Az ócskás – 30. rész – A bánya lánya

Horror / Novellák (518 katt) Erdős Sándor
  2023.04.07.

Szép csendes idővolt ma, ezért Antje úgy döntött, hogy szed a réten friss virágokat, amivel csinosíthatja otthonukat. Több generáció óta éltek itt a hegy lábánál lévő kis házikóban, szorgos bányászcsaládok leszármazottaiként. Antje apja is a környéken sokak számára munkát adó kőbányában dolgozott, és a lány is gyakran segített apjának a kövek talicskázásában. Ma viszont olyan szép idő volt, hogy a lányt csábították a közeli réten pompázó virágok. Még csak tizenhat esztendős volt, de a rendszeres fizikai munka kitartást és erőt adott a lánynak, amiért megbecsülésnek örvendett a környéken. Vidám arcán mosoly ült, és kék szemei csillogtak, miközben a rét felé futott, bal kezével szoknyáját felhúzva. A jobbjában egy jókora kalapács volt, amit a bányában végzett munka után hazafelé vitt.

Szinte már ki is ért a rétre, mikor egy közeledő szekeret vett észre, amin egy furcsa cingár ember ült. Még sohasem látta errefelé az idegent, ezért naiv kíváncsisággal figyelte, ahogy a szekér közeledik. Mikor mellé ért, az idegen meg is szólította a lányt.

– Szép napot kis hölgy! Jó irányba haladok Hullken báró vára felé?
– Igen uram, ott a hegy tetején megleli – mutatott Antje a közeli orom felé elpirulva, amiért kis hölgynek szólították.
– Igazán köszönöm a felvilágosítást hölgyem! – mondta az idegen, és iszákjából egy kis láncot varázsolt elő, majd a lány felé nyújtotta mosolyogva. – Szép hölgynek szép ajándék.

Antje tudta, hogy idegenektől nem szabadna elfogadnia ajándékot, de az idegen olyan kedvesen nyújtotta felé a láncot, és annyira megtetszett neki az ajándék, hogy elfogadta. Mikor a szekér látótávolságon kívül került, alaposabban megvizsgálta a láncot. Kinézetre aranynak tűnt, és a rajta lógó medálon egy nagy szikladarab vésete látszott. A lány a vésetre, mint végzetre tekintett, hiszen az életük és egyben kenyerük is a kő volt.

Kyassanur a szekéren, a lánytól távoztában hangosan kacagott, és folytatta útját a báró vára felé, nem feledve küldetését sem.

Antje tovább futott a rét felé, nyakában a gyönyörű lánccal, mikor furcsa fáradság lett úrrá rajta. Ilyet még sohasem érzett rövid élete során. A lábai egyre nehezebben vitték célja felé, ezért megállt egy pillanatra, hogy megmasszírozza őket. Döbbenet és félelem töltötte el, mikor a lábaira pillantott. Lassan, mint a napnyugta, a bőre elszürkült. A lábain a bőr megpikkelyesedett és hasonlóvá vált a kőhöz, amiből családja élt. Rémület töltötte el a lányt, ahogy lábai szó szerint kővé dermedtek. Már mozdulni sem tudott.

Néhány óra múlva Antje kétségbeesésében a kezében lévő kalapáccsal a kővé dermedt lábát csapkodta. Sikolyai a távoli dobok között visszhangzottak A lány szabadulása érdekében a kalapáccsal lassan, iszonyatos fájdalmak közepette, letördelte saját lábait. Az utolsó csapással, amivel megszabadult, a vére patakokban kezdett ömleni a lába csonkjaiból.

Élettelen teste elterült és csak a távolodó szekéren ülő ócskás nevetése kísérte lelke útját a sötétség felé, miközben a nyakában lógó medál zöldes fénnyel világított.

Előző oldal Erdős Sándor