A Furfangos – 2. rész (18+)

Horror / Novellák (358 katt) Norton
  2023.03.19.

Rég voltam már berúgva úgy istenesen, és idejét láttam pótolni e hiányosságot. Bementem egy üzletbe és az italkínálatot nézegettem. A választásom egy likőrkülönlegességre esett. Nem Jägermeister volt, csak valami utánzata, de sokkal olcsóbb. Rögtön három üveggel vettem a hét decis csodából. A pulthoz érve egy szatyrot is kértem. Az eladó egy huszonéves nő volt.

– Tizennyolc elmúlt – fordult felém.

Nem tudtam, hogy miről beszél, de bizonytalanul bólintottam.

– Elmúlt tizennyolc? – ismételte ezúttal kérdő hangsúllyal, amint beárazta az italokat a vonalkód leolvasóval.

„Tizennyolc órakor lehet csak italt venni, vagy mi van? Mi baja van ennek?”

– Ezt hogy érti?
– Elmúltál tizennyolc éves?

Végre leesett a tantusz.

– Én már akkor alkoholista voltam, amikor te még meg se születtél – válaszoltam, mire elnevette magát.

Akkor jöttem rá, hogy csak ugratott. Még hogy elmúltam-e tizennyolc éves. Már közel harminc évvel ezelőtt. Nem igaz, hogy nem látta rajtam. Szóval csak incselkedett a kicsike. Mi a franc ütött mostanság a nőkbe? Valami fronthatás van talán? Elraktam az italokat és kimentem. Szűk fél óra múltán visszaértem a kocsimhoz, majd haza hajtottam. Otthon azonban valahogy nem találtam a helyemet. Ittam egy kicsit, majd elnyomott az álom. Ébredés után elkezdtem a tévét nézni, de nem igazán kötött le. Az italom szépen fogyott, és egyre jobban hajtott a kalandvágy. Estefelé bevedeltem egy egész üveg likőrt, meg néhány dobozos sört is. De mi a fenéért egyedül iszok? Úgy döntöttem, felhívom Ágnest. Vagy négyszer csörgött ki a telefon, mire felvette. Bemutatkoztam neki, aztán megkérdeztem, hogy van-e kedve találkozni velem. Azt felelte, hogy a kisgyerek miatt nem teheti. Nem emlékeztem rá, hogy beszélt volna a gyerekéről. Hangot adtam csalódásomnak, mire azt mondta, hogy majd máskor találkozzunk, és bontotta a vonalat. Kicsit olyan lerázósnak tűnt. Talán érezte a hangomon, hogy ittas vagyok? Vagy mégsem vagyok elég jó neki? Olyan, mint az asszony? Minden nő egyforma? Pedig a hülye picsa magától adta meg a számát. Most meg nem teszik neki, hogy felhívtam? Akkor minek adta meg a számot? Az ember esze megáll. Sértettségemben lehúztam egy újabb dobozos sört, majd beültem a Škodába, és elindultam az éjszakába. Annyira még észnél voltam, hogy tudjam magamról, hogy részeg vagyok, ezért lassan és óvatosan vezettem. Elég sokáig elidőztem egy szórakozóhelyen, később egy prostit is felszedtem. Barna bőrű, fiatal nő volt. Egy kocsifelüljáró alatt tett a kedvemre orálisan. Be voltam rúgva, mint a sakál, délelőtt már szexeltem, és nem is voltam már húsz éves. Mindezek ellenére ügyesen leszopott. Meg kell hagyni, jól értette a dolgát. Volt rutinja a kicsinek. Mikor végzett, lelépett, én pedig visszamentem a kocsimhoz, és rögtön meg is dermedtem, amikor egy járőröző rendőrautót vettem észre, ami éppen arra cirkált. Szerencsére nem foglalkoztak velem. Amint elhajtottak gázt adtam, és úgy döntöttem, hazatérek. Már éjfél is elmúlt, én pedig elfáradtam kissé. Útközben azonban feltűnt egy éjszakai bár, ami még mindig nyitva volt. Arra gondoltam, hogy egy pohár sör még belefér. Tudtam, hogy ez a hely veszélyes, mert nem egyszer történt már itt verekedés, sőt még késelés is. Én viszont nem vérszomjas, csak sörszomjas voltam. Nem mintha nem gurítottam volna már le egy párat, de a csapolt sör egy kicsit más. Az út szélén leparkoltam az autót, és beléptem a helyiségbe. Csak a pultosnő és egy fekete ruhás biztonsági ember volt bent. Ahogy ránéztem a pasasra, görcsbe rándult a gyomrom. Ez volt az a kidobó, akivel a feleségem megcsalt még évekkel ezelőtt. Egyszer még találkoztam is vele, amikor az asszonyomat hazahozta. Tímea úgy mutatta be, mint egy régi barátját, akivel véletlenül futott össze. Már akkor gyanús volt a fickó, de elhessegettem a bizalmatlanság démonait. Azok nem keresztényhez valók, és ha köze lenne az én hűséges feleségemhez, akkor nem lenne olyan bátor, hogy egészen hazáig fuvarozza. Legalábbis akkor még ezt hittem. Kurvára naiv voltam, ami azt illeti. Ahogy a pulthoz mentem, pillanatok alatt átfutottak ezek a dolgok az agyamon. Mindazonáltal, nem akartam, hogy meglássák a haragomat, és próbáltam közömbösnek mutatkozni.

