekem kérlek: miért jársz oda?

Vállat vontam.

– Magam sem tudom. Jacques, Dan lakája is feltette a kérdést tegnap. Valahogy úgy fogalmaztam meg, hogy azt hiszem, Dan az egyetlen, aki ehhez a korhoz köt, hogy valószínűleg nekem van inkább szükségem az ő társaságára, mint neki az enyémre.
– És a sakk az smafu?
– Nem sok sikerélményem van, lássa be!
– A játékban nem. Bár határozottan fejlődsz.

Odébb tolta egy bábuját, már láttam is a halálos csapdát, és bárhogy kombináltam, nem láttam kiutat. Végiglépkedtük a menetet, aminek a végén persze megkaptam a mattot. Walter bólintott.

– Ezt becsülöm benned, hogy sohasem lököd fel a királyodat, még akkor sem, ha tudod, hogy szíven szúrom. Visszavágó?
– Természetesen. Hiszen azért jöttem, hogy pallérozzam az elmémet!
– Ez rossz duma. Azért jöttél, mert itt ingyen ihatsz.

Felnevettünk, aztán ismét elkomolyodva figyelte, amíg felállítottam a táblát az új játékhoz.

– Tényleg jót tesz neki a hírverés. A népek imádják a botrányokat.
– Ebben igazat kell adnom.
– Mire költi a temérdek pénzét? Nőkre? Kocsikra? Drogokra?
– Jótékonykodik főleg, amellett festékre és alkoholra. Ön kezd.

Walter nyitott, aztán beleszívott szivarjába, és fújt egy tökéletes karikát.

– Érdekes ez az új generáció.
– Úgy véli?
– Ne udvariaskodj. Tudom, hogy rühelled az embereket.
– Némileg.
– Nézd fiú… nem akarok a magánéletedben vájkálni, de megmondom őszintén, pocsék érzés, hogy szinte semmit nem tudok rólad, annak ellenére, hogy már két éve itt rontod a levegőt egy héten kétszer. Olyan vagy, mint egy páncélszekrény teli értékes dokumentumokkal, aminek senki nem ismeri a kódját.

– Értékes...? – legyintettem. – Higgye el, semmi rendkívüli nincs bennem.
– Idefigyelj, bármelyik pillanatban meghalhatok szívelégtelenségben, vagy a temérdek nyavalyáim közül akármelyikben, és még azt sem tudom, kit látok vendégül. Kérlek, mesélj magadról pár szót!

Meglepetten néztem rá.

– Komolyan tudni akarja?
– Ezt komolyan kérdezed?

Elmosolyodtam.

– Nos, rendben. Előre szólok, hogy nem lesz vidám történet. Nos… Egy gazdag gyáros első gyermekeként nőttem fel, kitaníttattak, katonai iskolát végeztem, lovagoltam, megtanultam vívni, mindenféle úrias sportot kellett volna űznöm, mint a vadászat és a golf, de mindez nagyon untatott. Festeni akartam és írni, ám ezen törekvéseimet rendre letörték. Mielőtt apám átadta volna az üzem vezetését, jött a recesszió, majd a válság, az acélmű részvényeit ezért inkább kiárusította, mielőtt az egész csődbe ment volna. Mire örülhetett volna a visszavonulásnak, egy szívroham elvitte. Örökségemet ingatlanokba fektettem, így most enyém a Hartley szállodalánc. Öcsém telekspekulációkba kezdett, de érzék híján elbukta a vagyon rá eső részét. Mindig is egy link alak volt, nagyon sok pénzt kért tőlem kölcsön, de mindig még több kellett. Volt egy feleségem, és két kicsi gyermekem, úgy gondoltam, nyugodalmas életünk lehet, ám öcsém elcsábította asszonyomat is. Amikor Lavinia közölte a tényeket, a gyerekek érdekét néztem, és magam mellett akartam tartani őket. A jogi csatározás alatt egy nap öcsém asszonyomat és gyermekeimet vitte kocsikázni. A jeges úton az autó megcsúszott, áttörte a híd korlátját, és a folyóba zuhantak. Soha nem találták meg őket.

Walter arca elborult.

