Csekk-keringő

Szépirodalom / Novellák (890 katt) Mickey Long
  2011.05.21.

A tocsogós, szürke ősz hirtelen csapott le a városra. Korán jött, hiszen fél ötkor keltem, és akkor már javában tombolt a tegnapi napsütést felváltó, rosszkedvű vihar. Szokott módon az irodámban ébredtem, összekuporodva a klienseimnek fenntartott, nyikorgó bőrfotelben. Az esőcseppek az Ének az esőben taktusait verték az ablakpárkányon, de az is lehet, hogy még mindig a tegnap elfogyasztott ipari mennyiségű alkohol játszott bele muzikális hangulatomba. Takarónak használt gyűrött zakómat a sarokba hajítottam, és elgémberedett tagjaimat próbáltam együttműködésre bírni.

Majdnem vakon tapogattam az íróasztalom felé, kezem alá került a Biblia, egy gyűrött cigarettásdoboz és a félig üres Johnnie Walker. Agyi idegpályáimon a szinapszisok vad versenybe kezdtek, és a győztes a középső ablakot választotta.

Felkapcsoltam az asztali lámpát, amit meg is bántam ugyanabban a pillanatban. Az éles fény átkaroló támadást indított a szemem ellen. A fájdalom a tarkóm felől osont elő, majd diadalmasan verte a homlokomat. A legegyszerűbb megoldást választottam, és felvettem a napszemüvegemet. A hasogató fájdalom megszűnt, átadta helyét a nagybetűs zúgásnak, ami éles körmeivel a halántékomat kaparászta.

Az üvegajtónál sötét, kellemesen domborodó sziluett tűnt fel, majd gyengéd kopogtatás hallatszott. Azt hiszem, azt mondtam, „Bújj be!” vagy valami hasonlót. Ilyen korán reggel még én sem értettem magamat.

Diszkrét nyikorgással nyílt ki az ajtó, és egy tünemény lépett be rajta. Virágmintás miniruhája éles kontrasztot alkotott a kint dúló őszi esőfellegekkel. Mellbősége pedig egyenes arányban állt a szemem kerekedésével. Fekete hajkoronája tupírozott oroszlánsörényként hullott a vállára. Vagy a Loreal csodája állhatott a háttérben, vagy még nagyobb eséllyel: egy esernyő.

– Maga Howkind Maxwell? – kérdezte halkan.

Szerintem teljesen feleslegesen, hiszen a névtáblám kint van az ajtómon.

– Személyesen – bólintottam, és a fotelra akartam mutatni, de még időben észrevettem egy gyanúsan hányásszerű foltot a karfán, így csak teátrális mozdulattal körbemutattam az irodán.
– Elnézést, nem tudtam, hogy maga vak… – lepődött meg, és már indult volna kifelé. – Nem akarom zavarni.
– Várjon! – kaptam gyorsan észbe. – Ne tévessze meg, csak az egyik megbízásom miatt álcázom magam – az asztalomon álló üvegre sandítottam. – A Johnnie-ügy miatt.
– Ne haragudjon, Mr. Maxwell – lépett vissza az irodámba a tünemény. – De annyira meggyőző volt az alakítása!

Helyet mutattam neki a főnöki bőrfotelben, én pedig laza eleganciával az asztal sarkára csüccsentem.

Kényszeredett vigyor ült ki az arcomra, amikor megéreztem kényes testrészeimet magam alatt. Lelki szemeim előtt egy rántotta horrorisztikus képe villant fel. Megpróbáltam feltűnés nélkül visszaküzdeni a torkomból a golyóimat.

– Mr. Maxwell, engedje meg, hogy bemutatkozzam – ült le velem szemben, és keresztbe rakta a lábát. – A nevem Gloria Safdgar, és nagy bajban vagyok. Ha csak a fele is igaz annak, amit magáról állítanak, akkor ön a megmentőm.

Felemeltem tekintetemet beszélgetőpartnerem dekoltázsáról, és mélyen a szemébe néztem.

– Mi a baj?
– Kapaszkodjon meg, Mr. Maxwell… de ne a combomban – seperte le a kezem egy lágy mozdulattal. – Én meg fogok halni!
– Egyszer mindenki elköltözik az élők sorából… – vágtam gyengéden szemébe az örök igazságot, és egy pillanatra Buddhának éreztem magam. Egy kicsit kopaszodó, sörhasú Buddhának.
– De én tényleg meg fogok halni!
– Lehet, hogy hihetetlennek fogja találni – simogattam meg bátorítóan a vállát –, de egyszer majd én is jobblétre szenderülök.
– Engem megmérgeztek, Mr. Maxwell!
– Vagy úgy! – pördültem le az asztal sarkáról, és szememben könnycseppek indultak meg, absztrakt ábrákat rajzolva a borostámra.
– Köszönöm, hogy ennyire együtt érez velem – hatódott meg teljesen Gloria.

Tudtam, most lenne meg az esélyem, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek a keblével, de a fájdalom miatt véletlenül az állólámpát öleltem át.

