Mi vár reánk... IV-V-VI.

Fantasy / Novellák (807 katt) Anonymus R. Chynewa
  2011.07.14.

IV.

…Ahogy itt fekszik a lázálmok gyötörte, sápadt leány, eszembe jut néhány dolog azzal a bizonyos első közös úttal kapcsolatban. Igazából nem emlékszem túl sokra, hisz’ emlékeim összefolynak az idők során, ám vannak dolgok, amik kitűnnek szépségükkel, fontosságokkal, vagy egyszerűen „csak”…

…Talán már egy hete lehettünk úton, napközben lóháton gyakorolgatva, esténként pedig az úri népet mulattatva, mikor egy tekintélyes méretű farmra érkeztünk. Már besötétedett, s a „karaván” vezetője szerint nem volt elérhető közelségben komolyabb lakott település, így hát a gazdától, bizonyos McLyrne-től kértünk szállást. A fickó neve ellenére tősgyökeres angol volt; valamelyik őse telepedett itt le, eltévedve, Skócia helyett. Ismét megfigyelhettem Sitzol briliáns alkudozási képességét, és a dolog el volt intézve; ám az „urak” kivételével senkinek nem jutott fekvőhely, csupán az istállóban, esetleg a szabad ég alatt… Mivel nyár volt, az éjszakák kellemesek voltak, így mindketten az utóbbi mellett döntöttünk. Annál is inkább, mivelhogy egyébként se sok időt szoktunk saját szobánkban eltölteni…

…A vacsora után jött a muzsikálás; ezúttal mindenféle mulatós kocsmadalt adtunk elő. Fergeteges hangulat kerekedett! Aztán, jóval éjfél után, kezdődött az immár megszokottá váló színjáték. A jegyesek elkezdtek fáradtságra hivatkozni, majd hamarosan „visszavonultak”. Nem sokkal ez után mi is letettük a lantot, és indultunk, ki-ki a szeretője után.

Meg is találtam Alice-t a szobájában; valamitől teljesen föl volt már ajzva, s ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, nyomban rám vetette magát. Az utolsó, nyomdafestéket még tűrő mondata a „Kívánlak, te állat!” volt.

…Később egy őrült ötletem támadt. Hiszen szép az éjszaka, ragyognak a csillagok…

Gyengéden felébresztettem a leányt – aki mellesleg már akkor sem volt az, mikor megismertem - , majd felöltöztünk, és kilopakodtunk a szabadba.

Mindenfelé emberek hevertek, részeg hortyogásba merülve. Egy-két tábortűz még pislákolt, de a legtöbb már csak magába füstölgött… Ismét megállapítottam magamban, hogy az ifjú jegyesek sokkal népesebb udvartartással utaztak, mint azt elsőre gondoltam volna.

Az egyik még parázsló tűz mellett egy vadul kefélő párocskát pillantottunk meg; Sitzol testőre gyömöszölte McLyrne egyik lányát. Alice-re pillantottam, s éreztem, a látványtól ő is ugyanúgy felhevült, mint én… Gyorsan körülnéztem, valami alkalmasnak tűnő rejtek után, és megpillantottam egy szénakazlat.

Lerántottam a lányt a tövébe, s már csókoltam is, szinte letépve róla azt a semmi kis inget, mit magára vett. Közben az én ingem is hasadozott, ahogy Alice-en elhatalmasodott a vágy. Kéjéhes lábait a derekamra kulcsolta, és már be is hatoltam. Vadul ölelkeztünk, közben egyre bentebb fúrva magunkat a szénába. Hevesen élveztük egymás testét, ő egyre csak nyögött, sóhajtozott, ettől, ha lehet, még inkább beindultam. Mélyen a szalmába fúrtam kezem, valami kapaszkodó után kutatva, hogy még erőteljesebb legyek… aztán a kezem rákulcsolódott valamire.

Lágy ujjak az ujjaim közt.

Éreztem, a kéz tulajdonosa ugyanúgy megdermedt, mint én. Szerencsére Alice semmit nem vett észre, hirtelen megtorpanásom talán csak fokozta cicájában a kéjt, mi az orgazmusok felé hajszolta testét… Lassan, de kíváncsian kikukkantottam a széna alól.
Karnyújtásnyira se tőlem Loren kipirult arca emelkedett ki a kazalból. Döbbenten meredtünk egymásra. Hallottam, alatta is sóhajtozik valaki. Feltehetően Sitzol… Bizonytalanul kinyúltam felé, s végig simítottam gyöngyöző arcán, homlokába tapadt hajtincsein, a hajába akadt szalmaszálakon, majd lentebb vándorolt kezem, s megérintettem izgató-izgatott mellbimbóját… megborzongott.

