A barlang mélyén

Szépirodalom / Novellák (341 katt) Tad Rayder
  2023.02.11.

1. fejezet – Csontok

Ujjai markolták a levegőt. miközben egyfolytában zihált, és a torkát átfonó mancs szorításából próbált menekülni. A puska lógott az oldaláról, de amikor a szörny karmai között volt, a rémület egy pillanat alatt megbénította. Az izzadság csepegett a homlokáról. Amikor kiszabadult, elkezdett egyre gyorsabban futni, ki a sötét barlangból, és a szörnyet, amivel pár perce még farkasszemet nézett, hátrahagyta. A léptei nyomán zizegtek a száraz falevelek, és a földről felkapta őket a lendülete. Egyre távolabb került a helytől, ahol megérintette a halál szele, de valami különös kíváncsiság kerítette hatalmába. A karmok nyomai még ott éktelenkedtek a nyakán, de elhatározta, hogy kideríti, mi is ez itt az erdő közepén. Amikor visszatért erre a helyre, senki nem látta többé élve.

2020 – napjainkban

Gábor bácsi kint volt a ház kertjében az unokáival, Péterrel, Judittal és Kristóffal, s élvezte, hogy kicsit végre velük lehet a látogatásuk alkalmával. A levegőben terjengett a sült szalonna illata, és az idős úr közben mesélt nekik egy történetet, amit a három unoka rezzenéstelen arccal, de annál is nagyobb szeretettel hallgatott végig.

– Évtizedekkel ezelőtt történt az eset. Azt hiszem, olyan 1981 tájékán – kezdte az öreg. – Volt egy Veres László nevű ember, aki házas, két gyermekes családapa volt, és nagyon szeretett vadászni, de ahogy tartják, ez is lett a veszte. A közeli Parkerdőbe ment sétálni a puskájával a vállán, amikor a fák között mozgást észlelt. Közelebb ment, és akkor látta, hogy egy nagy szarvas áll az egyik hasadék szájánál. Célba vette, de mire célzott volna, a szarvas eltűnt a sűrűben. A csalódottságát leplezve még önmaga előtt is továbbment az erdő belsejébe, és ott, ahol a szarvast először meglátta, most közelebbről is megnézhette azt a nyílást, ahol a vad eltűnt, mert egy szuroksötét barlang szájának volt felfedezője. A barlangból hangok szűrődtek ki, és a kíváncsiság beűzte őt a sötétbe.

Mindhárman feszült figyelemmel hallgatták a nagyapjukat, miközben jó nagyokat szippantottak bele a szalonnaillattal töltött levegőbe.

– Nagyapa, ki volt ez a Veres László? – kérdezte Judit, amikor egy szeletet levágott a szalonnából és jóízűen megette.
– Ő volt az én főnököm.

A három unoka értetlenül összenézett.

– Tudom, most nem értitek miért mondtam ezt. Ezekről a dolgokról soha senkinek nem beszéltem, főleg nem nagyanyátoknak, mert nem akartam, hogy megtudja, kivel is vagyok bizalmi kapcsolatban. A környéken mindig csak hallottuk, hogy vele ne kerüljön senki közelebbi kapcsolatba, így amikor az autóban ültem vele másodmagam, akkor egyből ez jutott eszembe. László egy uzsorásszervezet feje volt, és amikor én találkoztam vele, akkor épp nem volt egy vasam sem, mert a háború után elég nehéz volt elhelyezkedni, és nagy volt a pénztelenség, így az ember minden munkalehetőségnek örült, hogy a napi betevő meglegyen. Amikor először találkoztunk, épp az utcán mentem hazafelé, és megállt mellettem egy fekete autó, amiből a lehúzott ablakon át kiszólt egy hang, hogy szálljak be. Beszálltam, és akkor szembesültem vele, hogy kinek az autójában ülök. Elkezdtünk beszélgetni, és amire feleszméltem, már neki is dolgoztam. Sokszor éjszakákat távol voltam, és ilyenkor nagyanyátoknak mindig azt mondtam, hogy éjszakai őrséget vállaltam egy telepen. Ez hihetőnek hangzott, mert soha nem kételkedett bennem, és amire reggel hazaértem mindig hazahoztam azt a pénzt, amit az éjszakában kerestem, persze, az őrséggel.