– Uramisten… Bocsáss meg Archaniel, én…
– Nem számít. Már semmi nem számít. Az életem nagy részére így is alig emlékszek, mert amikor megtudtam mi történt, öngyilkosságot akartam elkövetni, és fejbe lőttem magam. De úgy tűnik, nem érdemeltem ki még a megnyugvást. A golyó itt van a koponyámban még mindig, és bár amire nem akarok emlékezni, az megmaradt, minden más azonban áttetsző lett, és jelentéktelen. Nagyon sok mindenre képtelen vagyok visszaemlékezni, sok mindenről pedig csak mások elmondásai alapján van tudomásom.
– Ez borzalmas. Kérlek, ne haragudj, igazán nem akartam…
– Kérem, ne szabadkozzon. Már vége van.

Komor arccal nézett maga elé, aztán amikor felnézett, láttam, hogy fénylik a tekintete.

– Tapintatlan voltam, szörnyű lelkiismeret furdalásom van.
– Nem tudhatta.
– De igen. Valójában igen.

Felvontam a szemöldökömet.
– Ön nyomozott utánam?

Leütötte a vezéremet, aztán biccentett.
– Bevallom.

Bástyámat a védelmi vonala mögé toltam a felkínálkozó résen.
– Sakk matt.

Elgondolkozva nézte a táblát, aztán őszinte meglepetéssel mosolyodott el.

– Archaniel, miféle vezércsel volt ez?
– A vezéremet agyoncsapta, ez csak egy hős bástya. Miért hagyott nyerni?
– Nem így volt. Nem figyeltem, te pedig remekül kihasználtad a kínálkozó lehetőséget. Ami pedig a veled történteket illeti, nem is kellett volna tudnom. Csak egy makacs öreg ember vagyok, akinek túl nagy a szája.
– Mindenkit érnek veszteségek.

Felsóhajtott.
– Persze. Mind erősnek mutatkozunk, idebent meg töröttek vagyunk. Te ismered a történetemet, így bizonyára elhiszed, ha őszinte részvétemet fejezem ki.
– Köszönöm.

Valóban ismertem a történetét. Neki is rég volt fényes napja utoljára. Fiatalemberként jelentkezett rendőrnek, végigjárta a ranglétrát, rendőrfőnök lett. Egyetlen fiának ő volt a példaképe, természetesen szintén a rendőri pályát választotta. Egy szörnyű túszdráma alkalmával lőtték agyon egy tűzharcban. Úgy tudom, a felesége ezután sokat betegeskedett, majd egy tüdőgyulladás szövődményeibe halt bele nem sokkal ezután.

Igen, elhiszem, hogy őszinte a részvéte.

A helyére tologattam bábuinkat, Walter újra töltötte poharainkat, aztán fürkészően nézett rám.

– Nem is akarod tudni, hogy miért nyomoztam utánad?
– Azt gondolom, nem utánam nyomozott, hanem a baleset körülményeinek vizsgálatát tartalmazó dokumentumok alapján ismeri a történetem hivatalos részét. Abban azonban nyilvánvalóan nem volt leírva a háttértörténet, amit most ismert meg általam.
– Igen, így van. Kérlek, bocsáss meg.
– Kérem, ne kérjen többet bocsánatot. Önt ismerve, megvolt erre a jó oka.

Erre nem válaszolt, és kezdtem úgy érezni, hogy a háttérben több ki nem mondott dolog is van. Visszapörgettem beszélgetésünket fejben, ám nem láttam az összefüggéseket.

Most ő nyitott, pillanatokon belül igen komoly veszteségeket okozva védelmemben, derekasan harcoltam mégis. Amikor egy nyilvánvalóan rossz lépést tett, rosszallóan néztem rá.

– Uram, valami baj van?

A táblára nézett, aztán teátrálisan a homlokára csapott.

– Nézd, mekkora ökör vagyok megint… Nem, nincs baj. Úgy tűnik, ma rendkívül szórakozott vagyok. Leszel szíves megtenni, amit meg kell tenned.

Leütöttem vezérét, ő menekült a sakkból, így leütöttem egy másik kulcsfiguráját is. Nem volt könnyű sarokba szorítani, végül mégis sikerült bemattolni. A kezét nyújtotta a tábla fölött.

