Az aranyrigó

A jövő útjai / Novellák (875 katt) Anonymus R. Chynewa
  2011.07.13.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/8 számában.

A csendes nyári délutánt a kockakövekkel kirakott úton közeledő zörgő gőzmobil zaja verte fel. Szuszogó-pöfékelő hangja már messziről előre jelezte jöttét, s a polgármester palotája környékén lakók gyermekei jó előre kiszaladtak az utcára, hogy lássák jönni a járgányt. Mert ugyan a világban már nem volt egyedülálló a lóvontatás nélkül közlekedő mobil, azért ebben a városban ez volt az egyetlen… Ugyanis állítólag nagy gyakorisággal robbantak fel a bennük rejlő kazánok, így a környéken senki nem óhajtott a kelleténél sokkal többször egy ilyen közelébe kerülni. Ám a gyerekek… ők egész más lapra tartoznak.

A gőzmobil megállt a polgármester rezidenciája előtt, és egy komornyiki egyenruhába bújt, őszülő halántékú férfi kinyitotta a hatalmas kétszárnyas ajtót az érkező előtt. A jármű ajtaja nyikorogva kinyílt, és először egy bőrszandálos láb bújt ki a gépezet belsejéből, majd egy másik követte, végül lassan előkászálódott a hozzájuk tartozó kámzsás öregúr is. Nyögve kiegyenesedett, mintha a masina belsejében megtett utazás közben elgémberedett volna, majd gerince megropogtatása után végre körülnézett. Hosszú haja rendezetlenül hullott vállára, s csak égkék szemei árulkodtak fiatal lélekről. Derekán a kámzsát egy széles, sötétbarna bőröv fogta össze, melyen a legkülönfélébb szerszámok váltogatták egymást különféle szütyőkkel, foncsorozott üvegcsékkel. Eztán mosolyogva intett egyet a komornyik felé vékony bőrkesztyűbe bújtatott kezével, majd visszahajolt a jármű belsejébe, és egy fadobozt húzott elő.

- Rendben van, Carl, tartsd melegen a kazánt! Pár óránál nem tarthat tovább – azzal becsukta maga mögött az ajtót.
- Értem, uram. Úgy fogok tenni. – A kocsi belsejéből csak tompán hallatszott a válasz.

A hosszú hajú öreg, hóna alatt a csomaggal, lassan fellépdelt a főbejárat előtti lépcsősoron, majd megállt a komornyik előtt.

- Mester… - hajolt meg az, a kelleténél talán egy cseppet mélyebben. Szemmel láthatóan meg volt illetődve, hogy ismét találkozhatott a feltalálóval.
- Ugyan, kedves Bill, erre semmi szükség – szólt a feltaláló zavartan, majd szabad kezét a másik vállára tette, és kissé megemelte a tartását. - Mindig is túl nagy feneket kerítettél ennek az egésznek. No, így már jó is. És most vezess, kérlek, a polgármester elé! Ajándékom van a számára.
- Igen, mester, úgy lesz – egyenesedett fel ismét a komornyik. Szemmel láthatóan el volt ragadtatva az öreg érintésétől. - Lord Nimrod bizonyára már tűkön ülve várja. Ha megkérdezhetem… Ezúttal mit hozott neki? Egy újabb meseszép zenélő dobozt?
- Nem, kedves barátom… ezúttal valami sokkal jobbat hoztam. És igazából nem is neki, hanem bájos leánygyermekének.

Bill komornyikon látszott, legszívesebben tovább faggatódzott volna, ám belé nevelt udvariassága végül megakadályozta ebben. Tudta, előbb-utóbb úgyis kiderül, mi a legújabb találmánya az öreg Crishayr mesternek… és az is biztos, hogy legalább olyan fantasztikus lesz, mint az eddigi összes.

Egy nagy vaskulccsal bezárta a kaput, majd elindult előre a félhomályos folyosón. A rezidencia legtöbb ablaka nem volt nagyobb, mint egy lőrés, mintegy megnehezítendő az esetleges ellenséges szándékú külső behatolók dolgát, ezért az alsóbb szinteken rendszerint gyertyákkal, esetleg fáklyákkal világítottak, míg a felsőbb emeleteken már csak éjszakára kellett lámpást gyújtani, szükség esetén.