Ekkor egyenesen a szemébe néztem, majd lassan újra mozogni kezdtem. Alice ismét felnyögött. Loren elmosolyodott, és felvette ritmusomat. Egy szó, egy hang nélkül merültünk vissza a szénába; partnereink az egészből semmit nem vettek észre.

És nem engedtük el egymás kezét.
Éreztem, mikor ér az orgazmushoz. Szorítottam kezét.
Egyszerre értünk oda. Visszaszorította ujjaimat.
Egyszerre sóhajtottunk fel. Mind a négyen.

Ez volt az első, és egyben utolsó alkalom, hogy Lorennel szeretkeztem. Többé nem ismételtük meg a szituációt, szándékosan sem. Túlságosan olyan lett volna, mintha valóban…

…Aztán elérkezett az idő, hogy terhessé vált a minden este ismétlődő rutin. Ennyi idő után már unalmas a legdögösebb partner is… Egymástól függetlenül döntöttünk úgy, hogy felrúgjuk a megállapodást… két hét után.

Hajnali 4 óra körül, miután búcsúzóul úgy istenigazából elintéztem Alice-t, kilopakodtam a szobájából, s a „művész-szállóhoz” osontam. Az ajtó előtt találkoztam Lorennel. Teljesen éber volt. Egymásra mosolyogtunk, majd összeszedtük a holminkat, és egyszerűen, amúgy angolosan távoztunk. Már messze lovagoltunk a fogadótól, mikor megbeszéltük, hogy mindketten ugyanúgy búcsúztunk… egy-egy szál vörös rózsa a párnán és egy apró levélke, „Viszlát” üzenettel…

Még messzebb jártunk, mikor megmutattuk egymásnak, mi mindent hoztunk el „emlékbe” a jegyesektől. Úgy hiszem, nevetésünket elvitte a szél, egészen a fogadóig, s talán mi ébresztettük fel őket, hogy rögtön az első pillanatban észrevegyék, mi hiányzik az ujjukról… És a két gyűrű csak egy-egy tétel volt a zsákmányból.



V.

…Megszunnyadtam; a fogadósné tiszteletteljes, ám mégis határozott ébresztgetésére riadtam.

- Jó uram… ébredjen!

Felugrottam, s szinte villámcsapásként ért a gondolat, hogy Lorennel történt valami. Az ágyra pillantottam, és némileg megnyugodtam. A lány ott pihegett, ahol hagytam.

- Jó uram… - szólt ismét az asszony, némileg megszeppenve - … Itt van a bolond Chluckyn… Azt mondja, látta, mi történt a hölggyel!

Erre ismét csak felkaptam a fejem. Ha van rá mód, hogy megbosszuljam ezt a gyalázatos tettet, akkor nem habozhatok!

Intettem a nőnek, hogy induljon, vezessen. Ő már ki is lépett a sötét szobából a folyosóra, mikor Loren hirtelen megszólalt!

Felismerhetetlen szavak, beteges hangok hagyták el kiszáradt torkát, s hiába erőlködtem, nem tudtam jelentéssel megtölteni eme disszonáns kavalkádot. Teste ide-oda hányódott a takaró alatt, kötése ismét átvérzett. Homloka gyöngyözött, egész teste izzadtságban fürdött. Rémülten léptem vissza hozzá, s próbáltam csitítani.

Lázálmok gyötörték, semmi kétség. Az egyik pillanatban mintha valami ismeretlen nyelven beszélt volna, a másikban pedig talán csak túl halkan ahhoz, hogy értsem…

Megfogtam remegő kezét, s ettől mintha megnyugodott volna.

Aztán beszélni kezdett!

- Nem sikerül… most sem sikerül… Sosem… sikerült… De majd… egyszer… A tündér… és a császár… Dalban egyesülve… 666 év múlva… sikerül… talán…

Egy pillanatra megdermedtem, s csak néztem sápadt arcát. Figyeltem, hátha mond még valamit, ám ezután elhallgatott, lecsendesedett, s lélegzete egyenletessé vált. Megigazgattam rajta a takarót, s elgondolkodva indultam a fogadósné után. Ám még mielőtt kiléphettem volna az ajtón, Loren újra hánykolódni kezdett.

Minden különösebb döbbenet nélkül rájöttem, nem akarja, hogy egyedül hagyjam. Visszaültem hát mellé, kicseréltem hideg vizes borogatását, majd ujjaim közé fogtam legyengült ujjait. Ekkor néhány szívdobbanásnyira kinyitotta a szemét, majd elmosolyodott!

- Szeretlek.

