Vízöntő

Horror / Novellák (310 katt) maggoth1
  2022.11.28.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/11 számában.

Derek Lang homályos körülmények között távozott az élők sorából, bár a hatóságok egyszerű öngyilkosságként zárták le az ügyet. Talán nem találtak gyanús mellékkörülményeket, noha meglehetősen ritka, hogy valaki először kiszúrja mindkét szemét, aztán fültől-fülig átvágja a saját torkát egy szilánkokra zúzott tükör előtt, mielőtt végleg eltávozna ebből a földi siralomvölgyből. Egyes pletykák szerint túl sok tudatmódosítót használt a borzalmas lények kiötléséhez, ami kitörölhetetlenül rányomta a bélyegét a lelkivilágára. Nem tisztem mások felett ítélkezni, én csak jó pénzért felöltöm az alkotói profiljukat. Ezúttal is ez volt a helyzet: azért jelentem meg Lang otthonában, hogy felvegyem a személyiségét, és egy róla szóló, hitelesnek látszó önéletrajzot hamisítsak. Nem ez volt az első ilyen megbízatásom, profinak számítottam, ha megboldogult irodalmi notabilitások fiktív memoárjait kellett megkomponálni.

Zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna, amikor megérkeztem az elhagyatott hegyi kúriához, ahol a néhai tengődött. A viktoriánus stílusú épület úgy magasodott a környező erdőség fölé, mint egy gondterhelt redőkbe gyűrődött homlokú óriás. Első pillantásra megállapítottam, hogy Lang meglehetősen magányos életet élhetett, mivel a rezidencia olyan elhanyagoltságot tükrözött, mintha évek óta nem lakott volna benne senki. A földszinti mosogatóban csaknem a mennyezetig ért a szennyes edények halma, enyészet bűze lengte be a helyiségeket, és a sötét sarkokban pókhálók tenyésztek. Amennyire tőlem telt, kitakarítottam, majd haladéktalanul nekiláttam feldolgozni a kétezres évek legelismertebb horrorszerzőjének irodalmi hagyatékát.

Hamarosan néhány elrongyolódott, kézzel teleírt füzetre akadtam, amiből egy eklektikus érdeklődésű, rendkívüli műveltségű ember karaktere rajzolódott ki előttem, aki súlyos személyiségzavarának köszönhetően meglehetősen szélsőséges életet élt. Az egyik füzetben naplószerű részleteket találtam, amelyekben Lang komolyan vallott arról, hogy úgy sejti, holografikus realitásban élünk, amiben ébren álmodó istenek hemzsegnek. Szerinte ezek az írók, akik öntudatlan teremtő erővel rendelkeznek, vagyis más párhuzamos univerzumokban valósággá válnak az általuk lejegyzett, kitalált történetek. Azt is vallotta, hogy szélsőséges időjárás során olykor összemosódhatnak a valóságok, és a teremtő elme természetfeletti lények átjárójává válhat egyes pszichedelikus tudatmódosítók hatására.

Lang ezután egy olyan teremtményről mesélt, akinek a felbukkanását égiháború kitörésekor gyakran megtapasztalta. Azt állította, sokszor találta magát a dolgozószobai nagy tükör előtt, amikor ítéletidő zúdult a környékre. Ilyenkor orrfacsaró rothadásszagot érzett, és egy ismeretlen sík sötét körvonalai rajzolódtak ki az üveglapon. A távolban kentaurra emlékeztető agancskoronás alak magasodott, vonásainak helyén homály kavargott. Lang agyába furcsa mód információk szivárogtak a kreatúráról, akit elkeresztelt magában Vízöntőnek. A különös entitás egy lélekvadász idegen istenség volt, aki megbújt egy rémtörténet paralel univerzumában, és úgy vonzódott a drogoktól bódult írók elméjéhez, mint molylepke a lámpafényhez. Mágikus ereje azonban megkopott az idők során, és a természetfeletti hatalmasság pozíciójából fokozatosan egy paranormális képességekkel bíró szellemi parazita szintjére süllyedt. A Vízöntő nem is sejtette, ki ő, mivel csak akkor lényegülhetett volna át igazi önmagává, ha valamely elbeszélő tudatán keresztül átjárót nyílik, ami átrántja a mi világunkba.