– Gratulálok, gyönyörű játék volt.
– Most csalónak érzem magam.

Elmosolyodott.

– Az egyetlen csaló ebben a szobában nem te vagy.
– Ezt mire véljem? Hiszen mindig tisztán játszik.

Legyintett.

– Majd mesélek a régi szép időkről, ahogy a korombeli megkeseredett vénemberek mondják.
– Amolyan zsaru sztorikat?
– Afféléket, igen. Van kedved velem ebédelni?
– Uram, ez igazán kedves, de nem akarok visszaélni a vendégszeretetével.
– Lesz sütemény is.
– Nos, én…
– Fahéjas, almás linzer.
– Rendben, köszönettel elfogadom a meghívást.
– Tudtam, hogy meggyőzlek.
– Bevallom, korrupt vagyok.

Harsányan felnevetett.

– Ó, fiam… bár mindenki csak annyira lenne korrupt, mint te!

Ebéd után kitoltam a teraszra, elégedetten gyújtotta meg szivarját, aztán a város felé intett.

– Tudod, valaha azt hittem, hogy szeretem ezt a helyet. Mindig azt mondtam már rendőrfőnökként, hogy ez az én városom! Én is itt nőttem fel, csakúgy, mint te, ismerek minden vénséges vén padot a parkban, valamelyikben talán még tizenéves szerelmem nevének vésete is látszik. Szolgáltam a várost, védtem az embereket, nyugalmat akartam és biztonságot. Idealistaként pokoli nehézzé tettem a saját életem. De szerettem ezt.
– És most?
– Most már… valahogy megszürkült minden. És ne gondold, hogy az öregséggel együtt járó szentimentalizmusom mondatja ezt velem! Természetesen elfáradtam lélekben, túl sok borzalmat láttam. Ám a valódi oka, hogy csalódtam az emberekben.
– Mindenkiben?
– Nem akarok általánosítani, nyilván azon szűk rétegre gondolok, akikkel napi interakcióim voltak. Rendőrök, bűnözők egyaránt. Tudtad, hogy néha csak a mellkasunkon viselt jelvény különböztetett meg minket? Ez egy végtelen harc.

Én is rágyújtottam, és felültem a terasz kőkorlátjára.
– Képzelje, nem is meséltem… tegnap hazafelé találkoztam a névtelen hőssel.

Felhorkantott, meglepve néztem rá. Amikor rájöttem, hogy a nevetését próbálja visszafogni, értetlenül intettem.

– Mi olyan mókás?

Végre kitört belőle a nevetés, kerekesszékének karfáját csapkodta közben.

– Még hős...! Fiam… az egy szerencsétlen vesztes...! Tán beszéltél is vele?
– Nos igen… Miután Dant lefektettük, a lakájával még sokáig beszélgettünk az élet nagy dolgairól, és szóba került a Szellem. Jacques hősként tekint rá, szerintem rajong érte, erről beszélgettünk. Őszintén bevallottam Jacquesnek, hogy az életemnek semmi értelme, és valójában csak a Szellem léte az egyetlen, amiért kíváncsi vagyok még. Nem tudtuk, hogy ott van, és kihallgat minket. Gyalog indultam a centrum felé, és hallottam, hogy valaki követ. Ő volt az. Azt mondta, tegyem fel a kérdésemet.
– No és mi volt ez a kérdés?
– Hogy miért csinálja. Erre egy banalitással felelt, amit szóvá tettem, mire azt felelte, hogy ha elmondja az igazat, akkor nem lesz oka a további létezésemnek, és ő nem akarja, hogy miatta bevégezzem.

Walter elgondolkozva fújta ki a füstöt.

– Tényleg nincs semmi más az életedben, ami ambíciót jelentene?
– Nincs – vontam vállat. – Vagy, ha van is, még nem realizálódott.
– Korrekt válasz. Aggódok érted, Archaniel.
– Tudja, mi jutott eszembe? Hogy talán Jacques az.
– Gondolod?
– Valójában nem. Csak adta magát a helyzet. Bár nyilván nem olyan ostoba, hogy ilyen módon lebuktassa magát.
– Tudni akarod, hogy ki ő?
– Nem. Jacques is ezt kérdezte. Érdekes, hogy az emberek mennyire tudni akarják a személyazonosságát.
– Miért olyan különös ez? A kíváncsiság visz minket előre, te magad is ezt mondtad!
– Igen, de… ez következetlenség. Ha megtudnánk, hogy ki ő, akkor oda a misztikum, a rejtély, és ez presztízsveszteség lenne a Szellem számára. No meg persze a rendőrök azonnal lekapcsolnák.
– Gondolod, nem tudják, ki ő?

