XII.LFP.AMF - Görbe este

Horror / Novellák (161 katt) Jávorszki András
  2021.12.24.

Nevezés a XII. Lidércfény pályázatra

Képek:
karakter_concept01
szorny_cocncept03


Hideg van, annyira hideg, amennyire február első napjaiban csak lehet. A kecskelábú asztalok felett fázósan görnyednek össze a kopott, mindenféle színű nagykabátok. Időnként valaki fogja a cókmókját és elmegy, másvalaki meg jön. A megszokásból csárdának nevezett, düledező italmérés soha nem üres.

A tagbaszakadt kocsmáros egy füles kosárból fahasábokat dobál a hasas kemencébe. A hasábok szétköpködik az izzó pernyét, megkavarják a füstöt, hogy aztán néhány pillanat múlva élénksárga színnel ragyogjanak fel. Egy keveset még talán melegítenek is. A kosár kiürül, hát várni kell valakire, aki majd hátramegy és fát hasogat, fizetségként pedig kap egy pohár olcsó lőrét. A bor csábító, de ehhez az kell, hogy az ember otthagyja a nyekergő lócák viszonylagos kényelmét, aztán hátul a fészernél megszabaduljon a nagykabátjától, meg persze az alatta összegyűlt kevéske melegtől. Mert hiszen állig begombolkozva, vaskos öltözékben nem lehet fát vágni. Egy perc múlva egy alacsony, beesett képű férfi megragadja a kosár fülét. Jelentőségteljesen a kocsmárosra néz, az meg némán bólint, mintha titkos összeesküvést szőnének, holott csak azt beszélik meg szavak nélkül, hogy az egyik elvégzi a fáradtságos munkát, a másik meg töltse ki a munkabért, mire végez.

Előző nap olvadt kicsit, kevés eső is esett, de ma megint csikorog a fagy. Odakint, a vörös alkonyatba boruló ég alatt minden lépésnél recseg az összetöpörödött hó. A nádfedeles kocsma egymagában áll a végtelen nagy síkságon, az országút tőszomszédságában. Jó helyen van, mert bárki, aki jön vagy megy, beugorhat egy-két pohárkára. A télen-nyáron szélesre taposott országútból odébb kis mellékút ágazik ki, tölgyfasor szegélyezi. Az vezet ki egészen a faluig, meg azon túl a leghátsó bokortanyákig. A keskeny utat az elején még éles szegélyű murva és folyami kavics borítja, de távolabb ez eltűnik, belevész a sárba, az árokba. Néhol olyan széles hasadások tarkítják, hogy azokon a szekér se mindig jut át, legfeljebb a ló.

A két pandúr is lóháton érkezik a város felől, rajtuk nyalka egyenruha. Az ilyesmit megnézik errefelé. Órák óta lovagolnak, de fáradtság nem látszik rajtuk. Nagy hangúak, jókedvűek. Az arcuk az egészségtől rózsaszín, nyoma sincs rajta azoknak az erős borostával takart, fekete barázdáknak, amit az errefelé lakók legénykoruktól viselnek a kemény, tanyasi élet velejárójaként. Kikötik a lovakat a kocsma elé, utána nevetgélve indulnak az ajtó irányába. Valami kis úrilánykáról társalognak éppen, majd az egyikük, a fiatalabbik váratlanul megtorpan. Csak nézi a sosem látott külsejű madárijesztőt, ami az épülettől vagy harminc lépésnyire áll, a végtelen nagy szántóföld szegélyén.

– Mi van, te? – kérdezi a másik.
– Sosem láttam még ilyenfélét.
– Mit? Madárijesztőt?
– Azt már igen. De ilyet még nem.

Erre a másik is megnézi magának. Ő nem lát benne semmi furcsát. A madárijesztő az madárijesztő, mit kell azzal foglalkozni? Elindul és türelmetlenül inti maga után a társát.