– Egy pohár sört kérek.

A matróna kelletlenül töltött, én kifizettem, majd lassan és jóízűen kortyolgatni kezdtem.

– Hamarosan zárunk – közölte az éltes pultosnő. – Nem ártana, ha meginná addig.

Hasonló lenézést vettem észre a tekintetében, mint annak az „angol királynőnek”, akit betakartam a kórházban. Talán ez a vén picsa is valami nemesi családból származott. Szívesen visszarugdostam volna a Buckingham-palotába, de a kidobófiú úgy fixírozott, mint aki alig várja a balhét. Még csak fel se ismert a köcsög, pedig alig hat éve volt, hogy kis híján tönkretette a házasságomat.

– Megissza hamar – közölte magabiztosan a szőke hajú, harmincas férfi.

Itt is kiéreztem egy lekezelő hangsúlyt. Igazi vendégcsalogató stílusuk volt. Gyűlöltem az arroganciát. Arra gondoltam, hogy a pofájába önthetném a sört, megfejelném, aztán ütném még a mentőben is. Ha nem számít rá, bárkit le lehet nyomni, de túlságosan ittas voltam, és ez a pali enélkül is túl nagy falat lett volna a számomra. Ám ekkor fogadtam meg, hogy nem érdekel, mekkora falat, mert ha törik, ha szakad, bosszút fogok állni rajta. Tudtam, hogy sunyinak kell lennem, de nem kerülhette el a jól megérdemelt büntetését. Kiittam a sört, visszanyeltem a haragom, majd letettem a poharat a bárpultra, és köszönés nélkül távoztam. Odakint beültem a kocsimba és várakozni kezdtem. Bő negyed óra múlva lekapcsolták a világítást, és bezárták a kocsmát. Elköszöntek, majd a pultosnő jobbra, a kidobófiú balra indult el. Mikor már elég távol járt, lassan utána indultam a kocsival. Még nem tudtam, hogy mit fogok csinálni, de diszkréten követtem a pasast, aki gyalogszerrel kelt át a városon a sárga lámpák tompa fényében. Óvatosan gurultam előre, és csak reméltem, hogy a célszemély abba a kis utcácskába kanyarodik majd be, ahová én szerettem volna. Amikor pedig teljesült a kívánságom, egy jóleső izgalom járt át. Úgy éreztem magam, mintha egy oroszlán lettem volna, ami kiszemelt egy gazellát. A gazella erős és izmos, de mégiscsak egy gazella. Diszkrét gázt adtam, és leoltottam a fényszórókat. A jobb kéz felőli keresztutcába két autó nem fért volna el egymás mellett, valószínűleg azért volt egyirányú. Csakhogy a másik irányból volt az. Engem ez nem érdekelt, mert ilyen késői órán szinte nem is volt forgalom, ezért igen csekély volt rá az esély, hogy éppen szembejöjjön valaki. Viszont a rövid kis utcácska nem volt kivilágítva, ami előnyt jelentett. Ekkora ziccert nem hagyhattam ki. Gyorsítottam, és befordultam jobbra, figyelmen kívül hagyva a behajtani tilos táblát. Megláttam a kidobót, és rátapostam a gázpedálra. A pasas csodálkozva fordult meg, ahogy meghallotta az autóm hangját. Talán arra volt kíváncsi, hogy ki az a hülye, aki szembemegy a forgalommal. A következő pillanatban már csattant is a motorháztetőn. Nekicsapódott a szélvédőnek, ami rögvest pókhálóssá vált, és átgurult a kocsi tetején. Aztán már hallottam is, ahogy a földön csattant a teste. Volt bennem egy késztetés, hogy kövér gázzal elhúzzak a fenébe, de legyűrve az ösztönt, megállítottam a kocsit, és kiszálltam belőle. Látni akartam a hullát. Fura vágy volt, de nem tudtam neki ellenállni. Halk nyöszörgést hallottam.

