Egy élet, egy halál

Fantasy / Novellák (968 katt) Drizzt Do'Urden
  2011.05.15.

A régi időkben, amikor még csak falvacskák nyúltak el, embereket összegyűjtve, amikor még nem voltak városok...

Főhősünk, kedvesével jártában-keltében egy faluban kapja meg a kérdést, mikor egy markos legény elrabolja barátnőjét...

- Ki kéne állni a szerelmedért párbajra.

De Ő inkább letagadja, azt állítja nyílt fennhangon (hősök csatakiáltását megszégyenítő bátorsággal), semmi köze nincs e lányhoz. Könnyebbnek találja azt az utat, hogy elutazik. (Gondolja, inkább saját nyugalma, lelki békéje.) Ezt követő napokban már messze jár, s útbaigazítást kér, mi tévő legyen...

Ebben a pillanatban történetünk már a 20. századba ugrik, és egy múzeumigazgatóval beszélget Zack (aki nem más, mint Főhősünk, csak elfelejtettem bemutatni nektek). A következő tanácsot kapja:

- Menekülj, amíg nem késő,(talán egy híres zenekar is megénekelte már, ha jól emlékszem), ha elfognak, életed veszik. (Hogy hogy kerültünk ebbe a korba, azzal ti ne törődjetek, nem egy elsődleges dolognak lehetne mondani.)

A következő helyszínünk egy középkorias istálló, ahol Főhősünk újra saját korában érezheti magát (de ez mégse az az idő, ahonnan elindultunk, vajon hogy érezheti magát a bőrében? Gondolhatjátok!) Sötét van kinn, szakad az eső, a nap már réges-rég alászállt, (talán egy ázott patkány módjára menthetném a bőröm - gondolja magában, de ezt nekünk tudnunk se kéne.) Váratlanul, csak úgy a semmiből, semmi nesz nélkül 3 alak körvonala vet formát a homályos helyiségben.

Egy alacsony, kövérke emberke, aki nem lehet méteresnél magasabb, talán 1 lábbal...
Arcán nyugalom, higgadtan, teljes elégedettséggel kulcsolja össze karját Zack előtt...

A másik szerzet egy magas, izmos, tomboló alak, ki vicsorgó képet vág Fh-ünk felé... míg a 3. maga a párbajra hívó: egy megtermett, barbárszerű hős...(Jézusom, ne a kimériai jusson eszetekbe róla, ez a humanoid féle piszkos barna szemű.)

Mondanom se kell, hogy miért jöttek.

- Hagyod, hogy meghaljon a szerelmed, vagy megmented? - hangzik el a kérdés a harmadik ember szájából. - Hiába utazol el, hiába mész bármerre, én megtalállak - folytatta.

Ezeknek utána már nem is tudom, mennyi idő múlva, persze nem is számít semmit se; főhősünk már... a fantázia határán jár, megismerkedik egy szőke lánnyal. (Reménykedik, hátha elfelejtheti a szerelmét.) Vele vág neki a hosszú útnak, melynek se vége, se hossza. Hamarosan megtudja, hogy maga az ördög akarja próbára tenni... (Vajon az ember mitől lehet bátor? Kiállni élete értelméért? - merül fel a dilemma tudatában.)

Mikor a tündérek birodalmába kerülnek; kétségbeesve, a fákon ülő tündéreknek teszi fel a nagy kérdést:
- Hogyan győzhetném le? (gyávaság kukaca rágja bátorsága gyümölcsét, olyan hirtelenséggel, mint aki madár elől menekül - ez az, menekülés, menekülés... ez lenne hát a megoldás... összeszedi minden erejét, egészen a tudatának mély bugyraiig nyomja erőszakkal a felgyülemlett önmarcangoló energiáit, amik úgy hullanak alá, akár az elpusztult denevérek ezrei egy gigászi barlangrendszerben.)

A tündérek tanácsa: az akaratmágia. (Főhősünk, mint mindenki más, azt csinál, amit akar) rá bízzák a döntést. Hát ő mit talál ki a probléma megoldására? Teremt egy titkos kis világot...

(Amiről senki se tud, amiről senki se hallott, amit még senki se látott... oda fog ő rejtőzni a valóság és a minden elől... talán ott örök békére lel!) Állandóan forgó-változó, sok egymáson elguruló gömbölyded műanyag elemek közé veti magát, ami azonnal elnyeli őt is, útitársát is. Mikor már jó mélyen járt ebbe a titkos dimenzióban, ami a fantázia világán eredt, ott is csak úgy, nagy hirtelen, ahogy a gondolat cikázik... jut eszébe valami...