Hosszú percekig baktatott az öreg feltaláló a komornyik nyomában; a gyomra sem remegett már. Ami eldöntetett, úgy lészen. Itt az ideje, hogy a város megszabaduljon e zsarnok dinasztiától… s bár több nemzedékkel ezelőtt megszületett a megállapodás a Crishayr és a Shybirk ház között, mely szerint nem avatkoznak egymás ügyeibe, de most valakinek lépnie kellett. Ez a valaki pedig én leszek.

- Nagy büszkeséggel tölt el, hogy ismét nálunk vendégeskedik, mester! – szólalt meg nagy sokára a komornyik. Olybá tűnt, eddig gyűjtötte magában a bátorságot, hogy megszólaljon. Minden bizonnyal az is nagy segítségére volt, hogy nem kellett a feltaláló szemébe néznie.
- Minden bizonnyal, kedves barátom… - szólalt meg a férfi, halk hangja mintha mérföldek távolából érkezett volna - de igazán felesleges ilyen nagy feneket kerítened minden egyes ittlétemnek…
- Mester… - nagy levegőt vett, és kibökte - ott lehetnék én is, mikor bemutatja az ajándékot?
- Nem! – A feltaláló válasza meglepő keménységgel érkezett. Majd, mintha csak észbe kapott volna, folytatta:
- Igazán nem hiszem, hogy illendő lenne, ha a polgármester engedélye nélkül én adnék rá felhatalmazást… Majd ő eldönti.
- Igen, mester… bizonyosan igaza van, úgy a helyes – alázkodott meg a komornyik, de hangjából nem tudta eltüntetni a csalódottságot.

Crishayr családfő, feltaláló, tudós, kézműves. Gondolatai ide-oda cikáztak. És hamarost a gyilkost is ide lehet sorolni…

Pár lépés után a komornyik egy fellengzősen könyvtárnak nevezett helységbe vezette, hol talán ha tucatnyi ódon, nyomtatott könyv, meg még pár kézzel írott kötet hevert a polcokon, mindenféle rendezési elvet nélkülözve; majd azt mondta, itt várjon, míg a polgármester nem hívatja.

És ő várt. Ölében a durván gyalult fadoboz; ujjaival idegesen dobolt a tetején. Tudta, hogy meg kell tennie, amiért ide jött, hiszen a Shybirk család már túl régóta uralkodott a város felett, s néhány nemzedék óta már semmivel nem is járultak hozzá a fejlődéshez… egyszerűen csak olyan törvényeket hoztak, melyek biztosították számukra a hatalmon maradást. De ez a legutóbbi tettük… hogy kereskedelmi szövetségre lépett a Nomádokkal… ez végkép betette a kaput. A magukat Nomádoknak nevező banda semminemű munkát nem végzett. Életüket fosztogatással töltötték, és sok környező várost néptelenítettek már el… részben gyilkosságokkal, részben kényszersorozással. Áldott Monogram városára szerencsére Crishayr találmányai vigyáztak, így erővel nem lehetett bevenni… de egy ilyen kereskedelmi megállapodás gyakorlatilag kinyitja a kapukat a horda előtt!

Nyílt az ajtó, és egy szolgálólány kukkantott be rajta. Nem bírta palástolni megilletődöttségét, ahogy az idős mesterhez szólt.

- Uram… A gazdám várja a zöld szalonban…

Crishayr szórakozottan elmosolyodott, majd nyögve felállt, s a ládát a hóna alatt fogva, a lány felé lépett. Nem sokáig kell már elviselned a gazdád…

A szolgáló bátortalanul elmosolyodott, majd elindult az öreg előtt.

A zöld szalon. Ez a fajta múltidéző urizálás is mutatja, hogy a polgármester rendesen túlhaladott már azon a ponton, ahol még józanul tudott volna gondolkozni a város jövőjéről. Nincs más lehetőség; sokan próbáltak már beszélni a fejével… és ebből kifolyólag sokan távoztak tőle egy fejjel rövidebben, lábbal előre. A szavak ideje lejárt.

