Egyedül
Rongyos kendőt lenget a szél a putri ablakán,
nyomorúság képe látszik sárból tapadt falán.
Egy fáradt, idős asszony hajol fateknő fölé,
egyike annak a kevésnek, ami az övé.
Övé még ezen kívül bánat, és nyomorúság,
rég elfelejtette már őt az egész világ.
Mint ősi bálvány úgy maradt itt egyes-egyedül,
asztalára étel csak néha-néha kerül.
Már megfakult emlékeiben a sok elmúlt vágy,
régi szerelmeket sem őriz a rozoga ágy.
Egyetlen öröme csak az, ha van betevője,
nem lesz senki, ki kiviszi majd a temetőbe.
