Eredet - 1. fejezet

Horror / Novellák (312 katt) Zanbar
  2023.01.15.

1895. November

1.


Jonathan azon az éjszakán is rosszul aludt.

Nagybátyja szerint, érkezése óta gonosz szelek fújtak Észak-Yorkshire felett, embert és állatot egyaránt nyugtalanná téve. Rokona különös, kétértelmű szavait az ifjú nem tudta mire vélni. Évek óta leveleztek már egymással, ám levélváltásaikból mindeddig nem derült fény számára nagybátyja ezen oldalára. Pontosabban ezen oldalára sem.

Szél zörgette zsalugáterek hangjára rezzent fel. Az ágya melletti kis asztalon álló lefojtott lámpa gyenge fényében életre kelni, vonaglani látszottak szobája árnyai, ahogy az apró láng újra és újra megrebbent. Odanyúlt és felcsavarta a lámpás fényét. Az árnyak visszavonultak.

Gyermekként nagy örömmel hallgatta a kísértethistóriákat, folyvást bizonygatva azok mesélőinek, hogy ő bizony nem fél, s ha úgy hozná a sors, bátran szembenézne a történetek, árnyak között kísértő rémeivel. Akkor is, ha ez nem volt igaz. A rémmesék legtöbbször régi, ódon házakról szóltak, melyeknek hosszúra nyúlt története tele volt tragédiákkal, árulással és halállal, melyek mind-mind nyomot hagytak a helyen, melynek falai között megestek. Gyermekfejjel úgy gondolta, a kísértetek elleni legjobb védekezés, ha az ember új otthonba költözik, melynek még nincs ilyen baljós története.

Felvette a lámpát és kikelt az ágyból. A szél ismét megzörgette a zsalugátereket.

Bartokhall, nagybátyja otthona, évszázados történetre tekintett vissza, nemzedékek óta uralta a Barden-láp körüli tájat, és mint hallotta, egykori urainak tettei és élete igencsak kiváló alapot szolgáltathatott volna számos rémtörténetre és kísértethistóriára. Ám, ha terjedtek is róla ilyesfajta szóbeszédek, azok mind eltörpültek azok mellett, melyek jelenlegi gazdájáról, Jonathan nagybátyjáról, Sir Edward Holbruckról, szóltak.

Odalépett az ablakhoz és a zsalugáter lapjai közötti résen át lepillantott Bartokhall alatt elterülő tájra. E helyet nagybátyja féltve őrizte majd mindenki elől. Itt rejlett az ő „aranybányája”, vagyonának forrása, a tenyésztelep, ahol hosszas és gondos munka árán a zsír- és hússertések újabb és újabb hibridjei születtek, és amik évről évre mind gazdagabbá tették.

Őrizte mindenkitől, így előle is. Négy éve élénkült meg a levelezés kettejük között, mikor fény derült rá, hogy Jonathan osztozik nagybátyja természettudományos érdeklődésén és ismeri Johann Gregor Mendel munkásságát is. Hosszan értekeztek egymással a német tudós és a Charles Darwin által végzett tudományos megfigyelések hasonlóságait és ellentmondásait illetően, nagybátyja pedig nem győzte sorolni, miként ültette át a sertéstenyésztés gyakorlatába e két ember tanait.

Végül, váratlan fordulataként, egy hónappal ezelőtt meghívta az otthonába.

Jonathan Edinburgh-ben töltötte egyetemi évei jó részét, így szokva volt a skót, és az észak-angol időjáráshoz, főleg az óhazára oly jellemző, mindenütt jelenlévő ködhöz, ám kitekintve szobája ablakán, az az érzés fogta el, hogy a Yorkshire ezen szegletét megülő köd egészen más. Természetében más, ha lehetséges az ilyesmi. Bartokhall magaslatra épült, így kiváló kilátása nyílt, a mélyebben fekvő vidéket megülő, lassan kavargó, szürkés-fehér „tengerre”, melynek felszíne alatt a Barden-láp, Grassington és nagybátyja által építtetett falu, Hartlington is megbújt. Egyetlen szigetként a Thorpe halom emelkedett ki belőle, melyen immáron nemzedékek óta vándorcigányok táboroztak le télire. Átmeneti otthonuk, a köd miatt, lidérces fényű útjelzőként szolgált azok számára, kiket odakint ért a csípős, yorkshire-i éj.