„A fenébe, ez még él.”

Egy főúton elhaladó gépjármű hangjára lettem figyelmes. Csak egy villanásnyi idő volt, ahogy az autó elsuhant az utcácska előtt, de nem akartam, hogy észrevegyenek. Odamentem a feleségem volt szeretőjéhez, és nagy erővel fejbe rúgtam, majd felrángattam a földről. Más körülmények között esélyem se lett volna ellene, de most nem volt olyan állapotban, hogy védekezni tudjon. Odavonszoltam a kocsimhoz, majd felnyitottam a csomagtartót, és elhelyeztem benne a testét. Még mindig élt, mert nyöszörgött valamit.

„A kurva anyád, dögölj már meg!”

Újabb autó haladt el a főúton, ezúttal a másik irányból. Szerencsére gyorsan ment, így tuti, hogy nem vettek észre a sötét kis mellékutcában. Lezártam a csomagtartót, majd beszálltam a Škodába, és szusszantam egyet. Már vagy tíz éve leszoktam a dohányzásról, de most kedvem lett volna rágyújtani. Rájöttem egy igen komoly bölcsességre: lehet valaki bármennyire kemény, ha elüti egy kocsi. Vigyorogva indultam el. Az utcák kihaltak voltak, de tartottam tőle, hogy belefutok egy járőrautóba. Mindazonáltal viszonylag hamar eljutottam a vasúti töltéshez. Káromkodtam egyet, amikor a jobb első kerékkel átmentem egy nagyobb kődarabon. Kiszálltam a kocsiból, és felnyitottam a csomagtartót, hogy megszemléljem áldozatomat.

– Öööö… – hallottam a kidobó hangját, miközben csípős szagot éreztem.

„Nagy ég, ez behugyozott.”

A pasas a kezét nyújtogatta, mint aki segítséget vár. Már majdnem megsajnáltam. Aztán felvettem a követ a földről, és lesújtottam vele a fejére vagy háromszor, mire elhallgatott végre. Kiemeltem az autóból, és erőlködve odébb vittem, ahol jó sötét volt, majd a sínre fektettem a testét, hosszában, mintha aludt volna éppen. Ügyeltem rá, hogy a feje is a sínpályára kerüljön. Nem messzire elkanyarodott a sínpár, és tudtam, hogy ha a mozdonyvezető netán észre is veszi a testet, már esélye sem lesz időben megállítani a vonatot. És tudomásom szerint hajnali kettő és négy óra között több távolsági járat is elhalad erre. Visszamentem a kocsimhoz, bedobtam a követ a csomagtartóba, majd elhajtottam a helyszínről. Az egész olyan két-három percig tartott. Arra gondoltam, hogy talán hagyhattam lábnyomokat magam után, amiket nem ártott volna elsepregetnem egy faággal, de aztán rájöttem, hogy nem én vagyok a Winnetou. Talán nem ez volt a legtökéletesebb gyilkosság, de megtettem ami tőlem telt, ráadásul egy újabb bölcsességre jöttem rá: lehet valaki akármilyen kemény, ha átmegy rajta a vonat. A hazaút nem sokáig tartott. Igyekeztem elhagyatott, sötétebb mellékutcákon közlekedni. Feltűnőbb helyeken csak akkor mentem keresztül, ha már nem tudtam kikerülni. Mindazonáltal szerencsém volt, mert menet közben csak három autóval találkoztam. Reméltem, hogy térfigyelő kamera nem vette fel a leamortizált gépjárművemet. Necces volt a dolog, de mindenre nem lehetett gondolni. Főleg részegen nem, egy hirtelen ötlettől vezérelt emberölés kapcsán. Mikor behajtottam a házam alatt lévő garázsomba, felkapcsoltam a villanyt, és fancsali arccal vizsgáltam a behorpadt motorháztetőt, a törött fényszórót és a szanaszét repedezett szélvédőt. Még a Škoda tetején is látszott egy horpadás. Nem lesz olcsó kijavítani, de istenemre, megérte. Majd azt mondom a szervizben, hogy elütöttem egy őzet. Felnyitottam a csomagtartót, ami vizelettől bűzlött, és ahol egy csurom véres kő hevert. Lesz mit eltüntetnem, de ilyenekkel ma már nem akartam foglalkozni. Visszazártam a csomagtartót, hogy ne járja át túlságosan a bűz a garázst. A francba, sikálhatom majd a mocskot. De már későre járt, és a hűtőben várt még rám vagy két üvegnyi tömény stresszoldó. Felmentem a lakásomba, lezuhanyoztam, majd álomba vedeltem magam.


