Hófehérke
Jimmy arcára kitartóan sütött a tavaszi nap, ahogy a síneken feküdt csukott szemmel. Élvezte a napfény melegét, de a fénye kicsit bántotta a szemeit még a szemhéjain keresztül is. Fülei be voltak dugva az mp3-lejátszója fülhallgatójával, a külvilág nem létezett számára. Eminem 8- Mile című számát hallgatta. Próbált semmire sem gondolni, de arra gondolt, mennyire hasonló a személyisége, az élete Jimmy Smith Jr.-éhoz, az azonos című film főszereplőjééhez.
„Néha úgy érzem, kilépek, talán meg is teszem,
Miért harcolok ennyire, miért írok szüntelen?”
A legfőbb különbség talán, hogy neki nem a rap, hanem az írás volt a hobbija, sőt, az élete. Csakhogy az utóbbi időben még az sem ment neki. A hosszabb, félbehagyott történeteinek elvesztette a fonalát – akárhányszor próbálta meg valamelyiket folytatni, órákig csak ült előtte. Érezte, hogy csak akkor tudja folytatni az írást, ha valami újba kezd. Viszont új dolgokhoz sem akadt épkézláb ötlete már hetek óta. Isten a tanúja – még arról is megpróbált írni egy novellát, hogy nem tud írni, azt viszont egyszerűen szemétnek érezte, menthetetlenül. A kukába dobta.
„Elhagytak a képességeim? VOLTAK EGYÁLTALÁN? Minden, amit írtam, ilyen szar volt?”
Ezek után a gondolatok után természetesen előkereste néhány régebbi írását, és arra jutott, hogy nem, de arról sem volt meggyőződve, hogy jók...
Hallgatta a zene alapjába épülő vonatzakatolást. Vajon meghallja majd az igazit? Jobb kezével megkereste a farmerja zsebében lévő mp3-lejátszót, és hüvelykujjával fentebb tekerte a hangerőt. Kinyitotta a szemét. Elvakította a napfény. Bal tenyerét az arca és a nap közé emelte, hogy meg tudja nézni a jobb csuklóján a karórát. Körülbelül hat perc múlva jön a vonat, pont a szám vége felé.
Visszaengedte a karjait maga mellé, a sínek közti kellemesen meleg kavicsokra. A sín a nyaka alatt nem volt túl kényelmes, kicsit hátrabicsaklott a feje, de nem foglalkozott vele. Behunyta a szemét, és élvezte tovább a napsütést, a friss levegőt és a zenét. Úgy érezte, hogy el tudna aludni, annak ellenére, hogy Eminem komolyabb szövegei mindig megragadták a figyelmét.
Eszébe jutott valami.
Vajon mit mondana neki most a lány, aki fontos neki?
„Azt, hogy ha megteszem, a pokolra jutok. Mintha érdekelne... A pokol úgyis üres, nincsenek ott az ördögök, barátaim” - gondolta, és közben enyhén féloldalas mosolyra húzódott a szája.
(zakatolás...)
(a zenében)
(a fejében)
Megalázottság... Robotolás a semmiért – az életben maradásért... Kudarcok... Elszalasztott lehetőségek... Visszautasítás – magazinok, kiadók, csajok... Feladott álmok...
Hirtelen nyomást érzett a hasán, mintha valami ráesett volna. Kicsit megriadt - felkapta a fejét, és közben felpattantak a szemei. Egy macska ült a hasán. Hófehér volt, tökéletes kontrasztban Jimmy fekete pulcsijával. A fiú csodálkozva nézett az állatra, miközben az egyenesen visszanézett rá, és némán nyávogott egyet. Csakhogy...
Jimmy lassan, hogy el ne riassza a macskát, a zsebébe nyúlt, és leállította a zenét. Közben le sem vette a szemét a sárgás-zöld szempárról, ahogy azok sem az ő sötétbarnájáról. A cica ismét kinyitotta a száját, és ezúttal már nem is tűnt némának.
„Miáú”
- Miáú neked is – mondta Jimmy, miközben elkezdett fájni a nyaka.