A kocsmában büdös van, trágya és szájszag, elkeveredve a soha nem mosott öltözékek dohos kipárolgásával. A pandúrok nem bánják. Járnak ők efféle helyen nem egyszer, és a kinti hideg után amúgy is kellemesnek érzik a máskülönben épp csak langyos levegőt. Különben a kaszárnya sem jobb szagú, főleg nyáron, legfeljebb csak tisztább valamivel, mert a suvickolásban egyetlen kapitány sem ismer tréfát. Nagy hangon kérik ki bort, nem is kupával, hanem mindjárt két egész korsóval, közben megtámasztják a pult szálkás oldalát. Csend van, néma tekintetek rebbennek át rajtuk, aztán a fojtott hangú beszélgetés lassan újra megindul.

A pandúrok csak egymással beszélgetnek. Miklósnak és Tamásnak szólítják egymást. Az előbbi egészen fiatal még, alig húsz esztendős lehet, az arca csupaszra beretvált, a másik néhány évvel idősebb, és sűrű növésű, hegyes kecskeszakállat visel. Mikor a bor elfogy, újabb kört rendelnek, éppen akkor, amikor a kis ember visszatér a frissen hasogatott fahasábokkal, és a kosarat leteszi a kemence mellé. Egy darabig csak nézi a jövevényeket, aztán odamegy a söntéshez, és némán várja a jussát, azt a kis pohár innivalót. A Miklós nevű fiú előzékenyen helyet szorít neki, de a másik meg nem mozdul, úgy áll ott, mint a cövek, nem törődik a kis ember furakodásával. Aztán a kocsmárosra néz.

– Hallja-e, jóember? Minket a vármegyeháza küldött. A Jankót keressük, a Virág Jankót. Valahol itt él. Tudja-e, merre?

A Virág Jankót egykor jól ismerték a környéken, de mára se híre, se hamva nincs. Annak idején sok helyre hívták az apjával együtt, ha birkát kellett nyírni, herélni, esetleg körmölni. Aztán az apja elhalt, a Jankó meg elzüllött, majd nyoma veszett. De bizonyára sokan meg tudnák mondani, hol is lakott pontosan. Mégsem jelentkezik senki. Közben a kis ember lehúzza a pohár bort és visszasomfordál az asztalokhoz, hogy helyet keressen magának. Végül egy nagybajszú, kőszikla-arcú férfival szemben ül le, aki, úgy látszik, még az iváshoz sem veszi le a széles karimájú, fekete kalapját. A derekán, éppen, ahol a mellénye végződik, mindenféle kisebb-nagyobb táskákat és szütyőket visel. A fal mellé támasztott borotvaéles fokos, hosszú nyelén szép tulipán faragásokkal, ami miatt sok irigy pillantást kapott már, szintén az övé. Bujkáló haramiának vagy betyárnak nézheti bárki; csak azok nem üldögélnek ilyen nyugodtan az ital felett, ha pandúrt látnak jönni.

– Na, hát senki se tudja? – néz körbe Tamás. – Pedig itt élt sokáig, de elszökött. Senki nem tudja, hová ment? Vagy hogy hol volt eddig? Mert állítólag a napokban újra látták errefelé. Hazajött, biztos, mert hiányzott neki a babája – kuncog.
– Minek keresik azt az embert? – jön meg végre a kocsmáros hangja, de nem a pandúrt nézi közben, hanem azt a szép fokost. Aztán lassan előveszi a pipáját és a feketéllő körme hegyével tömködni kezdi a dohányt.
– Azzal maga ne gondoljon semmit, csak mondja meg, ha tudja! Három napja a bíró már kiküldött érte egy pandúrt. A Jankó nem lett meg, de a pandúr se. Mintha a föld nyelte volna el mind a kettőt.