Elhatározásában megerősödve lépett be a terembe. A zöld szalon végül is egész jó elnevezésnek bizonyult. Eltekintve attól a ténytől, hogy a házban ez volt az egyetlen szalonnak nevezhető kialakítású helység, a falakon a tapéta, a székek, a kanapék bársonyhuzata, de még az asztalok lakkozása is zöld volt. Az esztétika és az ízlés abszolút hiányáról árulkodó stílusban.

Miután végigfutott a hátán a hideg az ízlésficammal határos káosz láttán, Crishayr a bútorok közt elhelyezkedő, álldogáló, üldögélő embereket is szemügyre vette.

Ahogy kérte, itt volt az egész család. A polgármester, a felesége, mindkettejük összes fel-menő és lemenő rokonsága… és itt volt természetesen Snovary is, Mr. Nimrod 10 éves kislánya.

Crishayr megkeményítette a szívét, mosolyt erőltetett az arcára, és az izgatottan fecserésző tömegen keresztül oda baktatott a kérésére elkülönített asztalhoz, a terem másik végébe. Úgy érezte, a sok felfuvalkodott nemes mind keresztüllát rajta, és pontosan tudják, mit akar tenni… Különösen Nimrod figyelte feszülten minden mozdulatát. Egy-két bekiabálással próbálták szóra bírni, hogy ugyan árulja már el, ezúttal mit hozott, mi lesz a nagy attrakció, ám ő szótlan maradt. A nemesek tömege pedig ezt is az előadás részének tekintette, s csak még inkább fokozódott a kíváncsisága.

A vén mester először is felállított egy vörös bársony paravánt az asztalra, afféle miniatűr színházi függönyt. Arany karikákkal, mesteri hímzéssel, meg apró kis függönybojtokkal. A tömeg elcsendesedett, és kíváncsian figyelték, ahogy a feltaláló lassan besétál a függöny mögé, és beemeli maga elé a ládát is. Hogy ott mit csinált, azt már nem láthatták, de pár perces várakozás után már nem is volt érdekes. Crishayr mester ugyanis ekkor került elő ismét komoran mosolyogva. Aztán megszólalt.

- Hölgyeim, és uraim! Tisztelt polgármester úr, becses felesége, szeretett leánya és mindenki más, aki most itt van velünk! Mint gondolom, tudják, évek óta rendszeresen meglepem szeretett urunkat, Shybirk polgármestert, valami érdekes találmánnyal, ritkasággal. Ilyen volt például az a remekbe szabott zenegép is, ami egy felhúzással akár fertályórán át képes volt egy dallam lejátszására. De ilyen volt az óraszerkezetű tűpuska is, mellyel könnyedén le lehetett lőni a szemtelenkedő galambokat, varjakat. Aztán beszélhetnék a szántást, vetést, aratást megkönnyítő szerkezetekről is, melyek lehetővé tették, hogy városunk gazdasága ugrásszerűen fejlődjön.

A helyeslő duruzsolásra ügyet sem vetve folytatta az öreg.

- Ám amit most tárok a szemük elé, bízvást állíthatom, a legfantasztikusabb találmányom, mind közül! Íme!

Azzal egy színpadias mozdulattal félrerántotta a kis függönyt.

A függöny mögött egy aranyketrec állt. Olyan 70 cm magasságú lehetett, és 50 cm széles. Volt egy kis ajtaja, szépen formázott kilinccsel, meg retesszel, és persze remek ötvösmunka volt… de nem tűnt valami fontosnak. Aztán az értetlen tárasság kissé bentebb fókuszált, és az aranyketrec rácsai között megpillantott egy madarat. Olyan félúton lehetett az aranyszín rúdja a ketrec teteje, és alja között, ám meglepő, arany-ezüst színezetén kívül ezen sem volt semmi különös. Egy sárgarigó, nagy ötlet… Ám a madár nem mozdult. Beletelt pár pillanatba, míg megértették, hogy bizony a rigó nem valódi, csak egy utánzat!

A tömeg egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte az eseményeket. Fölhangzott egy-egy kérdés, hogy ez valóban szép, de mi benne a fantasztikus, az eredeti, a lélegzetelállító; ám a mester nem válaszolt azonnal.