Biccentettem.
– Erre még nem gondoltam.
– Mi van, ha együttműködik velük?
– Ön erről biztosan tudna.
– Nem kötném az orrodra, ne félj.

Felnevettünk, aztán a rumos üveg felé intett. Miközben töltöttem mindkettőnknek, ő folytatta.

– Sokat hajtottuk, ami azt illeti, de mindig egy lépéssel előttünk járt. Ha tényleg kíváncsi vagy, a rendőreim közül nagyon sokan szimpatizáltak vele.
– Az ön tudtával?
– Természetesen. No… figyelj ide. Elmondok neked valamit, amit nem írtak meg az újságok. Pár évvel ezelőtt feltűnt egy barom a belvárosban. Örömlányokat molesztált, több gyanúsítottunk is volt. Az ügy akkor vált komollyá, amikor elkezdődött a mészárlás. Három lányt belezett ki.

Bólintottam.

– Emlékszek az esetre. Idióta, torz lelkű gyilkos. Egyik szerencsétlen lány holtestét egy lámpavasra akasztotta fel.
– Igen, így van. Odabent elkezdték Jacknek hívni, de megtiltottam, hogy ezt a párhuzamot erőltessék, noha elég nyilvánvaló volt, főleg a gyilkos által hagyott levelek után.
– Úgy tudom, nem kapták el.
– Nem, nem kaptuk el.
– Mégsem folytatta az öldöklést, és eltűnt a környékről.
– Vagy a szemben lévő irodaház egyik szobájában könyvel éppen, várva a következő alkalomra. Ki tudhatja ezt biztosra?
– Jól sejtem, hogy most jön a történet azon része, amit nem írtak meg az újságok?
– Igen. Az egyik éjszaka bejelentést kaptunk a piros lámpás negyedből rendzavarásról. A fiaim tudták, mit jelenthet ez, és nagyon el akarták kapni a fickót. A helyszínre érve egy összevert lányt találtunk. Életben volt, de csúnyán helyben hagyták. Nem tudott személyleírást adni se ő, se, akik rátaláltak, pedig látták a fickót. Utána eredtünk, úgy éreztük, most végre elkaphatjuk. Volt a srácaim közt egy fiatal, lelkes fiú, Louis, aki nagyon bizonyítani akart, ő látta meg először az elkövetőt. Eszement gyorsan tudott futni, a három méter magas fapalánkokon is elsőként ugrott át mindig a kiképzésen, hamar lehagyott minket. Szétszóródtunk az ősváros sikátoraiban, a gondola kikötő felé terelve a gyanúsítottat. Sarokba szorítottuk, megvolt a lehetőségünk, hogy egyszer és mindenkorra kivonjuk a forgalomból. Nemsoká egy lövést hallottunk. Amikor végül mindannyian kiértünk a kikötő terére, Louist találtuk ott, aki kezében a pisztolyával a vizet fürkészte. Azt mondta, látta a fickót, meg is sebesítette, ám az beugrott a csatornába, és többé nem bukkant fel. Erősítést hívtunk, és hajnalig kutattuk a környéket, hátha nyomára akadunk a gyilkosnak, ám semmit nem találtunk. Később Louis meghallgatást kért tőlem, és az irodámban bevallotta, hogy nem teljesen úgy történt, ahogy elmondta.

Walter felsóhajtott.

– Azt mondta, amikor kiért a térre, nem csak a fickó volt ott, hanem egy másik sötét ruhás alak is, aki lefogta a gyilkost. Louis ekkor vette elő fegyverét, megálljt kiáltva. Azt mondta, felismerte a Szellemet, és megrémült. A Szellem nem törődött vele, valamilyen éles tárggyal elvágta a gyilkos nyakát, és belökte a csatornába. Louis ekkor megadásra szólította fel, leadva egy figyelmeztető lövést, de a Szellem egyszerűen eltűnt a sötétben.