Az unokák nem akartak hinni a fülüknek, hogy a csendes, alacsony, törékeny testű nagyapjuk hajdanán ilyen módon kereste a pénzt. László személye már majdnem mindegyikőjükben teljesen kirajzolódott, hogy milyen alvilági ember lehetett, és arra jutottak, hogy ezért is végezte úgy ahogy, évtizedekkel a munkálkodása után.

– A családjáról mindegyikőnk csak annyit tudott, hogy van egy felesége meg két gyermeke. Semmi többet. A családját tabuként kezelte. Soha nem mondott róluk semmit.

– Nem is csodálkozom, hogy nem akarta őket kiteregetni, ha már ő maga ilyen sötét ügyletekkel foglalkozott – szólt közbe Kristóf, aki egész idáig csendben figyelte az őt körülvevőket és falatozott.

A fonott kerti szék, amiben a nagyapjuk, ült recsegett a súlya alatt, ahogy ide-oda, előre-hátra himbálózott vele beszélgetés közben. Örült, hogy ezt a sötét foltot a múltjából elmondhatta valakiknek, és azok a valakik pont az unokái voltak.

– László csendes ember volt még is megvolt a maga tekintélye az emberei között, de legjobban mégis bennem bízott meg, engem tartott a jobbkezének, és a legfőbb bizalmasának. Én tudtam meg legelőször, hogy milyen munka vár ránk aznap. Amikor csörgött a telefon, minden részletet velem osztott meg, utána jöttek a többiek. Volt egy alkalom, amikor kicsit túlmentünk a célon, de akkor már nem szállhattunk ki a buliból. El kellett végezni a piszkos munkát. Egy családi házhoz vezetett az utunk, ahol mind a hatan kiszálltunk az autóból, és egyenesen rárúgtuk a bejárati ajtót a tulajra. Ahogy bejutottunk a házba, a padló recsegett a lábunk alatt, és a tulaj a családjával a kanapén ülve nézte a tévét, amikor mi odamentünk és kést szegeztünk a torkuknak, követelve az összeget. A gyerekek ott voltak közöttük, egy kislány és egy kisfiú. A hangjuk betöltötte a ház terét, ahogy kiabáltak, és félelmükben a gyerekek bepisiltek, és az anyjukhoz bújtak. A kislány remegő teste, ahogy az anyjához ért, éreztem a kés pengéjén végigkúszó félelmet, amit keltettünk bennük akkor, amikor rezzenéstelen arccal elvágtam az anyja torkát. A kés pengéje könnyedén szelte el a nyakának inas részét, és a fejét a szőnyegre dobtam figyelmeztetés gyanánt, miközben a test még ott rángatózott a kanapén, amit a kislány a rémülettől eltorzult arccal még mindig ölelt. Ekkor mondtam a tulajnak, hogy te is így fogsz járni, mint a feleséged, ha nem adod meg azt, amiért és amennyiért jöttünk. Akkor az egyik tag fogta, és lelocsolta benzinnel az apát, ami közben ő könyörgött, hogy hagyjuk meg az életét és a gyerekeiét. A gyerekeket valóban nem bántottuk, de a férfit meg elevenen felgyújtottuk, miután levittük a pincébe, és hagytuk elégni, miközben ő még ordított. Ahogy a lángok martaléka lett egy pillanat alatt a teste, úgy olvadt le a hús a csontjáról, és szép lassan fogyott el, és nem maradt más, csak egy kupac hamu a szoba közepén. Csontok sem maradtak belőle, amiből felismerhetnék, hogy valójában ő ki volt. Örök talány maradt. Talán nem is létezett. A gyerekek egy este leforgása alatt lettek a világ árvái, akik, azon sem csodálkoznék, ha megfogadták volna, hogy mindazt, amit akkor láttak és átéltek, egyszer visszafizettetik velünk. De nem jött el az ő idejük.