Utójáték

A poklot csupán az öntudatlanság választja el a mennyországtól

Hangosan pattogó tábortűz mellett ültem. Egy szürke farkas hevert vagy két méternyire tőlem. Átkozottul nagy állat volt, még sosem láttam ekkorát. Ez simán le tudná harapni a fejem. Az állat rám mordult, mire rémülten rezzentem össze.

– Ne félj tőle, nem bánt – szólt egy alak a tábortűz túloldaláról.

Hosszú, szőke hajú, kék szemű férfi volt. Fekete ruhája ki-kivillant a vörösen lobogó tűz lángjai közül. Az idegen szeme mintha lyukat égetett volna belém. Úgy éreztem, hogy a vesémbe lát. Valósággal áradt belőle valami elképesztő delejes erő.

– Te vagy az ördög? – kérdeztem rémülten, mire lenéző mosoly jelent meg az arcán.
– Egy hozzád hasonló mi mást gondolhatna? Nem, barátom, nem én vagyok az ördög.
– Akkor… ki vagy?

Közben a szemem sarkából rémülten lestem a farkast, ami nyugodtan leheveredett a földre.

– Ember vagyok, akár csak te – válaszolt az idegen. – Vagy nyolcszáz éve születtem.
– Ez… ezt nem hiszem.
– Lényegtelen, hogy mit hiszel.
– Te vagy a Hegylakó? Mint abban a filmben? – próbáltam humorizálni, de nem nevetett rajta.
– Én csak egy vándorszellem vagyok.

Gyanakodva néztem körül.

– Akkor ez itt… talán csak egy álom! – kiáltottam fel. – Igazam van, ugye?
– Akár még így is mondhatnánk.
– Tehát ez a farkas nem is valódi.

Megpróbáltam felállni, de az állat morogva pattant fel a földről, hogy még a hajam is az égnek állt a rémülettől. Visszaültem a helyemre, mire a farkas is leült.

– Nyugalom, barátom! – mosolygott az idegen.
– Mégis, ki a fene vagy?
– Hívhatsz Furfangosnak!

Úgy mondta a szót, mintha nem egy tulajdonság, hanem egy név, vagy egy mesterség lett volna.

– Furfangos?
– Igen, ezt a megnevezést szeretem a legjobban.

A pillantása mintha égette volna a bőröm.

– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem rémülten.
– Szeretném, ha tudnál rólam. Tudnád, hogy én létezem.
– Miért?
– Mert ugyanazt a testet használjuk.
– Ezt hogy érted? – döbbentem meg.
– Megszálltalak téged.
– Miféle hülyeség ez?
– Mint mondtam, körülbelül nyolcszáz éve születtem – közölte a férfi figyelmen kívül hagyva a kérdést. – Azóta pedig emberekben élek, mert el akarom kerülni a büntetést.
– Miféle büntetést?
– Létezik egy hely… ahol lelkek szenvednek a tűzben.

Eszembe jutott, hogy amikor rosszul lettem a Megyei Kórház folyosóján, egy pillanatra mintha láttam volna azt a helyet.

– A pokolra gondolsz? – tettem fel a kérdést.
– Nem tudom, mi az, de nem vágyom oda. Ezért emberekbe költözöm, hogy ne nyeljenek el a lángok.
– Hogy csinálod?
– Megtanultam a módját.
– Isten haragját senki sem kerülheti el – közöltem határozottan, mire felnevetett.
– Nekem eddig sikerült.
– Miért mondod ezt el nekem?
– Mert szeretném, ha a barátom lennél. Még hosszú időt fogunk együtt tölteni, és nem akarom, hogy harcoljunk egymással.

Gyanakodva néztem rá.

– Valóban csak egyszerű ember lennél? – kérdeztem ámuldozva. – Én egyáltalán nem így érzem.
– Pedig ember vagyok, aki már nagyon régen meghalt. Legalábbis a szó klasszikus értelmében.
– Ki voltál azelőtt?
– Hosszú történet, de ráérünk – vont vállat, miközben olyan pillantást vetett rám, hogy kirázott tőle a hideg. – Egy régebbi korban születtem. Öten voltunk testvérek, mind közül én voltam a legidősebb. A szüleim szegények voltak, és amikor tizenkét éves lettem, egyszerűen elzavartak otthonról, hogy kevesebb kenyérpusztító legyen a családban. Talán kényszer szülte döntés volt, nehéz megítélni. Amikor a szabad ég alá kerültem a végtelen tanyavilágban, rettegtem és fáztam. A farkasok vonítása pedig kis híján az őrületbe kergetett.