Felhajtottam rumomat.

– Ez meglehetősen bizarr fordulat.
– Louisnak lelkiismeret furdalása volt, azt mondta, nem tette meg, amit kellett. Letette az asztalomra a jelvényét, és kérte, hogy kérvényezzek ellene vizsgálatot. Én visszaadtam a jelvényét, és azt mondtam, hogy a lehető legjobban teljesítette a feladatát.
– És valóban így gondolta?
– Igen. Bár a fiú akadékoskodott, hogy nem lőtte le a Szellemet, noha szemtanúja volt egy általa elkövetett gyilkosságnak, amikor azt kértem, bizonyítsa ezt be, megértette, hogy ez a helyzet kilátástalan. Hiszen senki nem látott semmit, egyik történet igazolására sincsen bizonyítékunk. Louis most a rendőrfőnök helyettese egyébként. Kiváló karriert futott be, nagyon büszke vagyok rá, hogy mellettem szolgált.
– Ön mit gondol arról az éjszakáról?
– Nos, tény, hogy a gyilkosságok abbamaradtak, és hogy nem találtuk nyomát sem akkor, sem később a további ténykedésnek. Ez alátámasztja Louis elbeszélését, hogy a fickó meghalhatott. Akár a Szellem ölte meg, akár csak a csatornába fulladt. No persze, mint mondtam, nem kizárt, hogy elmenekült, és meghúzta magát, esetleg akár másik városba költözött. Hogy a Szellem ott járt-e azon az éjszakán...? Ennek sem láttuk semmilyen nyomát.
– Miért mesélte ezt el nekem? Számomra ebből nem derült ki semmi.
– Arról beszélgettünk, hogy talán együttműködik a rendőrséggel, és hogy sokan szimpatizálnak vele. Ha a véleményemre vagy kíváncsi, Louis valóban találkozhatott akkor éjjel vele, és komoly morális dilemma elé került. Személy szerint tudom, hogy ő szimpatizált a Szellem tevékenykedésével, de mint rendőr, kötötte az esküje. Megtette, amit kellett.
– Tudnia kellett, hogy a Szellemet nem lehet lelőni. Már rengetegszer megpróbálták, és sohasem okoztak neki sérülést ezzel a módszerrel. Nyilván valamilyen páncélt visel.
– Tudta is. A morális dilemmát nem is ez jelentette számára. Figyeltél, amikor azt mondtam, hogy felismerte a Szellemet?

Megrökönyödve néztem Walterra.

– Mármint…
– Szó szerint. Bár viselte a maszkját, Louis felismerte. Olyasvalaki volt, akivel már találkozott.
– Elmondta ezt önnek?

Walter rám mutatott.

– Mit gondolsz?
– Ehhez kevés a tudásom, uram. Bármit is felelnék, badarság lenne. Azt gondolom, hogy ha valóban felismerte a Szellemet, tehát tudta, hogy ki ő, ezt önnek nem mondta el. Hiszen akkor már elkapták volna… vagyis… Ehh…
– Folytasd.
– De kérem, ezek csak légből kapott…
– Kérlek folytasd!
– Nos, az is lehet, hogy elmondta önnek, ön mégsem tette meg a megfelelő lépéseket, mert talán szintén szimpatizál a Szellemmel.

Walter megint felnevetett.

– Bocsáss meg, de remekül szórakozok most. Nagyon tetszik, ahogy próbálod kibogozni a rejtélyt.
– Miért?
– Pontosan ezt tettük mi is szinte minden nap. Arra neveltem az embereimet, hogy mindig mindent jegyezzenek fel, ami csak az eszükbe jut, akkor is, ha irdatlan szamárságnak hangzik.
– Ilyen alapon mondhatnám azt is, hogy valójában Louis a Szellem. Bár ez nyilvánvalóan megint ostobaság, hiszen miért is vallotta volna ezt be önnek, a felettesének?
– Üdv a rejtélyek földjén Archaniel. Amúgy igazad van… Léteznek olyan összefonódások, amikre álmaidban sem gondolnál, mert akkora baromságnak hangzik. Közben meg az az igazság.

