A Káosz lord nyomában 1. rész

A jövő útjai / Novellák (413 katt) Mortelhun
  2022.06.14.

Olyan este tizenegy körül értem a megadott címre. Az eső végre alábbhagyott, cserébe sűrű köd kezdett ereszkedni a külváros ezen részére. Csendben ültem a kocsimban, és a velem szemben lévő házat fürkésztem, már amit láttam belőle. A ház maga sötétbe volt burkolódzva, csak a felső szint egyik ablakán szűrődött ki némi narancssárgás és beteges fény az éjszakába. Miközben az eső a kocsim tetején és a szélvédőn dobolt, az autórádiómból ütemesen szólt a The Clash – London Calling című lemeze. Akár élvezhettem is volna a pillanatot, de ha hinni lehet a központi ügyeletnek, egy családi vitához kellett kijönnöm. Odakint olyan 0 fok körül lehetett a hőmérséklet én pedig nem igyekeztem kifelé a járművem melegéből. Lenyitottam a kesztyűtartót és kivettem a zseblámpámat, majd hosszan néztem a pisztolyomat. Egy darabig elmerengtem, hogy kelleni fog-e vajon. Elvileg nem, de volt egy sötét érzés, valahol mélyen a mellkasomban, így eltettem a kabátom zsebébe. Furcsa volt, hogy nyomozóként nekem kellett kijönnöm egy ilyen esethez, de a legtöbb járőr a körzetből egy nagyobb balesetet volt biztosítani. Egyébként is ügyeletes vagyok, miért ne jöttem volna? Rágyújtottam egy cigarettára, és átadtam magam a nikotin bűnös varázsának. Félig lehunyt szemmel hátradőltem az ülésen, és kissé lehúzva a kocsim ablakát hallgatóztam. Csend volt, a házból semmiféle zaj nem szűrődött ki. A balhénak vége, állapítottam meg. Jól is van ez így. Odamegyek, bekopogok, elbeszélgetek velük, aztán irány vissza a kapitányságra, még ezer lezáratlan ügyem van amiben dolgoznom kell.

Kikászálódtam a kocsiból. A feltámadó nedves szél nagyon nem esett jól, valósággal megborzongtam a hűvösétől. Begomboltam a kabátomat, és a baljósan fölém magasodó házhoz léptem. Semmit nem lehetett hallani bentről. Az eső is időközben teljesen elállt, csak a köd sűrűsödött egyre jobban, ami viszont nagyon nem tetszett nekem. Akaratlanul is a nyakamban lógó kereszt felé nyúltam. Megvontam a vállamat. Végül is nem mindegy? A meló, az meló. Mivel csengőt nem láttam bekopogtam hát. Azt vártam, hogy nem reagál senki rögtön, tekintve a bent uralkodó sötétet, hanem csak idővel nyitnak ajtót, miután kikászálódnak az ágyból. Viszont a kopogásra rögtön jött bentről a válasz, egy lágy női hang kiabált ki: Jöjjön be! Menjek be? Megvakartam a fejem. Azt sem tudja ki lehetek így éjfélhez közel, és minden kérdezősködés nélkül betessékel.

– Jó estét asszonyom! Rendőr vagyok. Kinyitná kérem az ajtót?
– Fáradjon beljebb biztosúr! – a hang ugyanaz volt mint az előbb, csak mintha távolabbról szólt volna odabent.

Óvatosan nyomtam le a kilincset, és hogy ne érjen meglepetés, elsőre résnyire nyitottam csak ki az ajtót, hogy bekukucskáljak. Odabent szinte semmit nem láttam, mindent sötétség uralt. Egy lépcsőt véltem felfedezni, legalábbis a korlát sziluettjét, gondoltam, az vezet fel ahhoz a szobához melyből az utcára szűrődik a fény. Beljebb léptem, és felkapcsoltam a zseblámpámat. Egy teljesen átlagos ház előszobájában voltam, képek a falon, egy üres előszobafal és egy cipőtartó.