Lang a feljegyzéseiben arról panaszkodott, hogy egyre gyakoribbakká váltak a találkozásai a Vízöntővel. Ráadásul minden alkalommal rohamosan csökkent az idegen isten és a tükör közti távolság, aminek következtében a kreatúra vonásai is mind’ határozottabbakká váltak. Lang a rendszeres drogfogyasztásnak köszönhetően azt sem tudta eldönteni, ő találta-e ki a közeledő rémalakot, vagy az tőle függetlenül nyerte el létezését. Ami azt illeti, ennek a megállapítása nekem is komoly nehézségeket jelentett. A férfi narratívája hagyományos, mondhatni autentikus naplóbejegyzéseket idézett, ám a szkeptikusabb énem nem zárta ki annak a lehetőségét sem, hogy valójában egy memoárnak álcázott, befejezetlen fikciót olvasgatok, aminek még munkacímet sem adott. Mindenesetre akárhogy is volt, Lang egyértelműen a valóságból merített ihletet, mert a dolgozószobájában ott pompázott az ominózus tükör, amiről olyan sokat regélt a megsárgult füzetlapokon, mi több, az egyik szövegrészlet révén a szerző eldugott narkotikumkészletére is rátaláltam. A helyiség bal sarkában álló könyvespolcon kellett elmozdítani két vaskos Lovecraft válogatáskötetet, mire egy rejtett mechanizmus feltárt egy titkos üreget. Akadt ott mindenféle készség, amivel az ember bódulatot elősegítő kivonatokat juttathatott a szervezetébe. Nem is tudom, mikor jött a gondolat, hogy ki kellene próbálnom őket, de úgy véltem, a teljes átéléshez nem elég, ha csak Lang otthonának levegőjét szívom.

Először egy hieroglifaszerű faragásokkal borított tajtékpipát választottam a készletből, és félelem nélkül elfüstöltem a benne található keveréket. A kábítószer nagyon gyorsan hatni kezdett, de csak egyfajta könnyed lebegés vett erőt rajtam, ami újabb kísérletezésre ösztönzött. Következőnek egy fecskendő olajosan kéklő tartalmát adtam be magamnak. Míg a kertre néző ablakon keresztül a gyommal felvert udvart bámultam, fel-lebillegtem Lang kedvenc hintaszékében, és türelmesen vártam, hogy a különös anyag dolgozni kezdjen a véremben. Nem tudom, mennyi időt tölthettem mélázással, de egyszer csak vakító villám hasította át a hegyvidékre boruló sötétséget, és valóságos ítéletidő zúdult a környékre.

Szívem szerint feltápászkodtam volna, hogy leeresszem a redőnyöket, ám a tagjaim nem engedelmeskedtek. Először nem ijedtem meg túlzottan, mert nyilvánvalónak látszott, hogy a kék folyadék bénította meg az izmaimat. Rövidesen azonban penetráns bűz tódult az orromba, amiről biztosra vettem, hogy csakis a hátam mögött álló üres tükörfoglalat lehet a forrása. A borzasztó odor leginkább rothadást idézett, olyasfélét, amilyet az ember többnapos hulla közelében szagolhat. Szerettem volna megfordulni, de a mozgási képességeim továbbra is erősen korlátozottaknak bizonyultak. A bűz erősödött, és úgy tűnt, hívatlan vendéget tükröz vissza a hátam mögül a velem szemben elhelyezkedő ablaküveg. Az egész szituáció egy hatásvadász, sablonokkal zsúfolt, harmadrangú kísértethistóriára emlékeztetett. A hagyaték kezelője novellakarakterek szintjére süllyedt, esős idővel érkező másvilági istenekről olvas egy gyanús körülmények közt elhunyt író feljegyzései közt, és a veszedelmes entitás némi droghasználatot követően személyesen is megjelenik. A dolgozószoba parkettája megreccsent, mintha csakugyan felém lépkedett volna valaki vagy valami az odakint villogó elektromos kisülések fényében, aki átjárónak tudja használni az összetört tükröket. Tudatom egyik hátsó zugában ott motoszkált, hogy megérkezett a Vízöntő, és be akarja kebelezni a lelkemet.

