Holnap már késő

A jövő útjai / Novellák (826 katt) Mab Tee
  2011.06.14.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/7 számában.

Hosszú ideje itt vagyunk, és figyelünk. Bámulattal tölt el minket a bolygón élő fajok fejlődése. Útjukat nyomon követtük, mostanáig…

A végtelen, csodálatos univerzum. Bernard Reynolds megbabonázva kémlelte az ég egy kis szeletkéjét a Kitt Peak-i Obszervatóriumban. A munka volt az ő nagy szerelme, és ha tehette, a szabadnapján sem maradt otthon. Kollégái munkamániásnak tartották, de Bernardot ez egyáltalán nem érdekelte.

Vékonyka, kissé görnyedt alakjával furcsa gnómként festett az űrtávcső előtt. Éppen távoli, új galaxist fedezett fel, amikor egy homályos folt megzavarta a kilátásban. Közelebbre fókuszálta a távcsövet, és újból belenézett. Az addig jókedvű Reynolds halálsápadttá vált. Villámgyorsan a számítógép elé ült, betáplálta a paramétereket. Újra és újra lejátszotta a szimulációt, és mindannyiszor ugyanarra az eredményre jutott: egy hatalmas, fél kilométer átmérőjű aszteroida közelített a Föld felé. Többször lefutatta a pályaadatokat, de egyértelműen látszott, a száguldó objektum végállomása a Föld, s nem egész két nap múlva becsapódik.

– Hogyhogy ezt eddig senki sem vette észre! – kiáltott fel. – Maria, azonnal hívja fel nekem a NASA-t, a Pentagont és a Fehér Házat! – szólt oda idegesen az asszisztensének, majd elviharzott.


Alig néhány óra elteltével a Pentagon egyik termében számos magas rangú katona előtt Reynolds magabiztosan vázolta a következményeket. Az Amerikai Egyesült Államok Elnöke egy kivetítőn keresztül csatlakozott az üléshez, és láthatóan aggodalommal töltötték el Bernard szavai.

Daniel Brake ezredes önfejű, kellemetlen ember hírében állt. Nem bírta ki, hogy bele ne kössön a csillagászba:

– Teljesen biztos abban, Mr. Reynolds, hogy az a kődarab eltalál minket? Vagy ez is az Ön nevetséges találgatása, mint a pár ezer évvel ezelőtt kihalt észak-amerikai lovak eltűnése, melynek okaként ugyancsak egy aszteroidát tett felelőssé?
– Hagyja békén, Brake! Folytassa, Mr. Reynolds! – szólt John Stewart admirális.

Bernard rossz szájízzel ugyan, de folytatta mondandóját, míg végül eljutott odáig, hogy megoldásokat javasoljon. Az ezredes azonban ismét közbevágott:

– Vajon, miért fizetjük Önöket, csillagászokat? A maguk feladata lenne időben észrevenni, ha akár csak egy aprócska kavics is felénk száguld!
– A világűr hatalmas. A jelenlegi tudásunk alapján képtelenek vagyunk az égbolt minden szegmensét figyelni – válaszolt Bernard.
– Szóval, képtelenek! Bezzeg, ha a bőrük a tét, rögtön tudják, kihez kell fordulni!
– Elég legyen! – dörrent az ezredesre Stewart admirális. – Mr. Reynolds, van ötlete, hogyan háríthatnánk el a közelgő veszélyt?
– Igen, Uram! Már évek óta folynak a kutatások meteorok, üstökösök eltérítésével kapcsolatban. Az aszteroidára irányított fény visszaverődéséből tudjuk, egy tömör kősziklával állunk szemben. Ha felküldenénk egy speciális műholdat, mely adott ponton lábait a kősziklának támasztva bekapcsolná az erős tolórakétáit, ellökhetné az aszteroidát.
– Rendelkezünk ilyen műholddal?
– Nem, Uram! De ha a fent lévő összes műholdat adott ponton finoman neki kormányoznánk, az elegendő lenne ahhoz, hogy az aszteroida letérjen a pályájáról. Nincs időnk az összes amerikai műhold egy helyre való navigálására, ezért igénybe kellene venni az európai, az orosz és a kínai műholdakat is. A kiszámolt adatok alapján, a Kínai Népköztársaságból kellene irányítani a műveletet.
– Maga megőrült! – ugrott fel Brake ezredes. Széke nagyot csattant a padlón. – Azt mondja, adjuk át a műholdjainkat a kínaiaknak?! Soha!