Agyába mégis villámként csapott bele a kíváncsiság (az ördög ellát eddig?), mely félelemmel tölti el.

Mikor a szőke lánytól megkérdezte, különös volt a reakció:
- Te buta, hát a két manó, aki adta a tanácsot, az volt a gonosz!

Erre aztán megnyugodva, mint amikor a nőstényoroszlán megtalálja elveszettnek hitt kölykét, boldogan rakosgatta a golyóképződmények tarka sokaságát, tolta, húzta, minden irányba... ahol rés keletkezett beugrott és beljebb, egyre lejjebb és lejjebb.

Magam sem tudom mennyi idő telt el, de hát semmi sem tarthat örökké...

Nagy megdöbbenésére elfogytak világ izgő-mozgó darabkái, a szőke lány is utána ugrott, és ott a legalján, ahol már nem volt semmi, nyitott egy folyosót. Belépett és eltűnt.

Aki számunkra a legfontosabb, egyedül maradt egészen, de nem sokáig.

Főhősünk körül megváltozott a világ: valóság árnyai lepték el a helyet, amit képzeletével teremtett. (Talán egy ideig mindentől elzárva érezhette magát.) A szürke alakok egyre jobban derengtek, kirajzolódtak előtte... (olyan ismerős, mintha már egyszer lejátszódott volna velem), eközben szíve egyre erősebb dobogott.

A szív dobbanásait a némaság nesze váltotta fel!

Rémülettel töltötte el a felismerés, hogy ismétlődik a jelenés, ami valóságosabb, mint bármely teremtett világ parányai...

Váratlanul, csak úgy a semmiből, semmi nesz nélkül 3 alak körvonala vet formát a homályos helyiségben, vagy abban a számunkra elképzelhetetlen, létező valóságban, aminek nagysága, benne lévő darabok sokasága, nekünk semmitmondó. (Talán, aki réges-rég játszott egy játékkal, még a 90-es évek elején volt egy pálya, amin úgy lehetett lejjebb és lejjebb haladni, magunk alatt fegyverünkkel utat csinálva, talán egy Szuper contra nevű játék az eszetekbe jut. Hát, ahhoz a pályához tudnám hasonlítani Zack világát!)

Na, szóval ott tartottunk a mi kis történetünkben, hogy a 3 alak mögött egész falu körvonalazódott... Főhősünk előtt egy nagy gödör. Nem is kéne folytatnom, úgy is kitaláljátok, hogy harmadszorra is, megint csak, mint lenni szokott, a nagyember, ki főhősünket tette próbára, megint csak ő illeti szavakkal Zacket.

- A te sírodat ástuk meg.

Közben döbbenten, és saját gyávaságától lába földbegyökerezett, végigmérte a 3 alakot...
Ismét egy kérdés lett feléje szegezve:

- Meghalnál a szerelmedért? (Mintha csak szíven találták volna egy nyílvesszővel, hasított szívébe a fájdalom szerelme hallatán.)

Eközben dermedten ábrázata mögött... Az őket fenyegető alakok eltűntek szeme elől, magába nézett: hihetetlen sebességgel pattantak ki belőle a gondolatok, a kétségbeesett kígyók, amik nem tesznek mást, csak saját farkukat harapdálják. Fájdalmasan bontakoznak ki belőle a dolgok; tudatosul a sok megoldatlan dolog sokasága.

(Nem az akaratmágiát felajánló tündérek vagy manók - bánom is én... nem ez a lényeg - voltak az ördög emberei... hát akkor ki? Talán a szőke lány, aki végig "segítette", de hová tartottak egész eddig? Hova? A menekülés végeláthatatlan útvesztőjébe? Ki segítette elfelejteni szerelmét... jaj, megvan, megvan: a kisebbik legény, az, amelyik nyugodt volt, nem más, mint Mefisztó, aki az istennel is üzletet köt, hát ő volt a sátán! Vagy nem? Mi a fenét csináljak most?)

- Egy élet, egy halál - a legeslegutolsó pillanat után tudatosul csak benne.

De ezt megelőzően szörnyű erő taszajtja a gödörbe, majd kialszik a világ. (Ne is kérdezzétek, mi lett a hős szerelmével! Hát nem mindegy az már? Találjatok ki hozzá egy szép mesét!)

2009. december 6.

Előző oldal Drizzt Do'Urden
Vélemények a műről (eddig 1 db)