Sunyi pillantást vetettem a mellettem helyet foglaló óriásira nőtt vadállatra.

– Akkoriban úgy éreztem, esélyem sincs a túlélésre – folytatta a Furfangos. – Az ordasok széttépnek, vagy az éhínség áldozata leszek. És akkor egy tüzet vettem észre. Hasonlót, mint ez. Egy vándor ült előtte, aki szóba elegyedett velem. Elpanaszoltam neki, hogy rettegek az ordasoktól. A nagybátyámat is farkasok szedték szét, ami rettenetes látvány volt. A férfi azt mondta, hogy ne féljek a vadállatoktól, mert azt megérzik. Tegyek inkább úgy, mintha közéjük tartoznék! Vonyítsak együtt a farkasokkal! A tűz úgyis távol tartja őket. A férfi mesélt egy békáról, ami képes elriasztani a kígyókat, amikor fölfúja magát. Csak blöfföl, de általában beválik. Ha gyenge vagyok, blöffölnöm kell, és azonosulnom azzal, amitől félek. Tegyek úgy, mintha én is az ordasok közé tartoznék!
– Mimikri.
– Igen, valami olyasmi. A férfi egy csaló volt, és orgyilkos. Fogalmam sincs miért, de pártfogásba vett. Elmagyarázta, hogy az emberek világa is olyan, mint a természet. Vannak ragadozók és vannak áldozatok. Nekem pedig ragadozóvá kell válnom, ha élni szeretnék.
– De az ember nem egy állat – vitatkoztam vele. – Mert különbséget tud tenni a jó és a rossz között.
– Nyolcszáz év alatt ezt nem vettem észre – mosolyodott el, aztán folytatta a történetét. – A vándor megtanított arra, hogy miképp hitessem el másokkal, hogy gazdag vagyok, és nagy ember… és akkor a fejükben egy magas polcra helyeznek majd. A társadalmi ranglétrán felülre kerülök, egyszerűen azért, mert a környezetem elhiszi rólam. Ez is egy mimikri. Ha elhiszik, hogy nagy vagyok, akkor azzá is válok.
– De ezt nem elég csak megjátszani. Ehhez pénz is kell.
– A pénzt megszereztem tőlük. Csaltam, loptam, hazudtam és gyilkoltam érte. Hidd el, nem volt nehéz dolgom. De mostoha körülmények között sem vallottam szégyent, mert a mesterem arra is megtanított, hogy miképp lehet túlélni a vadonban. Megismertette a vándorbot használatát, ami meglepően hatékony önvédelmi fegyvernek bizonyult. Ám a legfontosabb dolog, hogy megtanított az emberek bizalmába férkőzni, aztán megmérgezni, leszúrni, és kirabolni őket. Ily módon az évek alatt rengeteg pénzhez jutottam hozzá. Aztán a vándor eltűnt… persze előtte még ellopta az értékeimet.

Nevetni kezdett.