Kisebb morgolódás támadt a teremben.

– Csendet! – kiáltott Stewart admirális.
– Elnök Úr! – vágott közbe Brake. – Ön is tudja, milyen következményekkel járna, ha műholdjaink irányítását átadnánk Kínának. Éppen ezért javaslom a nukleáris töltetű rakéták bevetését. Egy jól megtervezett rakétatámadással felrobbanthatnánk a meteort. Amint megkapjuk a szükséges pályaadatokat, azonnal elindíthatjuk a Skybird rakétákat, melyeket pontosan az ilyen helyzetekre fejlesztettünk ki.
– Csak még néhány mondatot, Elnök Úr! – kért szót Bernard. – Ha rakétákat küldünk, és felrobbantjuk az aszteroidát, akkor az több darabra fog hullni, és egy nagy helyett, több kisebb kődarab fog a Földnek csapódni, melyek biztosan nem égnek el a légkörben. A meteoreső pedig azonnal letarol mindent, további óriási krátereket ütve a Föld felszínébe. Becsapódáskor a hirosimai atomrobbanás többszörösével egyenértékű energia szabadul fel. Az egyetlen járható út, a műholdas eltérítés.
– Nos, Hölgyeim és Uraim! – szólalt meg az Elnök. – Nem érünk rá sokáig vitázni. Brake ezredes! A meglévő információk alapján készítse elő a Skybird rakétákat. Én pedig felveszem a kapcsolatot Brüsszellel, Moszkvával és Pekinggel. Meglátjuk, mit szólnak Mr. Reynolds ötletéhez. Intézkedjenek, Uraim! Hamarosan jelentkezem.


Nem egész három óra múlva mindenki az Elnök szavaira figyelt.

– Moszkva mereven elzárkózott attól, hogy műholdjaikat a rendelkezésünkre bocsájtsák, Peking pedig nem engedélyezi, hogy amerikai katonák és tudósok csoportja belépjen az országukba. Nem maradt más választásunk. Brake ezredes, indítsa a Skybirdöket!
– De Uram, így semmi esélyünk sincs a túlélésre! – kiáltott fel Reynolds.
– Nem tehetünk mást. Isten irgalmazzon nekünk!

***

Miután szem és fültanúja voltunk ezen eseményeknek, mi figyelők elkezdtük az evakuálást. Keserűséggel töltött el minket a tudat, az emberek a vesztüket látván sem tudtak megegyezni, összefogni.

Többször kértem a Bölcseket, legalább néhányukat hadd költöztessük át egy másik naprendszerbe, ám a válasz mindig ugyanaz volt: „Nem avatkozhatunk a dolgaikba, mi csak megfigyelünk. Láthatatlanul járunk közöttük, hogy zavartalanul tanulmányozhassuk őket. A sorsukat maguk választották.”

Jóllehet segíthettünk volna rajtuk, de máris új feladatot kaptunk. Némán álltunk űrhajónk ablakai előtt. Megszerettük ezt a gyönyörű, kék bolygót flórájával, faunájával, és az esetlen, törékeny emberekkel együtt. Szörnyű volt végignézni, ahogy a darabjaira hullott aszteroida gyilkos kőzáporral szórta meg a Földet. Miután a nagyobb darabok is becsapódtak, begyulladt a légkör, és tűzvihar söpört végig a felszínen. Az emberek útja véget ért.

A gyászos csendet űrhajónk feldübörgő plazmamotorjai törték meg. Mély sóhajunk elhalt, amint beléptünk a hipertérbe.

Előző oldal Mab Tee
Vélemények a műről (eddig 2 db)