Kinézett a városra és lehunyt szemmel sóhajtott fel.

– Nem, valóban soha nem kaptuk el a Szellemet.
– Most a beszélgetésünk alapján azt kell gondolnom, hogy ön valóban sejti, vagy talán konkrétan tudja, hogy ki ő.
– Ha így lenne, akarnád tudni?

Megint rá akartam vágni, hogy nem, de be kellett vallanom magamnak, hogy kizökkentett a nyugalmamból a történet.

– Továbbra is azt tartom, hogy a személyazonossága nem fontos, csak az eszme, amit képvisel, de igaza van, a kíváncsiság végül is nagy úr. Ám kérem, ha mégis tudja, ki ő, ne mondja el. Még csak ne is utaljon rá, hogy tudja-e biztosan.
– Tetszik a gondolkodásmódod. Most azért bevallom, hogy Louis sem biztos benne, hogy valóban felismerte.

Különösmód megkönnyebbültem ettől a választól.

– Tehát bevallotta, hogy tévedhet?
– Mondjuk úgy, hogy nem teljesen biztos benne. Az idők során párszor még beszéltünk erről a dologról, és elmondta, hogy egyre inkább kételkedik a feltételezésében. Túl mély ez a homály Archaniel. Csak gondold meg: a Szellem első felbukkanása óta eltelt harmincnyolc év! Vajon mennyi idős lehet? És persze adja magát az a kérdés is, hogy ez vajon még mindig ugyanaz a személy...? Hidd el, végigmentünk ezeken az utakon jó párszor. Van egy jó barátom, ha nevezhetem így, együtt szolgáltunk negyven éven át. Már őt is lenyugdíjazták persze. Néha szóba kerül köztünk ez is, mint mindennapi téma, eljátszunk a gondolattal. Ő például azt vallja, hogy ez már legalább a harmadik Szellem. A jelmez ugyanaz, de más az, aki viseli.
– Ez nekem is eszembe jutott.
– Azért ne gondold, hogy ez a félnótás töltötte ki minden szabadidőmet. Pont elég egyéb feladatunk volt, minthogy örökké a ködben tapogatózzunk.
– Uram, ha megengedi…
– Igen?
– Sokan feltételezik, hogy valójában nem ő működik együtt a rendőrséggel, hanem a rendőrség vele.
– Ja, a pletykák arról, hogy a rendőrök futni hagyják, meg ilyesmi...? Elismerem, ez lehetséges. Hacsak nem valójában természetfeletti lény, amit nem hiszek, akkor vagy irdatlan mázlista, vagy pedig kéretlenül is segítik a tevékenykedését rendőrök és civilek egyaránt.
– Ön szerint Louis tényleg látta?
– Nem vonom kétségbe az állítását. Mi a rendőrségen úgy gondoltuk, hogy a Szellem amolyan szükséges rossz. Kutattuk őt minden lehetséges módon, de valójában nagyon sokat segített nekünk. Hogy én mit gondolok erről, az most mellékes, csak nézd a tényeket! Elkap egy régóta körözött személyt a rendőrség. Az emberek adójából temérdek pénz megy el erre a munkára. Bizonyítékok gyűjtése, akciók, tárgyalások, aztán meg bezárják az illetőt. Ha egy kéjgyilkos, akkor az áldozatok hozzátartozói a vérét követelik, noha tapasztalataim szerint, akik végignézték a villamosszékes kivégzéseket a hozzátartozók közül, ritkán nyugodtak meg lélekben. Ha nem ítélik halálra, akkor még évekig eléldegél a cellájában, és sokan azt gondolják, hogy élősködik csak a társadalmon, ami kivetette magából ugyan, mégis eltartja. Ha kisebb bűnt követett el, esetleg jó magaviseletért elengedik idő előtt. Talán jó útra tér, talán nem követ el több bűntényt, de ez ritka, hogy őszinte legyek. Sokkal több a visszaeső. Szóval idő és pénz, meg egy újabb esély valami bűn elkövetésére. Aztán itt van nekünk ez az önjelölt őrzőnk, aki a gyilkosokat kivégzi. A módszerei erősen megkérdőjelezhetőek, de tény, hogy hatékonyak. Nagyon sokat megspórol az adófizetőknek. Olyanokat is megtesz, amiket a rendőrök nem tehetnek meg.
– Ettől még egy rohadt gyilkos.
– Az, ezt nem is vitatom. Ám könnyű ítélkezni valaki más fölött, akinek az indítékait nem ismerjük.
– Most olyan, mintha ön is szimpatizálna vele.
– Ne legyenek kétségeid: ha valaha is adódott volna alkalom, hogy szemtől szembe találkozzak vele, akkor agyonlövöm. Vagy rádöntök egy óriásplakátot, vagy valami, ami egy életre kivonja a forgalomból.
– Soha nem találkozott vele? – kérdeztem. Érezhette hangomban a kétkedést, elnézően felelte.
– Természetesen találkoztam vele. Elmondhatom, hogy szinte bensőséges a viszonyom a fickóval. De a helyzet soha nem volt ennyire egyszerű, hogy csak úgy pisztolyt rántsak, és lelőjem. Hadd meséljek el egy ilyet, csak hogy tisztán láss. Egy este riasztást kaptunk. Már hazafelé tartottam és én voltam a legközelebb a helyszínhez. Egy fiatal lány le akart ugrani a hídról. Már voltak ott emberek, de valahányszor közeledni akartak, a lány kilépett a mélység fölé. Ez jó volt figyelemelterelésnek, így felmásztam a legközelebbi traverzen hozzá. Már csak pár méternyire voltam, amikor észrevett. Rémült volt és elveszett, szerintem nem akart igazán leugrani. A legtöbben, amikor idáig eljutnak, visszarettennek, ugyanakkor az, ami odavitte őket a mélység fölé, kényszerítő erővel telepszik elméjükre, így szó szerint pengeélen táncolnak. Beszélni kezdtem hozzá megnyugtatóan, hallgatott is rám, már úgy nézett ki, hogy visszamászik a korlát mögé, amikor megcsúszott. A traverz sötétjéből kinyúlt egy kéz, és elkapta a csuklójánál, mielőtt lezuhant volna. Ott álltam szemben a Szellemmel, aki a lányt tartotta. Ő se volt túl jó helyzetben, már derékig átlendült a korláton, kritikus holtponton egyensúlyozva. Te mit tettél volna?
– Fogalmam sincs, hogy őszinte legyek. Nem vagyok rendőr.
– Erőltesd meg magad, kérlek.