– Úgy fogtam fel, hogy ez volt az ára a tanításomnak.
– Utána mit csináltál? – kérdeztem kíváncsian.
– Ugyanazt, mint addig. Kiválóan megtanultam másokat manipulálni. Volt, hogy egy egész kereskedő családot öltem meg, miután a bizalmukba férkőztem, aztán az ételükbe szórtam a mérget. Több mint húszan haltak meg. Csak úgy habzott a szájuk a nyomorultaknak, amikor kiszenvedtek. Aztán kifosztottam őket, de egy öt év körüli kisgyerek nem evett az ételből, és életben maradt. Neki azt hazudtam, hogy a családjával démonok végeztek, de én majd vigyázok rá. A kisfiú igen hamar megkedvelt, szinte az apjának tekintett. Őt később eladtam rabszolgának egy elég hitvány házaspárnak, aki fogadót üzemeltetett. A gyereknek azt mondtam, hogy elmegyek démonokkal küzdeni, de hamarosan visszajövök. Persze sose tértem vissza, és ki tudja, mit műveltek a fiúval.
– Borzalmas dolgokat tettél – csóváltam a fejem elhűlve.
– Igen, én is tudom. Később egy füvesasszonnyal éltem együtt, aki jártas volt a boszorkányságban. Az erdőben bujkált az inkvizítorok elől, és ő tanított meg a fekete mágiára. Képes lettem szuggerálni, átkokat szórni, bódító szerekkel irányítás alá vonni másokat, és képessé váltam a testemnek az elhagyásra is. Az embereket már nem csak az értékeikért pusztítottam el, hanem azért is, hogy feláldozzam őket Lucifernek. Volt, hogy ettünk is a halottakból.
– Te nem vagy normális! – kiáltottam.
– Ki a normális ezen a nyomorult világon? A boszorkány a szeretőm volt, és a mentorom. Nagy hatalma volt, de a halált nem kerülhette el. Mint ahogyan én sem. Amikor kikerültem a testemből egy tüzes dimenzió próbált elnyelni. Nagyon megrémültem, és azt csináltam, amit már megtanultam. A testemet elhagyva kötni kezdtem magam a fizikai világhoz. Nem sokáig bírtam volna itt maradni, de a kétségbeesés erőt adott, és ösztönösen megszálltam egy kovácsmestert, így sikerült megmenekülnöm. Azóta ezt csinálom. Emberről emberre szállok, és így élek tovább.
– Ezt nagyon nehéz elhinni.
– Az lehet, de mégis igaz. Ezúttal pedig te kerültél sorra.
– Amiket műveltem az utóbbi időben… – jutott eszembe az elmúlt napom. – Azokat te csináltad.
– Közösen csináltuk.
– De te vagy a gyilkos. Egy sorozatgyilkos.
– Klasszikus értelemben nem vagyok az – válaszolt a Furfangos. – A sorozatgyilkosok meghatározható klisék szerint gyilkolnak. Például haragudnak az anyjukra, ezért a hozzájuk hasonló nőket ölik meg. Beakad náluk a szalag, és ugyanazt a cselekménysort hajtják végre. Én viszont bárkit megölök, akit a szíved mélyén te is szeretnél.
– Még hogy én?! – kiáltottam felháborodva. – Én nem vagyok gyilkos!
– Dehogynem, barátom. Az idők folyamán rájöttem, hogy nem tudom rávenni az embereket arra, amit maguktól nem csinálnának. Én csak felszínre hozom a vágyaikat.
– Ez baromság!
– Egyáltalán nem az. Volt már dolgom keresztényekkel. Van közöttük rendes, aki valóban megbocsájtó, és emberbarát. De van olyan is, mint te… aki nem bocsájt meg, csak elnyomja magában a haragot. Azt hiszi, hogy jó ember, miközben olyanná válik, akár a kitörni készülő vulkán. Te is ilyen vagy, barátom. Egy álkeresztény.
– Hazudsz!
– Úgy gondolod? – húzta el a száját az idegen. – Miért lettél te egyáltalán keresztény?
– Mert a szüleim annak neveltek.
– Ennyi az egész? – vigyorodott el gúnyosan. – Mert mások annak neveltek? Tehát Ha iszlám vallásra neveltek volna, akkor iszlamista lennél, ha buddhizmusra, akkor buddhista? Érdekel téged egyáltalán, hogy mi a valódi igazság? Vagy csupán öntudatlanul követed mások utasításait, mit valami gép, vagy állat?
– Én tudom, mi az igazság!
– Valóban? Akarod tudni, hogy mi az igazság? Az összes vallás nem más, mint társadalmi termék, amivel az embereket manipulálják. A megfelelő és elvárt viselkedésre nevelik velük őket. A megbocsájtás vagy a szeretet vallások nélkül is működne, hidd el nekem, barátom! Még egy állat is képes rá, mindenféle istenhit nélkül. Te jónak tartod magad, miközben csak egy társadalmi termék vagy.

A Furfangos szavai egyre erősebb dühöt keltettek bennem, de visszafogtam magam. Fura módon, ahogy visszatartottam az indulataimat, úgy lett egyre sötétebb a tábortűz lángja.

– Úgy van, nyomd csak el a haragodat! – bólogatott a férfi. – Legalább lesz mivel irányítanom téged, ha gyilkolni támad kedvem.
– Én nem akarok gyilkolni! – kiáltottam fel.
– Pedig fogsz.
– Tényleg te vagy a sátán!
– Ugyan már! Gondold csak át! Valójában nem én használom az embereket, hanem ők használnak engem. Én csak ösztönzöm őket arra, hogy kiéljék a saját vágyaikat. Olyan dolgokat tesznek meg, amiket maguktól talán sose mertek volna, legfeljebb csak az álmaikban. És én mit tehetek arról, hogy ilyen mocskosak az álmaik? Ha valóban jó emberek lennének, nem tudnám őket bűnre csábítani.
– Ha bűnre csábítasz, akkor mégis miattad van minden!

A Furfangos vállat vont.