Az emberek az asztal lapját bámulják, de szólni senki nem szól. Pedig hát a bokortanyákon mindenki jól ismeri a másikat. De mi lehet a bűne annak a Jankónak? Ha egy pandúr jön valakiért, már az sem kis dolog, de ha kettő, akiknek ráadásul puska lóg a vállán, az valóban komoly ügy lehet. Betyár talán titokban, vagy pénzt, esetleg jószágot lopott? Három esztendeje van annak, hogy Zöld Marcinak, Bihar és Heves hírhedt rablóvezérének a fejét kötélbe dugták, de az emlékezete még mindig élénken él. Máris új vezér tűnt volna fel itt, az isten háta mögött? Vagy a Marci embere volt egykor?

Az egyik hosszú asztal végén felemelkedik egy barna hajú, a fél szemével állandóan hunyorító fiatal férfi. A kabátját finom lisztpor borítja vékonyan, mintha apró szemű hó hullt volna rá, ami nem akar elolvadni. Biztos a malomban dolgozik, molnárlegény. Eddig fojtott hangon suttogott az asztalnál ülő többi poharazóval, most viszont egyenest a fegyveresekhez intézi a mondandóját.

– Én tudom, hol a Virág Jankó.

A Tamás névre hallgató pandúr lehúzza a maradék bort, aztán nagyot böffent és végig törli a szakállát.

– Tudod? Na, ez már valami. Gyere csak ide, öcsém!

A fiatal molnárlegény ráérősen somfordál oda. Az ivóvendégek közben sötét pillantásokkal méregetik, mert hát nem szép dolog beárulni a másikat. Az is igaz viszont, hogy ez a Tamás nevű pandúr marcona alaknak tűnik. Ha senki nem szól semmit, még az is lehet, hogy a végén valakit csak úgy felrángat az egyik asztaltól és jól elveri. Esetleg a söntést csapja szét, vagy bezáratja az ivót egy-két hétre. Megteheti. Az itteniek meg hiába futnának panaszra a vármegyeházára, nem kérdés, a csendbiztos kinek adna igazat. Jobb hát a bajt elkerülni. Nem tudják, hogy ez a Tamás nem ilyen. Ő kedveli a vidéki népek társaságát, nem is szokott ok nélkül veszekedni, de a feladatát mégiscsak el kell látni, ezért szigorú kissé.

– Egy tanyán lakik, innét úgy egy órára – mondja neki a legény, mikor megáll előtte. A háta egyenes, de a fejét kissé leszegi.
– De melyiken, te? Tanyából akad itt bőven.
– Meg tudom mutatni.
– Akkor indulás máris! Nem állhatunk itt reggelig.
– Nem kell úgy sietni az uraknak. Ilyenkor nincs még odahaza. Úgy hallom, megint birkát körmöl késő estig, mint az apja mellett is csinálta.
– Akkor is menjünk – szólal most meg a Miklós nevű. – Bevárjuk a háznál.
– Na, csak ne rohanjunk úgy ki a vakvilágba! – Tamás int a kocsmárosnak, jelezve, hogy töltsön még bort. – Mert ha tényleg nincs még odahaza, én ugyan nem toporgok kint ebben a kutya hidegben – másítja meg máris az indulási szándékát. – Akkor maradunk még kicsit. Majd meglepjük, ha már alszik.

Azzal ismét isszák a sűrű, édes bort. Nem fukarkodnak magukkal szemben, mikor ez a korsó is szárazra ürül, megint rendelnek. A kocsmába meg lassan visszatér az élet visszafogott derűje. A társalgás újra megindul, itt-ott még nevetés is hallatszik. Az itteniek megértik, hogy nem kell félni ezektől a pandúroktól. Megkapták a választ arra, amiért idejöttek, valószínűleg egy-két óra és tovább is állnak. A Virág Jankót meg verje meg az isten, ha bajt hozott a saját fejére. Nem kell nekik mindenáron tartani a hátukat őérte, hiszen a törvény az törvény, és a pandúr azért van, hogy azokat betartassa.