Egy hete volt csupán Bartokhallban, s bár napjai javarészt azzal teltek, hogy nagybátyja oldalán a tenyésztelepeket járta be, némileg ezért volt alkalma megismerkedni a helyiekkel. Elsősorban John Pennymore-ral, Grassington tiszteletesével, aki nagybátyja elmondása szerint rendszeresen felkereste őt, így ősz végén, tél elején, hogy újra és újra megpróbálja meggyőzni arról, legyen fővédnöke sajátos keresztes hadjáratának, melyet szerinte a züllöttséget, mint holmi szörnyű kórságot hordozó cigányok ellen folytatott. Nagybátyja kimért udvariassággal ugyan, de mindig visszautasította és éppen azért, amiért a vehemens tiszteletes szövetségesre vélt lelni benne. A vidék legnagyobb gazdasága volt az övé, és jó munkáskezekből sohasem lehetett elég. A Thorpe-on tábort vert cigányok pedig bár harsányak és „züllöttek” voltak, ahogy a tiszteletes nevezte őket, ám kétségtelenül rendesen és keményen dolgoztak neki minden télen. Nem engedett hát.

– Néha jobb szeretnék, egy régebbi korban élni, mikor a Pennymore-hoz hasonlók még nem merték ilyesmivel zaklatni az embert – közölte félvállról nagybátyja, miután a tiszteletes dohogva távozott. – Ám úgy nélkülöznöm kellene e nagyszerű kor vívmányait, és mindazon gazdagságot, melyet általuk szereztem – gyújtott szivarra és már el is feledkezett a problémáról.

Jonathan az elmúlt hét folyamán újabb és újabb oldaláról ismerte meg nagybátyját, úgy, ahogy a levelezésükből sohasem. Apja fivére nem nélkülözte a mérhetetlen dölyföt és becsvágyat, melyek kétségtelenül segítették abban, hogy egy egyszerű skót gazda fiából, Britannia legnagyobb sertéstenyésztője, a Korona seregeinek legfőbb hús- és konzervellátója, és egy örökletes lovagi cím birtokosa legyen, ám e rossz tulajdonságait, oly büszkén vállalta, miként címeit viselte, és Jonathan nem is sejtette, miként tudta levelezésük során elrejteni őket előle.

Még gyermekként hallotta, hogy atyja és nagybátyja már fiatalon térben és lélekben úgy eltávolodtak egymástól, hogy a fiatalabb Holbruck, Jonathan későbbi édesapja az óhazát is elhagyva Amerikában telepedett le, és alapított családot. Beszámolt szüleinek arról, hogy nagybátyja levél útján felvette vele a kapcsolatot Edinburgh-ben, ők pedig egészen addig nem nyugodtak, míg meg nem írta nekik, hogy levelezésük majdhogynem kizárólag szakmai, tudományos jellegű, másról alig esik szó kettejük között. Úgy érezte, szülei féltik nagybátyjától, még más esetben szigorúan tárgyilagos atyja is érzelmes hangvételű levélben kérte tartson távolságot, tőle elhidegült fivérétől. Beszámolt nekik mindenről, ezt az utat leszámítva.

Talán csupán dacból, lázadva a szülői tilalom ellen, talán mert végre vágyott személyesen is megismerni az embert, kinek tudományos nézetei úgy lenyűgözték.

Nagybátyja azt mondta, szívesebben élne egy másik, régebbi korban és Jonathan úgy érezte illene is a középkor vasmarokkal és kérges lélekkel uralkodó önkényurai közé. Már kereste a kifogást, miként távozhatna Bartokhallból, bár úgy sejtette aligha tehetné ezt meg olyan módon, hogy magára ne haragítsa e nagyhatalmú zsarnokot, mikor a mai nap délutánján nagybátyja váratlanul a dolgozószobájába hívatta és olyan terveiről számolt be, melyek megrendítették Jonathant ebbéli elhatározásában.

– Gondold végig, amit mondtam, fiam – közölte végül a nagybátyja. – Gondold végig, bár az mit kínálok több, mint amit valaha is remélhetnél. Úgy édesatyádtól, mint az élettől, így aligha akad megfontolni való rajta. Gondold végig, fiam!