A macska elkezdett dorombolni, a fiú előbb érezte, majd hallotta is. Lassan felkönyökölt, hogy kényelmesebben szemügyre vehesse az állatot. Az nem ijedt meg a srác testének enyhe megemelkedésétől – mellső tappancsait kicsit előrébb helyezve állította vissza az egyensúlyi helyzetét. Gyönyörű volt, a szőre tiszta, a bajszai szép szabályosak mindkét oldalt, jól táplált. Fél-érdeklődéssel nézett Jimmyre. Elégedetten, lassan pislogott, mintha a gazdája ölében pihenne.
- Te meg mit keresel itt, hmm? - kérdezte Jimmy.
Szétnézett. A lábai felé nézve egy végeláthatatlan termőföldet látott, ami néhol gazos volt, máshol fekete, felszántott föld, megint máshol valami gabonaféle nőtt rajta egy szabályosnak tűnő négyzet alakú területen. Jobbra nézett. Arról jön a vonat. A sínpár egy jó mérföldre egy facsoport, kisebbfajta erdő mögül kanyarodik ki. Balra nézett. Sín a végtelenbe... Mögötte – a feje fölött - hasonló föld terült el, mint a vasút másik oldalán, azzal a különbséggel, hogy át lehetett látni rajta a sínnel párhuzamosan futó autópályáig. Az autók hangja csak halkan ért el hozzá.
- Vadászni jöttél, mi? - A legközelebbi kertes házak úgy két mérföldre lehettek. Nem volt semmiféle nyakörv a macskán.
Jimmy jobb kezével megsimogatta az állatot. Az elégedetten nyomta fel a fejét a srác kezének ellenében, miközben lehunyta a szemeit (először vette le őket a fiú arcáról). A bundája selymes volt.
(vonatkürt)
Jimmy ismét jobbra nézett. Majd vissza a cicára, ami újfent nagyra nyílt, zöld macskaszemekkel nézett az ő szemeibe. Bölcsesség és nyugalom sugárzott azokból az összeszűkült pupillájú szemekből.
Megfogta két kézzel a macskát, felült, előrehajolt, és finoman a sín túloldalára dobta. Majd visszadőlt a könyökére, és sportcipős lábával rúgó mozdulatot imitált az állat felé.
- Sicc! - megismételte a mozdulatot. – Bocs, cicus, de rosszkor jöttél.
A macska nem túl nagy meggyőződéssel odébb szökkent, majd visszanézett Jimmyre, aki felvett egy kavicsot a keze alól, és Hófehérke irányába dobta, ügyelve rá, hogy nehogy eltalálja. Erre a kis négylábú futásnak eredt.
A fiú visszafeküdt, nyakát a kellemesen meleg sínre helyezve. Ismét bedugta a füleit a fülhallgatóval, majd megkereste a zsebében a kis készüléken a megfelelő gombot. Mielőtt megnyomta, hallani vélte a közeledő mozdony robogását. Arra gondolt, hogy vajon mennyi idő telt el, amíg a macskával foglalkozott? De nem nézte meg az óráját. Valószínűleg nem tudja végighallgatni a számot - és akkor mi van?
Jól érezte magát. Nyugodt volt. Képzeletének szemével látta a mozdony zenére zakatoló kerekeit. Átúszott az agyán – nem suhant, vagy villant; lassan lebegett -, hogy álmában éri, akivel már oly rég szemezett, de most először szánta rá magát, hogy találkozzon vele.
„A nyomás túl nagy, ember, én csak próbálom azt tenni, ami a legjobb
És próbálkozok
Ülök egyedül és sírok
Nem hazudok
Nincs nap, amikor nem imádkozok”
Hosszú vonatfütty szűrődik át a rapper szavain. Jimmy valahogy még jobban ellazul tőle, még közelebb úszik az álomvilághoz.
„Mondd el anyámnak, hogy szeretem, a kishúgom puszild meg,
Mondd neki, hogy ha szüksége van rám, nem leszek messze”
Hirtelen teljesen éber lett, szétoszlott agyában az álom köde. Úgy érezte, hogy figyelik. Mindenkivel előfordul néha, és talán többször, mint nem, igaznak bizonyul. Érdekes rejtélye ez az emberi elmének.