Ahogy odakint leszáll a szurokfekete kora este, és a fagy még a korábbinál is harapósabbá válik, úgy melegszik át egyre jobban a kocsma. Csak néhány újabb, a pislákoló tűzre dobott fahasábba kerül, meg persze némi italba, és az ember már nem is fázik. Most már nem megy innét el senki záróráig, egyik ivóvendég sem kívánkozik ki a hidegbe hamarabb annál, mint amikor már muszáj lesz távozóra fogni. Úgyhogy jöhet a pálinka is. Nagy, mázas cserépkorsóban jár körbe asztaltól asztalig. Karcos, csípősen édes, érezni rajta az elmúlt nyár illatos barackízét. Behajítják a kis pohárkákból egyenest a torkukba, krákognak meg káromkodnak tőle úgy, hogy bármelyik kocsis megirigyelné, de azért mindjárt isszák a következőt. A pandúrok is megkóstolják és dicsérik nagyon. Vállon átvetett puska ide vagy oda, az arcuk szépen kipirult, nem tűnnek már fenyegetőnek. Talán eleve nem is voltak azok.

És úgy megered a nyelvük, hogy most már a tanyasiakkal is elbeszélgetnek. A fiatalabbik, a Miklós nevű mindenféle történeteket mesél a kaszárnyáról meg a szolgálatról, hogy milyen jó az. A már szintén rózsapiros arcú vendégek hiszik is, meg nem is, de azért vidáman bólogatnak. Egy asztaltársaság közben dalra fakad a kemence mellett, és Tamás azon veszi észre magát, hogy magában dünnyögi a régi nóta egyes sorait, aztán az éneklőkre emeli az italát. Hej, ha a kapitány látná, hogy itt mulatoznak ahelyett, hogy a kapuban várják azt a Jankót! Lenne ám olyan üvöltözés, amit nem tennének egykönnyen zsebre. Aztán egy hétig nem jönnének ki az istállóból, legfeljebb enni, de különben reggeltől estig sikálnák a lovakat, meg lapátolnák a trágyát izomszakadtáig. Na, de mit számít, gondolja magában Tamás; a kapitány messze van, az ivó meg egészen otthonos, és a pandúr sem lehet örökké a szolgálat rabja. Úgy megörül ennek a gondolatnak, hogy máris újabb pohár pálinkát kér magának, meg a társának.

– No, de mondják mán, miért is keresik azt az embert? – kérdi újra a kocsmáros, aki maga is iszik velük egy snapszot. Abban bízik, hogy a közös italozás adta bizalom lassan megoldja a fegyveresek nyelvét.
– Azt én meg nem mondhatom, mert az ilyesmi titok – inti le Tamás. – Az csak az ő dóga, a bíróé, meg a mienk.

Hát, ha titok, akkor titok, morogják többen is, és újra a szájukhoz emelik a borral teli kupákat, poharakat, korsókat, ki miből iszik. Elvégre a titkot nem szabad szárazon hagyni.

– Talán menni kéne lassan – dünnyögi Miklós az orra alatt, részben, mert úgy érzi, elég idő telt már el ahhoz, hogy a Virág Jankó hazaérjen, részben meg azért, mert egyre jobban kavarja a gyomrát az alkohol. Meleg lesz így a lóháton legalább. Mondja is Tamásnak, hogy mehetnének, de az nem figyel, éppen egy veres képű ácsmesternek magyarázza, hogyan főzte az apja a szilvát meg a törkölyt. Miklós hangosabban akar szólni, de akkor valaki megérinti a vállát. Megfordul, és egy magas, cifraszűrt viselő embert lát maga előtt. Loncsos szakáll és karikás szemek, ő sem azért iszik már, mert szomjas. Miklósnak úgy rémlik, ismerős neki valahonnét. Esetleg távoli rokon, vagy csak arra hasonlít. Apró pálinkáspoharat nyom a fiú kezébe.

– Hová mennétek? – kérdi. – Jó helyen vagytok.