Végiggondolni. Elnézve a Bartokhall alatt elterülő, ködbe vesző tájat, melynek távoli pontján sejtelmes lidércfénnyel pislákolt a vándorcigányok téli táborának dombja, igen, volna mit végiggondolnia. Habár nem egészen úgy, ahogy nagybátyja akarná.

Megdörzsölte a szemét. Az átvirrasztott, tanulással töltött éjszakák rossz alvóvá tették az évek során, így tudta, most sem sikerülne egyhamar nyugovóra térnie. Úgy döntött, inkább lemegy a könyvtárba és keres magának egy kötetet, amíg telik az idő.

Odakint a folyosón, csupán egyetlen, az övéhez hasonlóan fojtott fényű lámpa égett. Nagybátyja bár élen járt a természettudományok egyes ágaiban, a többivel viszont, s azok vívmányaival, különös viszonyt ápolt. Hartlingtonban, a faluban melyet állandó munkásainak építtetett volt villanyáram, ám Bartokhallban nem. Ellenben akadt az udvarházban négy hatalmas, és fényűző fürdőszoba is, de még a személyzetnek is jutott egy saját, szerényebb. Egyes szobákban volt modern fűtés, másokban még mindig kandallók és kályhák szolgáltatták a meleget.

Gyors léptekkel, mégis halkan végigosont a folyosón. Azt egyetem előtt pár évet egy neves internátusban töltött, ott sajátította el ezt a készséget, mely elengedhetetlen volt, ha a tanuló el akarta kerülni, hogy nevelői fülön csípjék, mikor egy-egy éjszaka kisurrant a hálótermükből. Mélyen beléivódott ennek gyakorlata, pedig itt Bartokhallban semmi szükség sem volt rá. A hatalmas kúria a nagyszámú cselédség ellenére csaknem üres volt, ezen a folyóson is az övé volt az egyetlen lakott szoba.

Balra fordult, kinyitott egy, a fal jellegtelen pontjának látszó ajtót, mely mögött az udvarház számos cselédlépcsőjének egyike rejlett. Ezen leereszkedve anélkül juthatott el a könyvtárba, hogy bárki észrevette volna. Maga talált rá érkezésének második napján, és kimondottan büszke volt erre a felfedezésére. Mintha ismét csak internátusi diák lett volna, aki új módot talált felügyelőtanárai kijátszására.

Bartokhall könyvtárszobája jókora, kétszintes helység volt, felül, széles galériával, és gondosan vezetett katalógusa szerint ezeregyszázhetvenkét kötettel. „Ódon könyvszentély” volt, ahogy nagybátyja komornyikja nevezte, melyben talán már századok óta gyűltek a könyvek. Azon kevés hely egyike volt Bartokhallban, melyet Jonathan kimondottan szeretett.

A katalógus bejegyzései szerint nagybátyja jelentősen, ám kissé rendszertelen módon bővítette könyvtárát. Természettudományi szakkönyveket éppúgy vásárolt, mint antropológiai, vallás, sőt okkult tartalmú művekkel, de voltak, láthatóan rendelésre készült, gyűjteményes kötetei, H. G. Wells és Arthur Conan Doyle munkáiból is.

Kezébe vette a „Sherlock Holmes emlékiratait” és letelepedett az egyik ablak melletti karosszékbe.

* * *

Nem sokkal azután, hogy a könyvtár nagy ingaórája elütötte a hajnali két órát, léptek, sietős léptek zajára lett figyelmes a folyosón. Elhaladtak az ajtó előtt, majd rövidesen visszatértek, ám a hangok alapján úgy tűnt ezúttal már többen.

Heves, sőt ingerült szóváltásra került sor, melyet, bár az meglehetősen fojtott hangon zajlott, Jonathan mégis tisztán hallott a könyvtár csendjében. A beszéd azon a különös hangzású, idegen nyelven folyt, melyet ő nem értett, ám nagybátyja kiválóan beszélt, és pár alkalommal már utalt rá, hogy néhány alkalmazottja, kiket egy Belső-Ázsiában tett útja során fogadott fel, is csak ezen a nyelven értett. Bár állítása szerint többen voltak, Jonathan csak egyiküket látta a hét során többször is megfordulni Bartokhallban, egy Maxim Leonov nevű magas férfit, kinek érkezése minden alkalommal, jól láthatóan felzaklatta nagybátyját, ki sietve távozott, nyomában a másik férfival.