Lassan jobbra fordította a fejét – tudta, hogy jobbról szegeződik rá egy szempár – és kinyitotta a szemeit. Hófehérke volt az, pontosan a vasút közepén. A fiútól jó tíz méterre. Mozdulatlanul ült, a farka a lábai köré tekerve, és egyenesen Jimmyre bámult. A fiú félig oldalra fordulva felkönyökölt. A távolba nézett a macska fölött. Épp akkor kanyarodott ki a távoli kis facsoport mögül a tehervonat ütött-kopott mozdonya. Visszanézett a macskára. Hosszú másodpercekig fogva tartotta az állat tekintete. Mintha hipnotizálta volna. Úgy érezte, a zöld szempár tulajdonosa a lelkében nézelődik. Ekkor a hófehér cica, mintha hirtelen érdektelenné vált volna számára a srác, elkezdte az egyik mellső mancsát nyalogatni, majd azzal a fejét dörzsölni.
Jimmy érzékelése hirtelen kitisztult. Könyöke alatt érezte, ahogy a sín enyhén rezonál. Levette a szemét a békésen tisztálkodó állatról, és látta, hogy a vonat immár talán körülbelül félmérföldnyire van. Arra gondolt, hogy a macska biztosan elijed majd, ha a mozdony elég közel ér. De nyugodtabb lett volna, ha már most sem látja ott.
- Sicc, te dilinyós macska, SICC! - kiabálta. Alig hallotta a hangját. Baljával megfogta a két vékony zsinórt az álla alatt, és kitépte a füleiből a fülhallgatót. Hirtelen bántóan hangos lett a zakatolás, míg a zenén keresztül még nem is hallotta. Vagy talán csak belesimult annak hasonló ütemébe.
(700 méter)
A macska nem zavartatta magát, sztoikus nyugalommal nyalogatta a mancsát tovább. Jimmy felült, felkapott egy kavicsot, és felé hajintotta.
- Menj már onnan! - de mivel a kő nem találta el, az maradt a helyén.
(500 méter)
A mozdony vezetője nem vette észre az előtte zajló jelenetet, mert akkor valószínűleg már csikorgó kerekekkel fékezett volna. Mivel a vasút az elágazásokat leszámítva egy felé megy, Jimmy úgy gondolta, hogy egy mozdonyvezető nem mindig folyamatosan, mereven az előtte fekvő pályát nézi, szóval jó esélye van rá, hogy nem szúr ki egy farmerban és fekete pulcsiban a sínen fekvő embert időben, hogy megálljon. Ezért is választotta ezt a szakaszt, pár mérfölddel az állomás után, ahonnan még egy jó darabig nem lesz elágazás.
A srác felkapott egy marék kavicsot, és a macska felé dobta, miközben még hangosabban kiabált:
- Menj már onnan!
A cica a mosdást ugyan abbahagyta, de továbbra is csak nézett a fiúra.
(300 méter)
Jimmy megint a macska felé vágott egy marék kavicsot, és közben rosszul érezte magát, mert egyébként szerette ezeket a kis négylábúakat. De gyakorlatilag az állat életét akarta vele megmenteni. Úgy látta, hogy két kődarab eltalálta, az egyik valahol oldalba kapta, míg a másik fejen, és valamelyik csúnyán koppant, még a közeledő vonat zakatolása mellett is hallani lehetett. De a cica nem mozdult, csak összehúzta magát, és hátracsapta a füleit.
(150 méter)
A srác fejében megfordult, hogy az állat is azért jött ide, amiért ő. Vagy csak szimplán hülye. Esetleg süket. Talán hagynia kéne mindegyik esetben, visszafeküdni és becsukni a szemét. A macska fülei visszaálltak az eredeti pozíciójukba.