Miklós anélkül, hogy gondolkodna, egyből ledönti ezt a felkínált innivalót is. Erősebbnek tűnik az előző három vagy négy pohárnál, égeti is a szája belsejét, mintha folyékony tűz lenne. Nem állja meg, hogy rá ne igyon a borból, el kell nyomni a lángokat. Ez perc múlva kiüt a homlokán a verejték, ami ráérősen gördül végig az arcán, megcsiklandozza a szája szélét, és a fiúra rátör a sürgető vágy, hogy odakint legyen a friss levegőn. Előbb persze még igyekszik türtőztetni magát, az orra alatt motyogja, hogy nincs baj, de végül úgy dönt, jobb lesz úgy, ha kimegy. Hátat fordít a söntésnek, bizonytalan léptekkel megindul, közben meg kell kapaszkodnia az egyik asztal szélében, mert úgy érzi, kifut az erő a lábaiból. Megértő pillantások mérik végig, akad, aki meg is mosolyogja, de egyébként senki nem szól egy rossz szót sem, hiszen sűrűn megesik az ilyesmi a kocsmában. Miklós kifújja a levegőt, lendületet vesz, nekitántorodik az ajtónak, az meg azonnal kivágódik, mert a kocsmaajtónak az a természete, hogy engedelmesen nyílik, és mindig kifelé, nehogy útját állja a sürgősen távozóknak. Közben mintha Tamás kiáltana utána, mondván, el ne kóvályogjon valamerre, de ő nem törődik vele. Hát hová mehetne a végtelen nagy pusztában?

Amikor a hideg az arcába csap, úgy gondolja, ennyi bőven elég is. Erőre kapott. Mégis viszi a lába tovább, mintha az a két zsibbadt végtag hirtelen önálló életre kelt volna. Viszik tovább, el a kocsma mögé. Miklós felnéz a csillagokkal telepöttyözött égre, a szemébe villan a keleti látóhatáron kibukkanó holdtányér, ami most még gyenge, vörös párák mögött bujkál. Aztán a gyomra hevesen összerándul, a feje meg előre bukik, maró könnycseppek öntik el mindkét szemét. A lábfeje megakad egy fagyott göröngyben, amitől térdre esik és felszisszen a fájdalomtól. Félig vakon előre nyúl, megragad valamit, amiről azt hiszi, hogy egy kis fa törzse, aztán hangos, idétlen öklendezés közepette a hóba zúdít mindent, amit eddig megivott. Megalázó a helyzet, ám szerencsére nem látta senki, és utána máris könnyebb. Zihál, a hidegtől közben a hátára dermed az átizzadt katonazubbony, ő meg csak térdel a fatörzsnek támaszkodva, kapkodja a levegőt, szentségelve köpköd néhányat, és örül, hogy fellélegezhet. Pandúrhoz nem illő ez a viselkedés, mondja egy hang a fejében. Szolgálatban semmiképp. De ha már így alakult ez az este, ördög vigye. Legalább jut hely odalent néhány újabb pohárnak.

– Öt botütés, részeg disznó – morogja, majd felnevet, mert ráeszmél, hogy a hangját úgy mélyítette el, hogy az hasonlítson a kapitányéra.

Fújtatva tápászkodik fel és megfordul, hogy az italmérésbe visszamenjen, de kettőt se lép, amikor szörnyű felismerés hasít belé. Ráeszmél, hogy nincs a vállán a puska. A jókedve azonnal elpárolog, a foga megcsikordul kínjában. Hű, az anyja keservit, lesz neki nemulass, ha elhagyta! Tán csak nem ellopták? A vállán volt még, amikor kijött az ajtón, vagy odabent felejtette? Kétségbeesve néz körbe, aztán egy pillanat múlva az ijedtség, ami jeges görcsbe csomózta a beleit, elillan, mert a gyér fényben megpillantja a fegyvert. Ott fekszik a hóban, néhány méterre tőle. Leesett a válláról, amikor itt támolygott. Széles mosolyra húzódik a szája, a puskához lépne, de akkor valami megérinti a vállát. Éppen csak egy pillanatig tart, de ő még a ruháján keresztül is érzi, hogy ami hozzáér, az hideg és szúrós. Ettől pedig nagyon megretten, meg is merevedik, mint az őz a vadász fegyvere előtt. Részeg, de annyira azért nem, hogy ne tudná, senki nincs mögötte. Mégis tévedhetetlenül érzi, hogy valaki a háta mögött áll.