– Minden azért nem. Talán igazad lehet abban, hogy az isten büntetését valóban nem kerülheti el senki. Tehát én sem kerülhetném el, ha ő nem akarná. Mi van, ha nekem éppen ez a dolgom? Hogy megmérettessem az embereket, és a felszínre hozzam azt, ami a szívükben rejlik. Lásd be, hogy a velem töltött röpke idő alatt több őszinte pillanatod volt, mint az eddigi álszent életedben összesen. Szerinted ki itt a valódi bűnös?
– Szerintem te! – mordultam rá.
– Ugyan miért?

Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, és őrülten zakatolt az agyam.

– Tudod, mit nem értek? – kérdeztem, és megpróbáltam meggyőzni önmagamat arról, hogy a Furfangos hazugságokat állít. – Azt mondod, engem szálltál meg, nem pedig másokat. Mégis észrevettem, hogy a jelenléted más emberekre is hatást gyakorol.
– Hogy érted ezt?
– Konkrétan a nőkre gondolok – feleltem kicsit elbizonytalanodva. – Mintha másképp viselkednének velem, mint eddig.

A férfi elmosolyodott.

– Na, és hogyan?
– Mintha vonzódni kezdtek volna hozzám. Eddig ilyet nem nagyon tapasztaltam. Úgy tűnik, hogy mégiscsak te manipulálod az embereket.
– Ez nem teljesen igaz – válaszolt a szellem. – Benned az agresszió mellett rengeteg szexuális energia van elnyomva. Vágyak, melyeket még sosem éltél ki. Ezt tette a nevelésed. Ezeket az energiákat én sorra felszabadítom benned.
– Akkor viszont csak bennem történne változás! – kiáltottam határozottan, kicsit megkönnyebbülve, hogy nem vagyok felelős a tetteimért. – Itt csorbul ki a logikád.
– Tévedsz, barátom – vigyorgott. – Benned van a változás, amire mások is reagálnak.
– Ugyan miért?
– A felszabaduló energiáknak van egy kisugárzása, amit az arra fogékony nők ösztönösen megéreznek.
– A fogékonyak? – értetlenkedtem.
– A nimfomániások, a perverzek, a kiéhezettek… nem is hinnéd, hogy mennyi van belőlük.
– Érdekes, én sosem vettem észre, hogy olyan sok kiéhezett nő lenne a világon.

A pasas erre felnevetett.

– Nem csodálkozom rajta, hogy te nem vetted észre.
– Felesleges sértegetned!

Csodálkozva nézett rám.

– Eszembe sem jutott megsérteni téged. Egyszerűen tényeket közlök.
– Márpedig én nem vagyok perverz, sem pedig gyilkos! – kiáltottam határozottan.
– Mégis megöltél egy embert!

Ekkor már nem bírtam tovább a feszültséget, és felriadtam az álomból. A fehérre meszelt plafont láttam magam felett, ami mintha forgott volna. Kellett néhány pillanat, mire elmúlt a szédülésem. Az ágyamon hevertem, és borzasztó állapotban voltam. Így jár, aki benyakal vagy hét deci tömény szeszt. Felültem, és bután néztem magam elé. A Furfangossal történt beszélgetésem elképesztően élénk volt, mintha a való életben történt volna. Örültem, hogy felébredtem, rendesen megkönnyebbültem. Aztán eszembe jutott a tegnapom, amikor elgázoltam azt az embert, és félelem mart belém. Nem, az sem lehetett valóság! A gyomrom görcsbe rándult. Felkapkodtam az otthoni ruhámat, és lementem a garázsba. Szinte sokkot kaptam, ahogy megláttam az autómat, ami szanaszét volt törve. Rettegve nyitottam fel a csomagtartót, ahol egy véres kődarabot találtam. Szúrós bűz csapta meg az orrom. Hátrálni kezdtem, miközben kiment belőlem szinte az összes erő. Émelyegtem és hányinger tört rám, amit alig tudtam visszatartani. Felmentem a lakásomba és okádtam egy nagyot a WC-be. Aztán megmosdottam, majd leültem a hálószobában a fotelbe, és úgy bámultam, mintha gutaütést kaptam volna. Vagy húsz perc múlva felkeltem és kinyitottam a hűtőt, majd hányingerrel, émelygéssel mit se törődve, magamhoz vettem az utolsó üveg likőrömet.