– Ki tette és mikor? – állítottam fel a bútort.
– Ez nem a maga dolga lenne?
– Azt akartam mondani, hogy megtudom, ki tette és mikor! – javítottam azonnal magam, és hirtelen felindulásból kivágtattam az ajtón. Csak néhány pillanattal később jutott eszembe, hogy talán nem nekem kellett volna elhagynom az irodát…

Zavartan visszaléptem, és nem csodálkoztam, hogy Gloria egy kicsit furcsán méreget.

– Csak ellenőriztem a folyosót – igazítottam meg a nyakkendőmet –, nehogy valaki kihallgasson minket.
– Áhá – mondta kecsesen, és úgy sejtettem, hogy ebben az egy mondatban minden véleménye benne volt. – Az a sejtésem, hogy az apósom folyamatosan mérgez engem. Minden reggel belekever valamit a kávémba…
– Ez már alapos gyanú! – csillant fel a szemem, pedig az alkohol hatása már a kebel megpillantásánál kirepült a fejemből.
– Csak egyféleképpen menekülhetek meg – lépett közelebb Gloria, és szempillája simogatta az arcomat –, ha megelőzzük…
– Tessék? – hökkentem meg egy pillanatra, annyira, hogy kihúztam a nyelvem a szájából.
– Nekünk kell megölnünk!
– Nekünk?!

Gloria eltávolodott, hogy a szemembe tudjon nézni. Ekkora motivációt nem tételeztem fel volna róla.

– Ha megölöd – suttogta –, húszezer dollárt kapsz.

Megnyugtattam Glóriát, hogy a legjobb helyre jött a problémájával. Megvártam, amíg kilép az ajtón, és beültem kedvenc karosszékembe. Elmerültem mélyenszántó gondolataimban, amihez halk hortyogásom adott zenei aláfestést, egészen addig, amíg valaki meg nem köszörülte a torkát mellettem.

– Nyitva volt az ajtó – hallottam egy öreges, reszkető hangot.
– Az ajtók már csak ilyenek – nyitottam ki résnyire a szemem –, hol nyitva vannak, hol bezárva.

A székem mellett egy idősödő úriember állt. Korához képest dús, hófehér haját hátrazselézte, vadonatúj Armani öltönyét mintha rá szabták volna – bár volt egy halvány sejtésem, hogy tényleg rá szabták –, kezében elefántcsont végű sétapálcát viselt.

– Úgy tudom, ön a legjobb magánzsaru a városban.

Elmosolyodtam, bár nem tudtam pontosan, hogy engem dicsér, vagy a városról van meg a véleménye.

– Parancsoljon, foglaljon helyet! – mutattam az ominózus fotelra. Sohasem kedveltem a pénzeszsákokat.
– Állva maradnék – pillantott laposan a karfára. – A nevem Oliver Robenson, a menyemről lenne szó.

Egy pillanatig azt hittem, valamelyik házasságtörő ügyemről van szó. Csak azt nem tudtam, hogy nyomozóként, vagy szereplőként vagyok-e érintve. Robenson láthatta az arcomra kiülő tanácstalanságot, mert pontosított:

– Arról a nőről, aki most járt itt magánál. Aki húszezer dollárt ajánlott fel a megölésemért.

Azonnal eltűnt az összes álommanó a környékről, és olyan éber lettem, mint Csipkerózsika a nyálas puszitól.

– Öhm – próbáltam értelmes választ adni, de sejtettem, hogy nem sikerült.
– Nagy bajban vagyok, Mr. Maxwell – sóhajtott a látogatóm, és lecsüccsent az asztal sarkára.
Nem tehetek róla, de kárörvendő mosoly ragyogott fel az arcomon.

Robenson eldörzsölt egy könnycseppet a szeme sarkában, de hősiesen ült továbbra is. Egy leheletnyi szünet után folytatta.

– Gloria meg van győződve róla, hogy meg akarom ölni. Pedig szó sincs ilyesmiről. Tudom, hogy nem lángoló a szerelme a fiammal, de nem rosszabb, mint bárki másé. Maga a harmadik ember, akit felkeresett azzal, hogy öljön meg engem.
– És mi az, amit reggelente belecsempész a kávéjába? – tettem fel a húszezer dolláros kérdést.
– Mi lenne? – vonta meg a vállát. – Cukor… Viszont mostanra elegem lett abból, hogy mindig kövessem Gloriát, és folyton magyarázkodjak mindenkinek. Apropó, megtenné, hogy megöli? – szegezte nekem a kérdést.

Kinéztem az ablakon, de nem láttam repülő elefántokat vagy tátogó halakat. A búskomor fellegek ugyanúgy uralták az eget, és szórták folyékony áldásukat, mint néhány órával ezelőtt. Levontam a konklúziót: nem őrültem meg, csak egy kicsit zsúfolttá vált a napom.

– Nem lennék hálátlan – vette elő tollát és csekkfüzetét Robenson, majd ráfirkált egy összeget, és átnyújtotta nekem.

Minden véleményemet belesűrítettem egy szóba:

– Ötvenezer dollár?!