Egyre hevesebben szerettem volna legyűrni a tagjaimat gúzsba kötő mozdulatlanságot, és végül siker koronázta erőfeszítéseimet. Kipattantam a hintaszékből, és megperdültem, de senki sem állt mögöttem. Tekintetem ekkor a tükör maradványaira esett, és felordítottam, mert az összezúzott üveg visszakerült a helyére, és mögötte egy rettentő teremtmény várakozott.

Pontosan úgy festett, ahogy Lang megmintázta az irományában. Kentaurszerű fajzat bámult rám a foncsorozott felület túloldaláról, megnyúlt koponyáján ágas-bogas agancsra emlékeztető kinövés burjánzott. A legijesztőbb mégsem ez volt, hanem az, hogy a teremtmény az én arcvonásaimat viselte. Megbabonázva bámultam, miközben kétségbeesetten igyekeztem értelmezni valahogy a helyzetet. A rémítő hibrid torkán fültől-fülig húzódó vágás tátongott, két szeme helyén véres, kivájt üreg ásítozott. Felüvöltöttem, mert az üveglapról visszatükröződő groteszk kinézetű képmásom segélykérően felém nyújtotta a karját, és fejhangon felsikoltott.

Rámeredtem, majd könnyek áradata kezdett záporozni a szememből, miközben az utoljára olvasott füzet oldalai úgy pörögtek a levegőben, mintha egy kísértet lapozgatná őket. Felragadtam a mögöttem billegő hintaszéket, és teljes erőből a tükörhöz vágtam. Az üveglap fülsértő csörömpöléssel szilánkokra hullt, és riasztó asztrális képmásom elenyészett. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, mert a helyzet megoldása egyszerűbbnek bizonyult, mint hittem. Az üvegszilánkok mögött azonban ezúttal nem a keret, hanem egy alagútra emlékeztető, sötét nyílás tárult fel, és maga felé húzott. Próbáltam ellenállni, ám fokozódó szívóereje végül beszippantott.

Gyorsvonati sebességgel száguldottam az anyaméhként lüktető síkok között, miközben lidércnyomásos metamorfózison mentem át. Nem tudtam, mi történik velem, csak azt, hogy iszonyatosan fáj. Az altestem valahogy megnyúlt, miközben a csontjaim groteszk módon átalakultak, lábaim kemény patákká váltak, koponyám felső részét tűhegyes szarukinövések ütötték át. Hullámzott körülöttem minden, a pórusaimból vér szivárgott, és úgy éreztem, beleőrülök a fájdalomba. Az egész valamiféle borzalmas születésre emlékeztetett, és úgy látszott, sohasem akar véget érni.

Egyszer csak valami keménynek ütköztem, és dühödten belefejeltem a homlokomból sarjadt agancskoronával. Csörömpölés hallatszott, és a következő pillanatban egy szétzúzott tükör keretéből ugrottam elő egy olyan dolgozószobában, ami a megtévesztésig hasonlított a kiindulási pontomként szolgáló helyiségre. Odakint ugyancsak ítéletidő tombolt, az ég ereszcsatornái úgy zúdították a halandókra felgyülemlett víztömegüket, mintha soha többé nem akarnák abbahagyni.

Lang kábán billegett a hintaszékében, ölében elrongyolódott füzet pihent, a közelében kiürült fecskendő hevert a padlón, amelynek falára olajosan kéklő anyag rakódott. Nehézkesen kinyitotta a szemét, és rám bámult. Gyilkos indulat támadt bennem, és csattogó patákkal nekirontottam. Nem akartam bántani, de a férfi drogoktól bódult elméje áthozott ebbe a valóságba, és rákényszerített a metamorfózisra. Először az arca felé ökleltem az agancsommal, és mindkét szemére megvakítottam, hogy ne kelljen látnia, amit ezután teszek vele.

Én vagyok a Vízöntő, a lélekvadász, aki éhes parazitaként várakozik a szellemvilág sötét zátonyai között. Jól vigyázz, mit írsz le! Mert amikor jön az esős idő, és megnyílnak az átjárók, kábult elméd magához ránt, mint molylepkét a lámpafény…

Előző oldal maggoth1