– Asszonyom! Bejöttem a házba! – igyekeztem tudtára adni a nőnek, hogy bent vagyok, ám a hangomra senki nem válaszolt.

Kerestem egy villanykapcsolót a falon, és felkattintottam. Világosság gyúlt. Az előszoba mögött egy társalgó helyezkedett el, melyet egy hatalmas tölgyfaasztal uralt. Odasétáltam. Volt a szobában egy kanapé, egy hatalmas szekrény, és egy TV-állvány, amin egy nagyképernyős készülék terpeszkedett. Innen nyílt a konyha, illetve egy másik szoba melynek résnyire volt nyitva az ajtaja. Semmi nem mozdult, súlyos csönd ülte meg a házat. Valami nem evilági csend. Nagyon nem tetszett. Előhúztam a fegyveremet, és a súlya, illetve a tenyerembe simuló csontberakat a markolaton megnyugtatott. A csont egy régi bajtársamé volt, aki egy vérfarkas ivadékkal folytatott harcban veszítette el az életét. Ezt hagyta rám örökül. Több mint százhúsz évig szolgáltunk együtt. Élesítettem a pisztolyt, és a szoba felé vettem az irányt. Amikor odaértem, itt is óvatosan taszítottam egyet az ajtón. Az könnyedén nyílt meg előttem, és vélhetőleg egy mozgásérzékelő felkapcsolta odabent a villanyt is. Megdermedtem. Amit láttam, sokkolt, szinte levegőt sem kaptam. A földön emberi testek hevertek. Mindegyik meg volt csonkítva, és a meleg vér és belsőségek szaga szinte ragacsossá tette a levegőt. A szoba közepén egy pentagramma volt felrajzolva, körülötte elborogatott gyertyák. A falakon furcsa jelek sorakoztak. Gyorsan megszámoltam a testeket. Heten voltak. Bár vérmocskos volt mind, és volt akinek hiányzott az arca, az egyiküknek a feje is, azt megállapítottam, hogy huszonéves fiatalok lehetnek.

– Átkozott hülyék – szinte biztos voltam benne, hogy ezek valami egyetemista mazsolák, akik úgy gondolták, hogy jó buli lehet a tiltott tanokkal szórakozni. Hát nem tűnt jó bulinak.

Jobban megvizsgálva a szobát rá kellett jönnöm, hogy megidéztek valamit, ami nem úgy köszönte meg a hirtelen jött szabadságot, ahogy azt ők várták. És ha itt valami elszabadult meglehet még itt is van.

– Hahó! Biztosúr! Itt vagyok az emeleten, kérem jöjjön fel! – az a női hang volt amelyik betessékelt. Ezen a ponton elátkoztam azt a napot amikor leszereltem a Démonvadász egységtől, mert ha valami olyasmi van fent aminek nem kéne ott lennie, kevésnek bizonyulhat a felszerelés ami nálam van.

Ahogy a lépcső felé indultam, a fülemhez nyúltam, és a beépített kommunikátort aktiváltam.

– Itt Michael Lee őrmester, ismétlem itt Michael Lee őrmester. Egy küldés alapján a Summer Street 47 szám alatt vagyok, ahová egy családi vita miatt hívtak. Az nincs, viszont van 7 hulla, egy elbaszódott rituálé és valami entitás az emeleten. Erősítést kérek.

A válasz szinte azonnal jött:

– Vettem őrmester, az erősítést indítom, kérem ne nyúljon semmihez, egy biztonságos helyen várja be a kollégákat.

Várjam be. Vicceskedik a csaj az ügyeleten. Első számú szabály, hogy meg kell akadályozni azt, hogy egy idegen világból érkezett ivadék elszabaduljon a városban. Mihamarabb likvidálni kell.

Az emelet felé indultam. A lépcső szemérmesen recsegett alattam ahogy felfelé lépkedtem. Éreztem, a fegyverem megrezzen a kezemben. Rápillantottam. A rajta lévő vékonyka rúnák izzani kezdtek. Megvagy bazdmeg! Amint felértem az emeletre, valamiféle nyálkás rothadásszag csavarta meg az orromat.