2. fejezet – A megijesztett vad

A nagyapjuk, miközben mesélt, a Hold ezüstös sarló alakja festett az arcukra fényt a csillagok társaságában. A három unoka még mindig lankadatlan figyelemmel hallgatta a sokat látott idős embert, de az éjszaka közeledte nem hazudtolta meg önmagát, és álmot csalt a fiatalok szemére. A házra az éjszaka csendje telepedett, csak az utcáról és a kertből behallatszó tücskök ciripelése hallatszott a falak között, miközben ők aludtak.

Hajnalban Kristóf arra ébredt fel, hogy nyikorgást hallott a földszinten a konyha felől. Amikor elindult lefelé, a padló ugyanúgy recseget, mint abban a helyzetben, amit nagyapja mesélt nekik, de gyorsan elhessegette a fejéből azt a gondolatot, hogy van ott lent valaki vagy valami a konyhában. A lépcsőn lefelé torkában dobogott a szíve és egyre közelebbről hallotta a nyikorgó hangokat, mint amikor a széket tolják be az asztalhoz és a léptei elnehezedtek. A konyha közelébe érve már egyfolytában hallotta a hangot és megállt a konyha bejáratánál. A székek az asztalhoz betolva voltak elhelyezve, és hirtelen akkor meglátott egy embert ott ülni az asztalnál. Fekete kabátot és ugyanolyan kalapot viselt, a keze fején meg volt egy tetoválás, ami egy kígyófejet ábrázolt. Szólásra nyitotta a száját, de akkor az alak megfordult, és elegáns mozdulattal jelezte a fiúnak, hogy jöjjön közelebb. Egy hang nélkül engedelmeskedett, miközben még mindig a torkában érezte szíve minden lüktetését, és akkor hirtelen az alak megragadta a ruhájánál fogva, az asztalra nyomta és azt kiabálta neki.

– Nem menekülhettek!

Az alaknak erős volt a szorítása, de valahogy ki sikerült szabadulnia, és amikor elkezdett futni ki a konyhából az emelet felé, akkor jött rá, hogy ki is van a konyhájukban. Veres László volt az. De ezt a dolgot hamar elhessegette, mert képtelenségnek tartotta, és megint közelebb ment a konyhabejárathoz, és akkor már csak az üres konyhát találta, mert az ember alakja eltűnt.

Amikor felébredt, az ágya egy merő izzadság volt, olyan mintha bevizelt volna, és visszagondolt az álmára, amitől megborsódzott a háta. Reggel, amikor felkelt, a szék ott volt a konyha közepén. Nem mondta el a többieknek, mi történt vele az éjszaka, mégis a testvérei látták rajta, hogy valami nincs rendben. A máskor mosolygós, jó kedvű Kristóf csendes volt, és mintha kicserélték volna, felment a szobába, és magára zárta az ajtót. Péter és Judit nem értette. Mindkettőjüket nyugtalanította a testvérük szokatlan viselkedése.

– Te szerinted nagyapa története lehet rá ilyen hatással? – kérdezte Judit a bátyját.
– Ennek más oka van, és úgy érzem, valami sokkal ijesztőbb. Azt érzem, hogy ez a Veres László sokkal több szerepet játszik nagyapa életében, mint amennyit elmond.
– Kérdezzük meg nagyapát, ha ez a gyanúd. Hátha elmondja mi ez az egész.
– Rendben – válaszolta Péter, akinek az arcán gyűltek az aggodalom ráncai fiatalkora ellenére.

Lépteket hallottak és a lépcső nyikordulását, ahogy a nagyapjuk lefelé lépkedett rajta. Amikor meglátta az unokáit, széles mosolyra húzta a száját, de Judit és Péter a konyhában ülve, komor arccal nézték, ahogy az öregember közeledik hozzájuk.