Széttártam kezem.

– Azt, amit ön is tett. Segítettem volna neki felhúzni a lányt.
– Na látod. Ezután a lány sírva ölelte át, majd engem is, ő pedig ezalatt biccentett, és már ott sem volt.
– Hogy tudott elmenekülni egy hídon?
– Láttad már mozgásban...? Pokoli képességei vannak. Ha akkor utána eredek, valószínűleg a tömeg állta volna az utamat. Hidd el, elég érdekes munkám volt ebben a városban a Szellem miatt. Képzelj el olyan helyzeteket, amikor egy rendőröd élete komoly veszélyben van egy tűzharc során. Már kifogyott a lőszere, kapott egy comblövést, nem tud menekülni, de még mindig lőnek rá. Egyszer csak megjelenik a Szellem, a kezébe nyom egy pisztolyt, és ellátja a sérülését. A szemközti tetőn volt egy mesterlövész, elmondta, hogy simán lelőhette volna a fantomot. Te lelőtted volna?

Nem tudtam mit felelni, mire bólintott.

– És temérdek ilyen történet van, elhiheted.

Kioltotta szivarját, aztán megigazgatta takaróját az ölében. A történeteken gondolkozva néztem a kora délutáni várost, hallgattam a felszűrődő zajokat, míg meg nem éreztem, hogy figyel. Rápillantottam, kérdően felvonva szemöldökömet. Arckifejezése bonyolult volt, először azt gondoltam, hogy halvány mosolya az emlékeinek szól, ám ismertem már annyira, hogy tudjam, érdeklődése most felém irányul. Egy pillanatra zavarba jöttem.

