Saját nyomdokaimon

Szépirodalom / Novellák (486 katt) R. Harbinger
  2021.09.27.

William reszkető kézzel szorította magához könyvét, majd elővette a benne lapuló fényképet. Nagyanyja csodaszépnek tűnt az árbocos hajó előtt, sötét haja fürtökben omlott vállára. Nagyapja, akire William mindjobban hasonlított borostás képével, mellette feszített kapitányi öltözékben.

Nagyapját csak nagyanyja történeteiből ismerte, és mindig nevetett, amikor ő elnyújtott, ír akcentussal ejtette ki a férfi nevét. Miatta választotta a tengert, de nem ilyennek képzelte: hajózni akart, kalandokba keveredni. Öregen akart meghalni babája oldalán, nem szomjan halni egy csónakban, miközben nevet ad a fölötte köröző sirályoknak.

Maga előtt látta a végzetes éjszakát, hallotta a törzset verdeső hullámokat és a kétségbeesett sikoltásokat. Elképzelte a hajó süllyedését, sárkányok támadását. Látta őket az égen a vihar előtt, pedig nem hitte el a Bermuda-háromszögről szóló meséket.

Felriadt a csónak orrára ereszkedő sirálytól, és zsebébe csúsztatta a fényképet.

– Nyugalom, Bob – kúszott közelebb a madárhoz, és felé nyúlt. – Tetszik a Bob név? Mit szólnál, ha te lennél az ebéd?

Hiába kapott érte, Bob elrepült.

– Te átkozott! – kiáltotta utána, közben öklével a hajóra sújtott. – Jól van, menj csak! Röhögjetek rajtam a barátaiddal, hogy fulladnátok meg!

Nem maradt ereje az életbe kapaszkodni, csak hátradőlt, és lehunyta szemét. Végződhetett volna másként: maradhatott volna Rosalie-val. Ő volt a legszebb táncosnő Salvadorban, és mindig ruhájához illő vörös rózsát tűzött hajába.

Valami kitakarta a napot William elől, mire ő a mellé sikló clipperre meredt. Kicsinek érezte magát hozzá képest, és szava is elakadt a látványtól.

– Ember a vízben! – kiáltotta valaki.
Megmenekült! – gondolta. – Nem képzelődhet, hiszen tisztán hallja a hajó oldalát csapkodó vizet és a legénység kiabálását.

Csónakját megcsáklyázták, miközben ő talizmánként szorongatta könyvét.

– Még életben van! – kiáltotta a mellé ereszkedő matróz.
– Hozzák fel!

A férfi vállára kapta zsákhoz hasonlóan, majd felkapaszkodott vele a kötélhágcsón. William mellkasában érezte gyomrát, és még a fedélzetre lépés előtt elsötétült körülötte a világ.

***

Viharról álmodott és menekülő emberekről. Amikor magához tért, kényelmes ágyon feküdt, és megállapította, a kapitány kabinjában szállásolták el.

Lépteket hallott kintről, és felgyorsulni érezte szívét. Ha bírt volna, leszáll az ágyról, és búvóhelyet keres. Az ajtó kitárult, és felfedett egy marcona férfit széles karimájú kalapban.

– Csakhogy magáho’ tért! Má’ azt hittük, nem éli túl. Hadd mutatkozzam be: Archibald Turner kapitány. Üdvöz légy a fedélzeten!
– William Smith, a harmadik. – Kezet ráztak. – A barátaimnak Smithi.
– Smithi, hm? – morogta. – Ezt észbe tartom!

Mellé húzott egy széket, és kulacsot nyújtott neki, mire William mohón kapott utána.

– Hó, lassan a testtel! – intette óvva a kapitány. – No, Smithi. Elárulná nékem, hogyan került a tenger közepébe? Közel s távol nincs hajó és talpalatnyi föld se.
– A USS Cyclopson szolgálok – törölte le száját. – Éppen Baltimore-ba tartottunk, de a hajóm viharba került.
– Hajója? Maga tengerész vóna?! Ilyen hacukában?!

Smithi kétkedve tekintett végig magán, és balsejtelem fogta el, mintha nem lenne jó helyen. Felmérte a szobát; régi térképek pihentek az asztalon egy szextáns társaságában, félig leégett gyertyák álltak ódon gyertyatartóban, és megcsapta orrát a fa dohos szaga.

– Milyen év van?
– Milyen év?! – hökkent meg a kapitány. – 1878! Tán mégis pihennie kéne. Sokkal nagyobb lehet a baj, mint gondoltuk!

Magára hagyta vendégét, miközben William egyre inkább hitte, eszméletlenül hánykolódik a csónakban, a sirályok testéből lakmároznak, és egyikük épp kivájja az agyát.

***

Próbálta megemészteni időutazását, és az út hátralévő részében sírt, vagy nevetett kínjában, valamint nagyszülei fényképéhez imádkozott. Egészen addig tagadta a tényeket, míg a kikötőbe nem értek, ami tele volt hasonló clipperekkel, gőzösökkel, és a távolban gyárkémények eregették vastag, fekete füstjüket.

Az önámítás elszállt, miszerint társai űznek vele tréfát.

Rácsodálkozott Dublinra, torka szárazzá vált, közben a palló koppanására várt. Amikor bekövetkezett, leszaladt a hajóról, és csaknem fellökött egy fiatal lányt.

– Vigyázzon! – korholta a lány, utána tovasietett. – Atyám!

Smithi visszanézett, és szembesült a hajó oldalára rögzített, nagyszülei fényképén sokszor látott Springtime felirattal.

– Kisjányom! – üdvözölte fennhangon a kapitány. – Elkerü’ted utasunkat, William Smith-t! – mutatott Williamre, de ő már a kocsma felé tartott.

Szinte berontott, majd a pulthoz sietett, kért egy pohár whiskey-t, és felhajtotta. Nem érdekelte, elfogadják-e jövő századi pénzét. Elővette nagyszülei képét, és elsuttogta a hajó nevét. Felemelte tekintetét, és a tükörbe révedt. Nem hitt a szemének, amikor I. William Smith pillantott vissza rá dús szakálla fölött.

A kétszárnyú lengőajtó kitárult, és belépett a kapitány lánya. Két kezét kecses derekára csapta, miközben fuvallat kapott vörös hajába.

– William Smith! – mondta jellegzetes hanglejtéssel, amitől William összerezdült.

Nagyszülei fényképére meredt, majd a lányra, végül saját tükörképére.

Előző oldal R. Harbinger