A folyosón zajló beszélgetés két résztvevője közül az egyik a nagybátyja volt, az ő orgánumát, a számára idegen hangzású nyelv sajátos kiejtése ellenére is könnyen felismerte, a másik pedig maga Leonov, akit munkaadója többször is a nevén nevezett.

Egy darabig csak a nagybátyja beszélt, feddő hangon, folyamatosan belefojtva a szót alkalmazottjába, majd hirtelen angolra váltva, hosszasan káromkodott egyet, és sietős léptekkel tovább indult. Leonov követte és a folyosó hamarosan elcsendesült.

Jonathannak fogalma sem volt róla, miféle munkát végez ez az angolul sem értő külhoni a nagybátyjának, így arról sem, mi késztethette arra, hogy ezen a hajnali órán felkeresse, ám nagybátyja feltétlenül fontosnak találhatta, ha foglalkozott vele.

Kis idő múltán visszatért a könyvhöz.

* * *

Arra riadt fel, hogy a nevén szólongatják. Bágyadtan, nehezen tért magához, és a lámpás halványan pislákoló fényében, Fowellre, nagybátyja komornyikjának ismert.

– Jonathan úrfi, kérem! Ébredjen, kérem!

Szemét dörzsölve felnézett a falfehér arcú férfire. Fowell sebtében öltözködhetett, inge gyűrött volt, megszokott fekete kabátját sem viselte.

– A baj, Fowell? – kérdezte halkan.

A lámpás fényénél még éppen le tudta olvasni az időt az ingaóra számlapjáról. Hajnali öt volt. Elnyomta az álom olvasás közben.

– Jöjjön, kérem, Jonathan úrfi. Valami rettenetes történt! – folytatta esdeklőn, remegő hangon a komornyik.
– Mégis miféle?– dörzsölte tovább a szemét Jonathan nehézkesen kikelt a kényelmes fotelből. Az eddig az ölében heverő Doyle kötet a szőnyegre hullott.
– Sir Edwarddal… szörnyűség… – csuklott el a másik férfi hangja. – Odakint…
– Vezessen oda!

* * *

A „szörnyűség”, ahogy Fowell mondta, Bartokhall bejárata előtt állt. Nagy, széles, kézikocsi volt, melynek kerekeire sár, fű és némi, apró szemű fehér murva tapadt, mellyel az udvart szórták fel. A lámpások fényében jól lehetett látni a piszkos, saras nyomot, melyet maga után hagyott, miközben korábban átgördült rajta.

A kézikocsit ponyvával takarták le, melyet valaki, vagy valakik, nagy mennyiségű petróleummal locsoltak le. Ennek erős szagát már a folyosón is érezni lehetett, és Jonathan úgy vélte, ha nem a kocsi zaja, akkor ez riaszthatta fel, a bejárat melletti kis szobában bóbiskoló cselédet.

A petróleum ugyan besárgította a ponyva anyagát, de nem tudta elfedni a jókora rőt foltokat.

Jelenlétére az összegyűlt cselédség végre elhallgatott, így ahogy egyre közeledett a kocsihoz, a hirtelen beállt csöndben jól hallotta a rendszertelen, súlyos cseppenéseket, melyek a kocsi felől érkeztek. Petróleum szagú, de annál sötétebb és sűrűbb anyag talált magának utat a kocsi deszkái között és hullott alá újra és újra a fehér murvára.

Fowell szavai kezdtek formát ölteni, és értelmet nyerni még mindig bágyadt elméjében, ahogy közelített a kézikocsi és annak titka felé. A ponyva egy ponton félre volt csúszva, bizonyára valaki, talán maga a komornyik ért hozzá korábban, hogy felfedje, mi rejlik alatta. Arra pedig, amit talált nem voltak szavai. Csupán annyi, hogy „szörnyűség”.

Balját kinyújtva, kocsitól lehető legtávolabb és valamelyest maga fölé emelte a lámpást, míg jobbjával a petróleumbűzt árasztó ponyváért nyúlt. Felemelte.

Valami hevert a kocsi mélyén. Valami szörnyűség. Valami, ami alig valamivel több mint egy órával ezelőtt még Sir Edward Holbruck, Bartokhall ura, és a nagybátyja volt.

Előző oldal Zanbar