– Mi ez a komolyság fiatalok? – S leült a melléjük a konyhában.
– Kérdezhetünk valamit, nagyapa? – tette fel a kérdést Péter.
– Persze, ha tudok, válaszolok mindenre, ahogy eddig is tettem. De hol van Kristóf?
– Ép ő miatta szeretnénk kérdezni – szólalt meg Judit.
– Ne csigázzatok gyerekek! – hangjában különös félelem kezdett bujkálni.
– Fent van a szobában, és bezárkózott.
– De mégis mi történt? – kérdezte ideges hangon a nagyapjuk.
– Mi is azt szeretnénk megtudni, mert aggódunk Kristófért.
– Tudtam, hogy ezt egyszer nem kerülhetem el. – horgasztotta le a fejét a nagyapjuk a járólapot bámulva. – Néha az ember lelke kárhozatra van ítélve, az övé arra volt, s miután megismertem már az enyém is elveszett. Mindent elmondok, amire kíváncsiak vagytok, de ahhoz tudnom kell, mi történt Kristóffal.
– Még mi sem tudjuk pontosan – mondta Judit, akinek hosszú barna haja az asztal lapját érte.

Nagyapjuk szavai megijesztették Juditot és Pétert. A lépcsőn felfelé haladtak, miközben hallották az eső csendes kopogását a tetőn. Odaértek Kristóf szobájához, és csend telepedett a szoba környékére, csak az eső zaját hallották szüntelen. Nagyapjuk megfogta a zárat, rángatni kezdte az ajtót, ami megmakacsolta magát. Péter teljes erőből nekifeszült és a vállával betörte azt, s ott találta testvérét az ágyon fekve mozdulatlan testtel. Lassan mozgott a mellkasa abból tudták, hogy életben van, de az arca mereven révedt a semmibe mintha csak meghalt volna. S akkor egy hirtelen ötlettől vezérelve Judit felpofozta, és akkor tért magához. Amikor körbenézett a szobában, rémült tekintete végigfutott testvérein és a nagyapján.

– Zajt hallottam az éjszaka közepén, a földszinten és lementem. Ott ült egy fekete kabátot viselő alak és mutatta, hogy menjek oda.
– Folytasd! – mondta a nagyapja.
– Odamentem, és hirtelen megragadta a ruhám, és a képembe ordította, hogy nem menekülhettek. Ő volt az, ugye, nagyapa?
– Igen, ő volt. Visszajött, hogy beváltsa a nekem tett ígéretét.
– Miről beszélsz nagyapa?
– Ugye azt már említettem, hogy én voltam neki a legfőbb bizalmasa, és anno túlságosan is közel engedtem a családomhoz. Beengedtem a házamba. Történt egyszer, hogy munkán kívül keresett meg, és eljött hozzám. Nem sejtettem semmi rosszat, így hellyel és kávéval kínáltam, amit a nagyanyátok főzött le, és hozott ki neki. Amikor letette elé az asztalra a kávét, László megfogta mamátok kezét, és magához húzta, és annyit súgott a fülébe.

„Mától fogva engem fogsz szolgálni, és nem menekülhettek.”

– Én kaptam akkor a mellkasomba egy golyót, amitől elvesztettem az eszméletem, és amikor magamhoz tértem, már csak egyedül voltam a házban az éjszaka kellős közepén. A sebem órákon keresztül vérzett, amit magam sem tudok, hogy maradtam életben, de azóta, hogy ez megtörtént, egyedül tengetem a napjaimat. Ezek után meghúztam magam, mint a sebzett, megijesztett vad a rengetegben, de dolgoztam neki tovább és úgy látszik, idáig tartott a nyugalmam.