Egy nagy korty levegővel kiűzi az izmaiból a dermedtséget és megpördül. Csak a végtelen nagy, behavazott pusztát látja, az emelkedő Holdat, ami apránként narancssárgává fakul, érzi az arcán a feltámadó szellőt, hallja az ivóból kiszűrődő lármát.

A madárijesztő pedig, amit az érkezéskor megbámult, ott van előtte. Eddig észre sem vette.

Miklós végigméri a tákolmányt. A legtöbb ilyen holmi nem egyéb, mint egy-egy keresztbe és hosszába ácsolt lécdarab, éppen, mint egy nagy feszület, rajta rendszerint ócska kabáttal. Ezt azonban bárki is készítette, nem sajnálta az időt az alapos munkára. Szalmából van megformázva a teste a feje búbjától le egészen a derekáig, ahol aztán egy drága bőr öv köti össze a kévéket. A szorosra húzott derékszíj alatti részen a szalmakévék vége úgy áll széjjel, akár a harangszoknyák alja, és középről nyúlik alá az a karnyi vastag karó, ami az egész alkalmatosságot a hideg földnek szegezi. Miklós abba kapaszkodott bele az imént, és csak most veszi észre, hogy tenyerét valami ragacsos, barnás fekete dolog szennyi be. Lehajol, megpróbálja a kásás hóba törölni, aztán kiegyenesedik megint.

A legfurcsábbnak a fiú a madárijesztő öltözékét találja. A feje búbján szőrös kucsma meg egy fekete álarc, annak a szemei helyén lyukak vannak kivájva, a szája vonala cikkcakkos, fehér fonállal van összevarrva. Öltözék gyanánt egy szürkésbarna zubbonyt visel, amin rézgombok fityegnek. A leginkább figyelemreméltók azonban a karjai; két tömzsi faág, amiknek a végére pengék vannak erősítve. Azok kaszák lehettek egykor.

A fiút egyszerre lenyűgözi, ugyanakkor meg is ijeszti a máskülönben ártalmatlan alkalmatosság látványa. Mintha vér, rothadó levelek, ürülék és ázott föld szaga terjengene körülötte, jól érzi ezeket még az orrcimpáját megbénító hideg ellenére is. Fintorogva lép hátra, és úgy veszi fel a puskát a földről, hogy közben nem tudja elszakítani a pillantását erről a groteszk dologról. Ezért hát nem is kerüli el a figyelmét, amikor a madárijesztő megmozdul.

Majdnem felkiált rémületében, de még időben visszanyeri az önuralmát. Tátott szájjal nézi, ahogy a madárijesztő inog, rángatózik, a karjai meg-meglendülnek erőtlenül. Belehasít a felismerés, hogy azt érezte az előbb, amikor az egyik kasza hegye a vállához ért. Ebben a pillanatban arra is rájön, hogy a rézgombos öltözék, amit lát, bizony egy pandúrzubbony.

Nem tudja, az ivóba rohanjon-e vissza, vagy előbb még csináljon valamit? Végül döntésre jut. Odaugrik, megragadja a zubbonyt, egy mozdulattal szétrántja, aztán nagyot ugrik és letépi a kucsmát. Nyöszörgés üti meg a fülét, hát leveszi a szúrós, fekete álarcot is. Attól, amit lát, úgy megrémül megint, hogy hátra tántorodik és a fenekével landol a hóban.