(100 méter)
Jimmy a bokái alatti egyre nagyobb rezonálásra eszmélt. Az elméje döntött, kicsit hamarabb, mint a teste. Ahogy felpattant, elvesztette az egyensúlyát, mert ahogy a bal lábát áthúzta a sínen - miközben már a jobbra támaszkodva igyekezett felállni - a cipője beleakadt, lehúzódott a sarkáról, és mire felállt, kilépett belőle. Épphogy megúszta, hogy nem ült vissza a fenekére ugyanazzal a lendülettel.
Megpróbáljon visszalépni bele – ha gyorsan kell, akkor úgysem megy gyorsan -, vagy induljon így? Két másodpercig gondolkodott, majd felkapta a cipőt, és jobbra fordulva a sín mellé dobta. A gyakorlatias gondolkodása vészhelyzetekben sem hagyta el.
(50 méter, a macskához közelebb)
Futásnak eredt. Kicsit sután, mivel a zoknis balját szúrták a kavicsok, de azért igyekezett nagyokat lépni hosszú lábaival. Most már csodálkozott, hogy a vonat még mindig nem fékez sikítva – arra gondolt, hogy a vezető vagy alszik, vagy nagyon elmélyedt valamiben, ami nem az előtte lévő pálya összetettsége.
A rozsdás-barna vastömeg fenyegetően növekedett a fehér macska mögött, Jimmynek arra is volt ideje a tíz méteres futás alatt, hogy azon gondolkozzon, mennyivel nagyobb a tehervonat, mint emlékezett rá. Persze ezek a gondolatok egy-egy másodpercnyi ideig tartottak csak, és a megnövekedett adrenalintól a szervezetében amúgy is úgy tűnt neki, mintha lassított felvételben történne minden.
Cipőtlen lába megbicsaklott úgy hét méter – öt lépés – után, és előre esett, négykézlábra. Azonnal érezte, hogy térdein kiszakadt a nadrág, tenyeréről lement a bőr. Felnézett. Látta, hogy ha megteszi a maradék pár lépést, és a macskát is felveszi, akkor hiába az egész...
Mintha ezt az állat is megértette volna, futásnak eredt a fiú felé. Egy pillanat alatt megtette azt a három métert, de Jimmy közben látta, hogy mekkorára nőtt a macska mögött az acélmonstrum. Közben talpra állt. Felkapta a négylábút – az készségesen nyomta felfelé magát -, majd szinte még azzal a mozdulattal jobbra vetődött a sín mellé.
Ahogy a teste földet ért, úgy gondolta, hogy nem volt elég a lendület, és a bal lábának annyi. De nem érzett fájdalmat, és ahogy lenézett, látta, hogy a nyújtott bal lábának lábfeje egy-két centire van a síntől, és a robogó vonat kerekeitől. Felhúzta a behajlított jobb lábára.
Érezte a vonat által kavart szelet, és érezte, ahogy a hófehér macska a karjaiban dorombol. Elengedte, és talpra állt. Nézte a tehervonat utolsó vagonjait elsuhanni az orra előtt. Közben érezte, hogy a macska a bokájához dörgölőzik.
Talán egy fél percbe telt, mire a vonat teljes hosszában elhaladt mellette. Kezdett rosszul lenni, ahogy az utolsó vagon után nézett, és felvillant az agyában egy amolyan „mi lett volna, ha” kép...
A zakatolás egyre halkult. Jimmy lenézett. Hófehérke nem volt sehol. Megfordult.
- Cicc! Cica! Hová lettél?
Lassan körbefordult a saját tengelye körül, igyekezve alaposan átfutni a környezetét a tekintetével, de sehol sem látott mozgást, vagy fehér foltot a földeken.
- Cicc!
Semmi...
Tanácstalanul vállat vont. Még egy percig nézelődött, majd eszébe jutott a cipője. Visszasétált érte, felhúzta, aztán elindult jobbra a sín mentén, az állomás felé. Észrevette, hogy a nyakában lógó fülhallgatóból még mindig árad halkan a zene. Bedugta vele a füleit.
„Nem félek többé, szabad vagyok, mint egy madár”
Arcán mosollyal lépkedett a sín mellett. Az járt a fejében, hogy hogyan fog belekezdeni a hófehér macska történetének megírásába, ha hazaért.