- Igen, uraim, jól látják. Ez egy aranyketrec, benne egy aranyszín rigóval. – Reszketeg kezével ekkor a nyakához nyúlt, és onnan leakasztott egy aranyláncot, rajta egy furcsa kinézetű kulccsal. Végignézett a hallgatóságán, minden egyes arcon külön megpihenve. Kivárta, míg a kíváncsiság az egekig nő, majd lassan újra a ketrec felé fordult. Végül halk litániába kezdett, mit csak a legközelebb ülők hallhattak, s közben a kulcsot lassan a ketrec alja felé közelítette.

- Ez a gyönyörű ketrec jelképezze a polgármester dinasztiáját… Ez az aranyrigó legyen a Nép, a Város Népe. – A kulcsot behelyezte egy hozzá tökéletesen passzoló résbe, s három határozott mozdulattal eltekerte. - …A kulcs pedig legyek mondjuk én. Én, ki végül mozgásba lendítem a dolgokat.

Csodálatos dolog történt; az aranyrigó megszólalt! Egy gyönyörűséges dallam hagyta el nemesfém torkát, s közben még a szárnyait is mozgatta, a csőrét is kitátotta, a nyakát is meg-megemelte, de még a szeme is ide-oda cikázott dalolás közben.

A dal megigézte a hallgatóságot. Még azok is, kik hallották a mester kétértelmű szavait, már régen elfelejtették azt. Csak mosolyogtak, s a gyönyörűséges dallam ritmusára ringatták testüket…

A mester végignézett hallgatóságán. Már egy másik világban voltak, egy olyan világban, ahonnét nincs visszatérés. Nem vették észre, hogy a szemükből lassan vérkönnyek kezdtek peregni. Nem vették észre azt sem, hogy az orrukból, fülükből szintén folyni kezdett az éltető nedv. És azt sem vették észre, amikor már a pórusaikból is a vér szivárgott; átáztatva a sok felfuvalkodott fúria és öntelt kiskirály selyemruháit.

A dal a végéhez közeledett, s a jelenlévő hallgatóság elemi szinten összehangolódott. Már csak pillanatok kérdése, és a felfokozott rezgésszám végső pusztulásba löki a testeket… és végül megtörtént. Az erek elpattantak, gyomorfalak szétszakadtak. A dal elhallgatott, és pár másodpercig nem hallatszott más, mint a földre omló belsősségek, spriccelő vér és a leboruló testek zaja.

Crishayr mester eszelősséggel határos tekintettel nézett körül. Álmában sem gondolta volna, hogy ennyire… durva lesz a hatás. Abban bízott, hogy egyszerűen agyvérzést kapnak, és kész. Ehelyett… ezt már semmiféleképp nem lehet a sors fintorára kenni! Így minden bizonnyal őt fogják felelősségre vonni, és a Crishayr-ház elveszíti annak lehetőségét, hogy tőlük kerüljön ki az új polgármester. Ellenben… Ha ő is áldozattá válna…

Akkor talán nem vádolnák az ő családját.

Nincs mit tenni. A gyermekei már elég ügyesek ahhoz, hogy átvegyék tőle a stafétabotot, a szerkentyűket már ők is kezelhetik… talán így lesz a legjobb.

Lassú mozdulatokkal kipiszkálta a füléből a faggyút, majd papírt és pennát ragadott, és egy rövid üzenetet írt a komornyiknak. Bizonyos volt benne, hogy az öreg Bill fog rájuk találni.

„Pusztítsd el az aranyrigót!”

Aztán megfontolt mozdulattal újra a kulcsért nyúlt.

***

Két évvel később…

- Igen, Crishayr mester, ezt a madarat az alagsorban tároltuk. Az ön édesatyja azt kívánta, hogy pusztítsuk el, de nem volt szívem hozzá… Úgy gondoltam, hogy most, az ön polgármesterré történő kinevezésének egy éves évfordulója alkalmából talán újra meghallgathatnánk a dalát…
- Rendben, Bob, halljuk azt a dalt! Talán Nomád barátaink is nagyobb kedvvel néznek a közös mulatozás elé, ha atyám remekbe szabott zenélő madarát hallgathatják közben!
- Bill, uram… és már indítom is.

Előző oldal Anonymus R. Chynewa