Egy ember vonaglik a szemei előtt, a hidegtől kisebesedett arccal, a kihegyezett karóra ráhúzva. Pislákol még benne valamennyi élet, de Miklós, miután úrrá lesz az első döbbenetén, azon kapja magát, hogy azt kívánja; bárcsak halott lenne a szerencsétlen. A lábai hiányoznak, a karjai, könyöktől lefelé úgyszintén. Oda, a csonkhoz erősítették valahogy a kaszákat, majd a teste és a ruhája közti részt kitömték szalmával.

Miklósnak megint fordul egyet a gyomra, de tudja, hogy nem fog már hányni. Az előbb minden a hóban landolt. Egész testében reszket, mégis feláll valahogy, és még mindig tehetetlenül toporog, nem tudja, mit kellene most tennie. Aztán úgy határoz, hogy visszasiet a kocsmába Tamáshoz. Elfordul hát a szörnyűséges látványtól, halálos ijedelemében nem is gondolva arra, hogy valahogy segítsen, de ez az utolsó cselekedete itt, a behavazott mezőn, rövid élete alkonyán. Mert egy árnyalakkal találja szembe magát, aminek a keze meglendül gyorsabban, mint a lecsapó villám, és egy borotvaélesre fent bicska áthasítja a torkát.

Miklós megpördül, hasra esik. Kiabálni akar, de a szájából csak valami nedves, bugyborékoló hang tör fel. Érzi a forró vért, ami végigömlik a testén, meg le a torkán, köhögésre ingerelné, de ahhoz nincs elég ereje. Helyette csak kifújja a tüdejébe szorult levegőt néhány nagy, vörös hártyás buborék közepette, a teste megrándul, majd elernyed. Utoljára még azt érzi, hogy egy csizmaorr megböki, aztán a tudata alázuhan a végtelen mély feketeségbe.

– Szeginy kölök – sóhajtja a beesett képű, alacsony emberke az árnyék mögött, és a fejét csóválja. – Szeginy. Minek gyött ide? Mehetett vón másfele is okádni.
– No, ezt én se akartam – mondja a kalapos, kőszikla-arcú. A fokos ott leng az oldalán, rá is kulcsolódik a marka, de aztán látja, hogy arra itt már nem lesz szüksége. – Hát mán meglátta, amit nem kellett vón. Ez van. – Megtörli a bicskát, aztán összecsukja, és a karóra ráhúzott, némán vonagló félholtra néz. – Azt hitted, megmenekülsz, kutya? – vicsorog. – Innen ugyan nem. – A keze megint a fokos nyelére téved, ám megint nem akasztja le, hagyja lógni a helyén.
– Megkegyelmezel-e mán neki? – néz a kis ember a karóba húzott haldoklóra.
– Kegyelmezzenek ám neki a varjak, meg ez a fene hideg – int Jankó. – Ez a moslékba való vót, aki elárulta a Zöld Marci rejtekhelyét. Emiatt került kötélre a fogadott testvérem, emiatt kellett bujdokolnom a Mátrában. Hozzá ráadásul úgy behízelegte magát a bírónál, hogy a tömlöcből kijőve egyenruhát is kapott. A volt társai ellen esküdött fel. Mert rablóból lesz a legjobb pandúr, igaz, te ganéj? – leköpi a madárijesztővé csonkított, hajdani betyárt, aztán hátat fordít neki, és az alacsony emberkére néz. – Három télbe került, de visszajöttem és megtaláltam. Nem engedem el a halálba ilyen könnyen.
A kis emberke bólint.
– Hát a másikkal mi legyen?
– Elég részeg mán. Majd azt mondjuk neki, a kölyök előre indult. – Az épület felé néz, majd vissza a halottra. – Eriggy a kocsmároshoz, oszt’ dugjátok el a lovát!
– De aztán?
– Elvezetjük a régi házamhoz, aztán aztat mondjuk neki, hogy a Virág Jankó biztos elbujdosott megint. Ha szerencséje van, elhiszi nekünk. Ha nem – vont vállat –, teszünk arról is.

Előző oldal Jávorszki András