– Uram, akkor szokott így nézni rám, amikor játék közben valami jó lehetőség előtt állok, és kíváncsi, hogyan oldom meg a helyzetet.
– Ezért is nem pókerezek. Túlságosan kifejező a fizimiskám.

Felnevettünk, és rájöttem, hogy valóban nagyon megkedveltem az idők során. Mindig meg tudott nevettetni, tudott új dolgokat mondani, amik még bennem is meglepődést váltottak ki. Még mindig rám nézett, enyhe kényelmetlenséget éreztem.

– Megtudhatnám, hogy mire gondol? Kissé feszélyez.
– Ez, kérlek szépen, a vallató nézésem. Csomó gazember bevallott mindent, ha így néztem rájuk. Én nem fenyegetőztem, nem üvöltöztem velük, nem próbáltam megfélemlíteni. Csak néztem őket ezzel a mindent tudó arckifejezéssel, és legtöbbször bejött.
– Nem követtem el semmit uram, kérem, kegyelmezzen!

Felemelte mutatóujját.

– Még! Még nem követtél el semmit.
– Zavarba hoz.
– Rendben… pihennem kell, túl sokat beszéltem, ez manapság már kifáraszt. Kérlek, oldd ki a féket, hogy begurulhassak.
– Szívesen betolom én…
– Tudom, tudom, jó fiú vagy. De ennyi testmozgás kell. Mostanában nem sokat futkározok. Bár elég is volt négy évtizeden át.

Könnyedén begurult a szobába, csengetett a lakájnak, aztán rám nézett.

– Figyelj… Megkedveltelek. Őszintén mondom. Nem csak azért, mert lelkiismeretesen eljársz hozzám, hogy szórakoztass, nem csak azért, mert intelligens beszélgetőpartner vagy, és főleg nem azért, mert bevedeled az összes rumomat. Társam vagy, és fiatalságod felüdít mindenkor. Szeretnék neked mutatni majd valamit. Örülnék, ha valamelyik nap sakkozás helyett kimozdulnánk kicsit.
– Nagyon szívesen bármikor.
– Rendben. Akkor kérlek, holnapután gyere kicsit korábban. Mondjuk, úgy tíz órára, ha megfelel.
– Tökéletesen.
– Várlak fiú. És köszönöm a kiváló játékot!

A lakájától átvettem kalapomat, és pálcámat, majd hazafelé vettem az irányt. Kicsit szédültem, tényleg túl sokat ittam Walter minőségi rumjából. Míg sétáltam a békés délutánban a Hillyard negyed felé, ahol kastélyom állt, hagytam csapongani gondolataimat. Walter szavai visszhangzottak elmémben, a történetek, és próbáltam elképzelni, milyen lehetett ebben a városban rendőrként dolgozni.

Bár alapvetően nem szoktam figyelni az emberekre, most gyakran megnéztem egy-egy arcot, és azon kaptam magam, hogy azon gondolkozok, vajon ki lehet ő? Ki lehet a Szellem, ennek a városnak a sötét kísértete, a bűnözők rémálma, az önjelölt igazságosztó, bíró és hóhér egy személyben? Hol dolgozik, mit csinál, amikor nem egy jelmezben járja az utcákat éjjelente? Mi hajtja ennyi év után is, hogy háztetőkön ugráljon, és kövesse a rosszfiúkat a Hold fényben?

Visszagondolva, Walter elég sok kétértelmű utalást tett, teljesen összezavarodtam arról, hogy vajon mit is gondol. Vajon hányszor találkozhattak? Ott álltak a hídon a mélység fölött, a névtelen fogta a lány kezét, hogy ne essen le, miközben ő is majdnem vele zuhant, Walter pedig segített mindkettejüknek. Azt mondtam, én is ezt tettem volna, de persze ez fikció. Ki tudja, adott helyzetben hogyan is reagálnék? Hiszen nem voltam rendőr, csak egy tehetős polgára a városnak, akinek még egy büntetőcédulát sem raktak soha a szélvédőjére.

Ráfordultam a dombra vezető hosszú lépcsősorra, és egy pillanatra megálltam, hogy felnézzek a bokrokkal szegélyezett régi lépcsőkre.

Különös mód elégedettnek éreztem magam.

Előző oldal Xenothep