* * *

Késő estére járt az idő, én pedig rettenetesen részeg voltam. Mégis tűrhetően egyensúlyoztam a vasúti sínen. Öt-hat lépést is képes voltam megtenni rajta, mielőtt a földre léptem volna. Egyelőre még nem fordult ki a bokám. Azt se tudtam, merre megyek. A bűntudat, mint az oroszlán mardosott belülről. Olyan aljasságokat követtem el, amiket sose hittem volna. Tényleg megszállott lennék? Vagy valami más? Valahol azt olvastam, hogy a gyilkosokat különböző kategóriákba sorolják. Hogy is van? Vannak a született gyilkosok, és azok, akik később válnak azzá. Az utóbbiakat többféle indíték vezérelheti. Vannak még szadisták, pszichopaták és őrültek. Vagy többféle típus is van? Nem jöttem rá hirtelen, de megszállottakról még sohasem olvastam. Egy újfajta kategória lennék? Nem tartottam valószínűnek. Talán sokkal inkább őrült vagyok. Skizofrén vagy ilyesmi. Vagy manipulált valaki? Drogokkal és szuggesztiókkal? Miért tenne ilyet bárki is? A fenéket! Én vagyok a bűnös! Őrült, vagy normális, teljesen mindegy. Tetteimnek következménye pedig nem maradhat el. A sínpálya mellett haladtam tovább, miközben élénken járt az agyam. A két öreg megverése még hagyján, de embert ölni… ehhez senkinek sincs joga. Eldobtam a kezemben tartott két decis pálinkásüveget. Hogy ezt hol vettem, már nem is jutott az eszembe. Igazából egész nap csak vedeltem, és úgy kóvályogtam a városban, mint kezdő buzi a gőzfürdőben. Keserűen felröhögtem, és ordítottam egy nagyot.

– A kurva anyádat, Furfangos, tönkretetted az életemet! A büdös kurva anyádat, akárki is vagy! Átkozott légy az idők végezetéig!
„Mi bajod van?” – hallottam a fejemben a Furfangos hangját.
– Most már semmi – feleltem, amint észrevettem a szembejövő vonatot.
„Ne tedd ezt, kisfiam!” – hallottam ezúttal az apám hangját egyenest a hátam mögül. – „Emiatt a pokolra kerülsz!”

Megfordultam, de nem láttam senkit. Most már biztosra vettem, hogy őrült vagyok. Nem akartam szanatóriumba kerülni. A sín mellett sétálva szembe mentem a vonattal.

„Megtiltom!” – ordított a fejemben a Furfangos.
– Leszarom, hogy megtiltod.

Egy harcmező jelent meg a lelki szemeim előtt. Aknák robbantak körülöttem, miközben a puskámat előreszegezve, ordítva rohantam előre. Akkor már tudtam, hogy meg fogok halni, de nem érdekelt. A katona csak teszi a dolgát. Nagyon ismerős érzés volt. Talán nem csak a Furfangos élt már le több életet, lehet, hogy én is. Vagy csak a képzeletem játszott velem csupán? Ez sem érdekelt.

„Kérlek, barátom, légy észnél!”
– Sajnálom, de túl késő – válaszoltam halkan, és kiléptem a vonat elé.

Hangos csattanást követően már meg is éreztem a perzselő forróságot. Tudtam, hogy a pokolra kerülök.

* * *

A mozdonyvezető nagyot fékezett, ahogy a férfi a szerelvény elé vetette magát. Persze ezzel a manőverrel már lehetetlen volt elkerülni a tragédiát. Az álló utasok bukdácsolni kezdtek, alig tudtak megkapaszkodni, a székekben ülők pedig előre dőltek.

– Mi a fene volt ez? – kérdezte Tamás a helyjegyes vasúti kocsi kényelmes ülésében gubbasztva.

Csaknem kiborította a dobozos kóláját, amit éppen meginni készült.

A vonat csak sokára tudott megállni. A harmincas, bajuszos férfi ösztönösen felállt, és kilesett az ablakon.

– Fogalmam sincs, mi történt, szívem – közölte a madárcsontú felesége értetlenül. – Még messze van a megálló. Miért fékeztünk ekkorát?

Pillantása a szemközti széken ülő lányra tévedt, aki meredten bámult maga elé. A máskor olyan élénk és kifejező tekintet teljesen üres volt.

– Nézd, Tamás! – kiáltotta rémülten a nő. – Mi lett vele? Még csak nem is pislog.

Megrázta a kislányát, aki mintha révületből ébredt volna fel. A szőke, copfos angyalka megdörzsölte az arcát, és az anyjára mosolygott.

– Kicsi ez a test – közölte. – Mintha egy terepjáróból szálltam volna át egy dodzsembe.
– Hallod, félrebeszél! – rémüldözött a nő. – Mi van veled, szívem?
– Semmi, mama, csak vicceltem – jelent meg egy alattomos mosoly a kislány arcán.
– Olyan volt, mintha nem is önmagad lettél volna – közölte gyanakodva az anya.
– Pedig tudom, hogy ki vagyok – felelte a lány. – Mónika és tíz éves.

Vége

Előző oldal Norton