3. fejezet – Kígyófej

– Egy elhagyatott raktárépületben volt az irodája, aminek az ajtaja felett egy nyelvét kiöltő kígyó volt egy serleg köré tekeredve. Ez azt jelképezte, hogy amit ő egyszer megszerez, azt soha többé nem ereszti. Az irodája szép faragott bútorokkal volt berendezve, a padlón perzsaszőnyeg volt, és az íróasztala mögött egy hatalmas bárszekrény volt, telis-tele minden töménnyel, amit csak a szem és száj megkíván. Egyszóval nem volt fukar saját magával. Volt még rajtam kívül pár embere, de velem valahogy mindig más volt. Megcsináltam neki minden piszkos munkát, és a pénz mellett az volt a jutalmam, hogy mindig szabad maradtam, és nem tettek hűvösre, pedig volt egy-két meleg helyzet, amit azt hittem, nem úszok meg. De most már tudom, hogy mégis én fizettem ezért a szabadságért a legtöbbet, mert elveszítettem a feleségem, akit egy egész életen át szerettem. Sokszor kérdezem magamtól, hogy megérte e és mindig arra jutok, hogy nem, mert inkább maradtam volna pénz nélkül munkanélküli a háború után, és akkor most ti is ismerhetnétek a nagyanyátokat. De nem, én eladtam magam az ördögnek, aki magával rántott a sötétbe.
– Ne mondd ezt nagyapa! – szólt Judit a maga megszokott lágy hangján.
– De igen, mert ha én akkor nem egyezek bele, hogy neki dolgozom, akkor nektek is lenne emléketek a nagyanyátokról. De én ezt elvettem tőletek azon a napon, amikor meghoztam életem legrosszabb döntését. S az élet kamatostul visszafizettetett velem mindent. Elvette tőlem az életem legdrágább kincsét, amivel tudta, hogy a legnagyobb fájdalmat okozza számomra. Sokszor úgy éreztem, hogy jobb lett volna, hogy ha a golyó akkor éjjel végez velem, mert a sok magányban töltött év felemésztette a lelkem minden életképes törekvését, és csak a halálra vágytam, miután elvesztettem azt, amiért mindig is élni akartam. Egy idő után beletörődtem, és lehajtott fejjel dolgoztam neki a kígyófej oltalma alatt, tudván, hogy a nap huszonnégy órájában ezzel megalázom magam. Tűrtem, mert nem tehettem mást, mert ő nagyobb ember volt, én meg csak egy porszem voltam a gépezetben. Amikor minden nap az üres házba jöttem haza, és az emlékek sokasága rohant meg a falak közt, elgondolkodtam, hogy van-e valami értelme még az életemnek, de valamiért mindig csináltam tovább. Soha nem volt meg bennem ahhoz a bátorság, hogy elengedjem ezt a sokak által szépnek mondott életet, és én is csak egy halovány emlék maradjak egy elhagyatott sírkő felületén. Ez a gondolat egy idő után elhalványodott, eltűnt, de az ő gyönyörű arca és az emlékek mindig élénken megamaradtak bennem, mintha most is itt lenne velem. Azon a napon, amikor ez történt, láttam a nagyanyátok utoljára, de a kígyófej Veres Lászlót sem védte meg önmagától.
– Miért? – kérdezte Kristóf kíváncsian.
– Azért, mert miután egy napon megölte a nagyanyátokat, kiment az erdőbe vadászni, s egy barlang mélyén olyannal találkozott, ami még nála is hatalmasabb volt. Az emberi erő ott már nem számított semmit, bár kiszabadult, mégis ez lett a veszte.

Az unokák csendben hallgatták a nagyapjuk történetét, néha egy-egy kérdéssel megtörve azt, de mindegyikük egyet értett abban, hogy nagy árat fizetett a nagyapjuk az életben azért, mert egykor rossz úton járt. Tudták, haragudniuk kellene rá, de mégsem tudtak, mert, ahogy mesélt, látszott a szemeiben a gyöngyházként csillogó könnyek sokasága, ami olykor elszorította a hangját. Az emlékek sokasága megmaradt nagyapjuk szívében, de azt a fájdalmat nem tudta kitépni, amit még most is érzett az életének egy elrontott időszaka miatt. A szomorúság mellett inkább azt érezte, hogy eladta a lelkét az ördögnek, aki Veres László személyében jött el hozzá, és nem tudja meddig, de azt igen, hogy amíg él, elkíséri ebben a saját maga által kialakított földi pokolban. A barlangban aztán megszabadította az a valami a világot Veres Lászlótól és megkapta méltó büntetését.