– Asszonyom! Itt vagyok fent!

Hirtelen csapott le rám. Nem figyeltem eléggé, és azt gondoltam, valamelyik szobában van a női hang gazdája. Tévedtem. A plafonon tekergődzve várt rám. A hatalmas zöldes csáp pontosan az arcom közepét találta el. Éreztem ahogy elmozdul az orrom a helyéről, és hallottam a tompa reccsenést is. Vér futotta el a szemeimet, én pedig rongybabaként gurultam vissza a lépcsőn a földszintre. Bár igyekeztem gurulás közben elkerülni a nagyobb sérüléseket, mégis mire leértem, mindenem fájt. Diadalmas sikoly volt a válasza a fájdalmas nyögéseimre.

– A kurva anyádat! – sziszegtem, miközben vért köptem és két fogamat.

Lassan felálltam, és megtámaszkodva a lépcső korlátján felemeltem a fegyveremet az emelet felé. Nem tudtam, hogy a kezem nem engedte el a fegyvert gurulás közben, vagy a fegyverem nem engedte el a kezemet.

Ekkor a lény megjelent a lépcső tetején. Egy Clamatis Gelata volt. Nem túl okos, ám annál agresszívabb lény az alvilágból. Támadásba lendült. Teljes terjedelmével igyekezett nyálkás, idomtalan testét rám vetni. Válaszként a fegyverem okádta rá az egyház által megszentelt lőszereket. Ismét sikoltott a lény, de ekkor már nem diadalmasan, hanem fájdalmasan. Méregzöld, ürülékszagú vére mindent beborított, a lépcsőt, a korlátot és a falat. A lövedékek lelassították, de meg nem állították. Kinyílt a békaszerű feje, és rám köpte a hatalmas tüskeszerű fogait. Az egyik a jobb combomon talált el, a másik a hasamon. A combomat átszakította a csonttüske, de a hasamnál felfogta a kozmopanelből készült testpáncél, melyet a ruhám alatt hordtam. Féltérdre rogytam, az agyamat elborította a fájdalom szürke köde. Nem láttam, csak vaktában emeltem rá ismét a fegyveremet a lényre, amely kitartóan közelített felém. Ám, mielőtt lőhettem volna, a pisztolyom magától okádni kezdte a halált a démonra. A lövedékek ismét a lény testébe martak, immáron végleg lezárva kettőnk között a csatát. Élettelen teste hatalmas robajjal ért földet nem sokkal mellettem. Nyögve terültem el én is a földön. Mi a faszom van itt? Hogy történhetett ez meg? Egy ilyen lényt megidézni nem fog tudni pár műkedvelő egyetemista. Minimum egy tiltott tanokkal foglalkozó Techno szerzetes kellett ehhez a dologhoz, vagy egy inkvizítor. Viszont egyházi holttestet nem találtam.

Nagy nehezen lábra álltam. Elővettem a kommunikátoromat, és a globális információs pályára csatlakozva beírtam a lény fajtáját. Hamar letöltődtek az adatok, és amitől féltem, azt igazolták vissza számomra. A Clamatis Gelata soha nem egyedül érkezik, legtöbbször testőre egy magasabb intelligenciájú túlvilági Lordnak. Az pedig vagy a házban van még, vagy már a várost járva vadászik gyanútlan áldozataira. Ekkor kintről hallottam, hogy az erősítés is megérkezett. Hatalmas robajjal rúgták be az ajtót a koromfekete páncélba öltözött Démonvadászok akiket egy Elektro pap kísért. Bágyadtan intettem feléjük majd megszédültem. Annyit még ki tudtam nyögni, hogy baj van, majd meginogtam. A szanitéc már ugrott is hozzám, én pedig a csonttüskén található méregtől a kezeibe ájultam.

Folyt. köv.

Előző oldal Mortelhun