Idelenn Idegen

Fantasy / Novellák (927 katt) Anonymus R. Chynewa
  2011.04.07.

Még emlékszem az értetlenségemre.

Úgy hittem, valahogy eltévedtem, és egy teljesen ismeretlen világba csöppentem. Szörnyű érzés volt számomra akkoriban maga a létezés is, egyszerre vacogtam a hidegtől, és kínlódtam a hőségtől. Lelki szemeimmel szinte láttam, amint felhólyagzódott bőrömön megtelepszik a dér. Mindez persze csak számomra volt olyan szörnyű… körülöttem megszámlálhatatlan ember, aki olybá tűnt, tökéletesen jól érzi magát a bőrében.

A következő sokk akkor ért, mikor röpülni próbáltam. A szárnyaim… eltűntek! Nem le-szakadtak, vagy levágták őket, egyszerűen úgy tűnt, mintha sosem lett volna! Az ellenség így bármikor meglephet, akár fölülről, akár alulról… védtelen voltam, kiszolgáltatott.

Sosem volt nyugtom. Nappal fekete fénycsóvákat véltem felfedezni, melyek alulról világítottak a felszínre, és tudtam, engem keresnek; éjszaka pedig még levegőt sem mertem venni, hiszen Ők, az Ellenség, ilyenkor szabadon sétálhat a felszínen…

Persze hamarosan rájöttem, hogy miért nincs szárnyam. Akkor, mikor először néztem tükörbe. Ez… ez nem az én testem! Sőt, ami azt illeti, néha még csak nem is én irányítom… Talán elkövettem valamit odafönn? S az a büntetésem, hogy egy halandó testében szenvedjek? Aki talán jó, talán gonosz? Nem tudnék elképzelni kegyetlenebb büntetést, mint egy bűnös testébe zárva nézni, milyen gonoszságokat követ el… és miről mond igazat, mit tagad le…

S végül, hiába tudom, hogy valószínűleg ez egy büntetés, egy olyan bűnért, amire nem is emlékszem, dühöm a tehetetlenségem miatt éjszakáról éjszakára nő. Mintha csak az volna a büntetés lényege, hogy a dühöm fokozódjon… hogy a bennem égő láng idővel kiszabaduljon, és mindent elemésszen!

De nem! Ezt nem engedhetem! Kétségbeesésemben őrült ötletem támadt; a végső megoldás ideája! Érzem, nem tudom már sokáig visszatartani magam; ha nem teszek valamit, akármit, akkor szörnyű dolgok következnek…

Most itt állok a szakadék szélén. Körülöttem sűrű erdő, a szél vadul cibálja kabátomat. Ahogy ide-oda csapkodnak kabátom szárnyai, egy könnycsepp gördül le az arcomon. Soha nem fogom már érezni az igazi repülés örömét… talán csak egyszer.

Elrugaszkodom a szakadék szélétől. Egy pillanatra mintha megtartanának elveszett szárnyaim, és újra röpülnék… ám nem. A kegyetlen valóság magához ránt, ahogy a szakadék alja is… Mellettem elszáguld a sziklafal; ha akarom, képzelhetem azt, hogy egy kies táj felett röpülök…

Idelenn mindig is idegen maradnék.

Előző oldal Anonymus R. Chynewa
Vélemények a műről (eddig 2 db)