4. fejezet – A vadászat

– Az erdőben, mint mindig, akkor is csend honolt, csak a madarak csicsergése hallatszott a fák között, és néhány, az avarban megbújó kisállat mocorgása tudatta Lászlóval, hogy nincs egyedül. A puskája a vállára volt rögzítve, ami teljesen hozzásimult az oldalához. A vadászat megnyugvást adott neki abból az életből való kiszakadás után, amit a hétköznapokban csinált. Itt nem olyan ember volt, akinek tekintélye volt mások előtt, hanem ő neki kellett a természetet tisztelni. Ahogy egyre jobban behatolt az erdőbe, talált egy széles szájú barlangot, ami előtt megállt, és csőre töltötte a puskáját. A barlangból hangok szűrődtek ki a szabad levegőre, ami kis félelmet keltett Lászlóban, de nagyobb volt benne a vadászat iránti vágy, hogy elejthesse az újabb prédáját. Elindult befelé a barlang sötétjébe, ahol már csak a saját lépteinek zaját verte vissza a kőrengeteg némasága. A hang után észrevett a sötétben egy árnyékot, és mozgást vélt felfedezni a közelében. A morgás egyre közelebbről jött. Az a valami épp egy húscafatot tépett ki az egyik prédájából, miközben mancsával lefogta. Amikor észrevette, hogy van valaki vagy valami a közelében, megfordult, és akkor gyorsan László felé vette az irányt, akinek hiába volt nála a puskája, nem tudott semmit tenni, mert az állat mancsa körbefonta a nyakát. Utolsó erejével, amikor már érezte, hogy ha nem tesz semmit, itt fog meghalni, ütni kezdte az állat oldalát, ami attól fájdalmában nagyokat üvöltött, és elengedte. László kimenekült a barlangból, de tudta, hogy az állat utána fog menni, úgyhogy gyorsnak kell lennie. Előbb el kell érnie a barlang bejáratát, minthogy a szörny utolérje, mert akkor tudta, hogy a biztos halál vár rá. A barlangból kijutott a fenevad mancsai közül, de miután visszament, már senki nem látta soha többé. Csak találgatták az emberek, hogy miért ment vissza arra a helyre, ahol majdnem meghalt, de erre soha nem derült fény azóta sem. S mindennek már közel negyven éve. Én személy szerint arra gondoltam mindig, és most is arra gondolok, hogy valahol ennek a kegyetlen embernek is volt lelkiismerete, és már nem tudta elviselni azt, amit a hétköznapokban művelt más emberekkel, így inkább beleveszett a barlang homályába, és annak a szörnynek az áldozata lett, amit azóta sem láttak. A múlt megoldatlan rejtélye maradt az ő halála, nekem mégis minden napomat meg kell vele osztanom. Itt van velem, mint egy gonosz kísértet. Amit te láttál Kristóf, az is azért volt, hogy tudassa velem, hogy még mindig itt van. Nagyanyátok elvesztésének fájdalma enyhült az évtizedek során, de az emlék örök totemként égett bele az életem mindennapjaiba, és amíg élek így is marad. Számomra büntetés az élet minden megélt perce egyedül, amiért hálás vagyok az az, hogy mindezek ellenére is titeket láthattalak felnőni. Egy boldogtalan élet boldogsága ez számomra.

Azzal a három unoka egyszerre megölelte nagyapját, és percekig csak úgy voltak meghittségben és szeretetben.

5. fejezet – A búcsú

Ez a pár nap, amit Judit, Péter és Kristóf a nagyapjuknál töltöttek, hamar elszaladt és visszamentek az iskola forgatagába, maguk mögött hagyva Gábor bácsit. Bár megrázó élményekben volt részük, amiket mesélt a nagyapjuk, vagy ép látni véltek dolgokat, de mégis öröm volt a szívükben, hogy láthatták az öreget, mert a szívében nagy volt az odaadás és szeretet irántuk. Talán az, amit most megtudtak róla, az formálta át az akkori énjét egy szeretetre méltó idős emberré, akit most ismerhetnek. Ezen gondolkoztak miután elköszöntek nagyapjuktól és felültek a buszra.

Előző oldal Tad Rayder