Egy teljes óra

Szépirodalom / Novellák (619 katt) The Economist
  2021.09.17.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/9 számában.

– Nyugodtan fizess fél órát, ha már nincs kedved több menethez. Fölösleges itt húzni az időt, csak hogy kiteljen az óra.

Őszintén szólva nincs ellenemre a javaslat. Fáradt vagyok. Az egész kezd lassan inkább nyűgnek tűnni, mintsem szórakozásnak. Hiába erőlködnék, én is érzem, nem lesz ez már jobb. Magabiztosan megmarkolja a dákóm.

– Figyelj, fáradt vagy. Ma nem megy. Semmi gond, előfordul az ilyen.

Hé! Ennyire azért nem voltam rossz. Na, jó. De. Ráadásul az arcomra van írva minden. Itt az ideje előkapni a tárcát, aztán fizetni.

Fizetni, fizetni! Na, de mennyit?

A telefonon egy órát beszéltünk meg. Úgy illene, hogy kiperkálom az egészet. De hát ő ajánlotta fel, hogy elég a fél is. Persze ki tudja, komolyan gondolta-e. A nőknél ezt nem lehet megmondani. Lehet, arra apellál, úgyis vagyok akkora gentleman, hogy kicsengetem az egészet. Ő meg milyen nagyvonalú. Hiszen felajánlotta!

És most rám mered azokkal a gyönyörű, barna szemeivel. Persze nem a szemei miatt járok ide. Nem mintha földhöz vágna az összeg. De ha már felkínálta, minek fizessek többet? Nem kell megjátszani a gavallért. Nincs itt senki rajtunk kívül.

Még jó. Ha látták volna, amit az elmúlt félórában összeszerencsétlenkedtem... Egy Benny Hill Show is kitelt volna belőle. Jól van, fáradt vagyok, meg feszült is a meló miatt. Ez nem használ a lyukérzéknek. Hallottam már másoktól is. Akkor gyenge kifogásnak tűnt, de most már az én fejem lágya is kezd benőni.

Jó, sóherség ezen garasoskodni. Kedves lány, nem lehet rá panasz. Megérdemli a jattot. Persze azért neki is szerencséje van velem! Úgy értem, nincs velem gond. Nem kérek soha semmi extrát. Tisztában vagyok vele, hol a határ. Volt gyerekszobám, tudok viselkedni. Jó srác vagyok. Nem tombolok itt piásan, beszívva. Ha csak belegondolok azokba a történetekbe, amiket a csávókról mesélt, akik azt hiszik, csak mert fizetnek, nekik már mindent szabad.

Oké. Nyilván sokan vannak, akik nem szórakoznának ekkora összeggel. Legyen! Kipengetem a teljes órát.

De ha meg többet adok, nem sértődik be, hogy én azt hiszem, ennyire kell neki a pénz…

Hát ez hihetetlen! Tényleg ekkora problémát csinálok belőle, hogy kevesebbet kell fizetnem? Ahelyett, hogy örülnék neki, mint majom a farkának. Mit össze nem agyalok itt. Túlkombinálom ezt is. Mint az előző fél órát. Azért ment olyan pocsékul. A fenébe! Egyszer lehetek én is dzsentri.
Odaadom neki az egészet. Felragyog az arca. Ezek szerint jól döntöttem.

– Tündér vagy! Hogyhogy most nem a haveroddal jöttél?
– Az utolsó pillanatban közbejött neki valami. Én meg úgy voltam, rám fér a gyakorlás. Nehogy már ő legyen itt mindig a Jani.

Együttérzően rám mosolyog.

– Túl komolyan veszed a dolgot. Az a lényeg, hogy mind a ketten jól érezzétek magatokat.

Ja. Könnyű mondani! Nem neki kell elviselni az állandó cukkolást. Elegem van belőle, hogy folyton azt hallgassam, mennyire vagyok merev, vagy milyen suta a technikám. Mindenesetre nem ez a mostani fogja meghozni az önbizalmam. Az tuti.

Azért megköszönöm a kedvességét. Aztán felkapom a cuccom, és elköszönök. Ahogy kilépek az utcára, még világos van. A kinti meleg kissé mellbe vág a légkondicionáló hűvöse után. Le is veszem a dzsekit. Ha már így befűtöttek, akkor hazáig még bedobok egy sört valahol. Rám fér, annyi szent.

Szinte még be sem csukom az ajtót, mikor a sarkon megjelenik néhány részeg, nagyhangú angol srác, egyenesen a bejárat felé tartva.

Szegény lány! Ilyen kuncsaftokkal kemény estéje lesz. Nem irigylem.

Biliárd klubban se dolgoznék, az biztos!

Előző oldal The Economist
Vélemények a műről (eddig 4 db)