Igaz, ez két szó volt, de olyan idegállapotba kerültem, hogy nem bírtam számolni. Ha hamarabb tudom, hogy ez egy ilyen jól kereső szakma, nem váltottam volna ki a magánnyomozói működési engedélyem…

Az ajtó már régen becsukódott a különös látogatóm után, de én még mindig a csekket nézegettem. Sohasem láttam még ilyen gyönyörűen rajzolt nullákat, főleg ennyit, egymás után.

Csak néhány másodpercre hunyhattam le a szemem, épp csak hátradőltem a fotelben, amikor az ajtó tapintatos nyikorgására figyeltem fel. Az órámra pillantottam, és meglepődve vettem észre, milyen hosszúra nyúlt a szempihentetésem.

Az ajtón óvatosan belépő fiatalember a posztereken látható ifjakra hasonlított. Az öltöny fekete volt, bőre pedig mészfehér. Vékonyka bajuszát frissen fésülhette, olyan katonás rendben meredeztek csontos orra alatt. Szeme és mellkasa egyaránt beesett volt.

– Dr. Place egy emelettel lentebb található – igazítottam útba eltévedt látogatómat.
– Mr. Maxwell, én magát keresem – köhögte rekedten, és a szája elé tartott zsebkendőt pillanatok alatt Kalifornia vízrajzává festette az átsejlő vér. – Tudom, hogy az a vén töketlen apám itt járt magánál. Sőt, azt is tudom, hogy mit akart öntől…
– Töketlen? – ragadtam ki a szót a mondatból, ami megoldást sejtetett hősies viselkedésére.
– Persze – vette el a vöröslő kendőt egy pillanatra a szájától. – Háborús sebesülés. Repeszakna…

Kicsit meggörnyedt, és a belső zsebében dudorodó valami felé nyúlt.

Vágyakozva tekintettem az asztalom felé, aminek legfelső fiókjában a kedvenc Smith & Wessonom lapult. Reméltem, hogy a beteges úrfi nem akar máris revansot venni a meg nem tett ígéretemért.

– Nézze – emeltem fel mindkét kezem, de hamar rájöttem, hogy az állólámpa túl messze van ahhoz, hogy hozzávágjam. – Beszéljük meg!
– Ezen nem szükséges tovább gondolkodni – sóhajtott fel, a kiáramló levegő sípolásából megszámolhattam volna hörgői darabszámát. Kihúzta zakója alá rejtett kezét, és felém dobta duzzadó pénztárcáját. – Csak ennyim van, nyolcezer dollár… kérem, ne ölje meg Gloriát! Inkább engem tegyen el láb alól!

Bár kivitelezhetőnek tűnt az ajánlata, mégis feltámadt bennem az önérzet.

– Nyolcezer dollár?! – Letettem az asztal sarkára a brifkót.

Robenson, az ifjabb, közelebb tántorgott, és esdeklő szemekkel nézett rám.

– Kérem…
– Szó sem lehet róla! – csattantam fel.
– Kérem, nyissa ki az ablakot… – hörögte sípolva az úrfi.

Láttam rajta, hogy tényleg oxigénre van szüksége, így felálltam, és kitártam az ablak mindkét szárnyát. Csak azt nem értettem, ha fel akar bérelni, hogy megöljem, akkor miért játssza itt a fuldoklót. Akarom mondani: miért csak játssza?

A fiatalember megtámaszkodott a nedves párkányban, és nagyokat szívott a friss levegőből.

– Most pedig megkérném, hogy távozzon! – mondtam hűvösen, és a bejárati ajtóhoz sietve még hozzátettem. – A viszontlátásra.

Ahogy kitártam az ajtót, a huzat kéretlen látogatóként vágtatott végig az irodán, és hatalmas csattanással vágta be az ablakot. Pont a kihajoló ifjabb Robenson hátán landolt a méretes alkotmány. A fiatalember olyan gyorsan vágódott ki az emeletről, hogy még egy nyikkanásra sem volt ideje. Legalábbis én nem hallottam a hatalmas csattanástól semmit.
Az utcáról autódudák kakofóniája hangzott fel, és néhány velőtrázó sikoltás.
Az asztal sarkán most már gazdátlanul heverő pénztárcából kivettem a bemutatóra szóló csekket.

***

– Szóval azt állítja, Mr. Maxwell – nyitotta ki bőrkötéses jegyzetfüzetét a nyomozó –, hogy a hirtelen támadt huzat bevágta az ablakot, éppen akkor, amikor Sir Robenson éppen kihajolt?
– Így történt – néztem rá ártatlan szemekkel.
– Miért hajolt ki?
– Gyönyörködött a látképben.
– Zuhogó esőben?
– Lehet, ő így szerette a természetet.

Láttam a detektíven, hogy nem teljesen győztem meg. Noteszét akkurátusan becsukta, kalapját a feje búbjára tolta, és megvakarta a fejét.

– Azt javasolnám, Mr. Maxwell, hogy a közeljövőben ne hagyja el a várost.

Az íróasztal fiókjában nyugvó két, horribilis összegre kitöltött csekk, tüntetőleg masírozott el lelki szemeim előtt.

– Nincs szándékomban elutazni. Még van két befejezetlen ügyem…

Előző oldal Mickey Long
Vélemények a műről (eddig 2 db)