Csak ennyit mondott halk, tiszta, érthető hangon, majd újra lecsukódtak szemei. Megértettem. Tudtam, szüksége van rám. Talán soha jobban, mint akkor… Erőt akartam adni neki. Erőt a sok közös kalandunkból… Hiszen annyi mindenen mentünk keresztül… mi ketten…

…Mikor a fogadósné nem sokkal később visszatért, hogy ugyan miért nem követem, ott talált a haldokló bárdlány mellett, amint az ujjait csókolgatva meséltem neki. Egy szó nélkül távozott…

Meséltem neki közös életünkről.

S néha hallottam Loren ki nem mondott válaszait…


…Emlékszel, kedves? Nem régóta voltunk még együtt, mikor kezdtünk rájönni, milyen szoros a kapcsolat köztünk! Nemcsak arról beszélek, hogy néhány csetepaté után kiderült, harci stílusunk szinte teljesen megegyezik, vagy hogy egyformán jól bántunk az íjjal… Vagy hogy minden különösebb gyakorlás nélkül tudtunk együtt muzsikálni. Arra gondolok, hogy érzéseket, gondolatokat tudtunk átadni egymásnak a sekélyes tartalmú szavak, a nyelv használata nélkül! Mindig tudtam, mire gondolsz, s Te mindig tudtad, mit érzek, és persze viszont…

„Igen, emlékszem…”

Már akkor is úgy gondoltam, ez nem lehet véletlen. Két ember között nem alakulhat ki ilyen kapcsolat, ilyen rövid idő alatt!

„És mégis…”

Amikor, belefeledkezvén a részeg mulatozásba, megsértettem egy helyi zsírparaszt csemetéjét, aki magát már szinte nemesembernek képzelte, s rögtön párbajra hívott, te hamarosan lélekszakadva rohantál hozzám. Ugyanis a paraszt odáig már nem jutott a párbajkódex lapozgatásában, amit egyébként felteszem, üres óráiban szokott tenni, hogy a párbaj időpontját a kihívott félnek előjoga meghatározni; ezért ott nyomban orvosolni kívánta vélt sérelmét… Én pedig ugye, elég részeg voltam ahhoz, hogy ne tiltakozzak az eljárás ellen, és kiálltam ellene. A fickó nem igazán volt ellenfél, csak hát az illuminált állapot, ugye… A lényeg, hogy valami göröngyre léphettem, s hátra tántorodtam, mire a „nemes” rögtön az arcomba szúrt. Emlékszem, izzó fájdalom hasított az államba, pedig éppen csak ért a penge… Az ajkam alatt szúrt a számba, ám csodálatos módon semmi más nem sérült meg odabenn! Nagy részegségemben kidugtam a nyelvem a bőven vérezgető lyukon, és a nevetés kerülgetett. Ilyesmik jártak zavaros fejemben: talán ezután két szólamot is tudok majd énekelni? Vagy majd egyszerre tudok enni és beszélni? Egyáltalán mekkora ez az új száj?

A paraszt természetesen úgy gondolta, rajta nevetek, és dühösen rám rontott. Egy laza, mintegy mellékes mozdulattal szúrtam le. ANNYIRA azért mégsem voltam részeg…
Ekkor értél oda, halálra rémülten, hogy történt velem valami. Szinte dühös voltál rám, mikor megláttad, hogy semmi bajom, s bár merő vér az arcom, egyre csak nevetek, csak nevetek…

„Én tényleg haragudtam rád!”

Azért elláttad a sebem, s mára már csak egy apró heg maradt utána, ám ez mindig emlékeztet rá, hogy kettőnk közül Te voltál az, ki először megérezte a másik fájdalmát…


Így beszéltem hozzá, hosszú órákon át. Akkor már tizedik napja virrasztottam mellette, csak néha meg-meghunyva a széken. Mindegy volt már akkor, hogy mit mondok, csak hallja a hangom. Éreztem, egyre távolodik, s én mindent megtettem volna, ha segíthetek… Újra és Újra ismételtem önmagam, de éreztem, ehhez már kevés vagyok. Loren ujjai jéghidegek voltak, arca sápadt, s már nem gyöngyözött homlokán verejték…

Aztán ujjai megrándultak, s a Fekete Párduc újra rám nézett.

- Rony… - lehelte. – Hallgass… késő.
Elborzadtam hangja határozott véglegességétől. Az nem lehet!
- Nem késő, nincs késő! Ne mondj ilyeneket, Loren! Légy erős; az nem lehet, hogy késő! Hiszen szépen gyógyul a sebed, csak erősnek kell lenned, és sikerül, meglásd!

Erőtlenül csitítgatott, s az ajkához emelte ujjaimat. Ekkor minden határozottság elszállt belőlem, s magamba roskadva omoltam térdre az ágya mellett. Észre sem vettem, hogy egy-egy magányos könnycsepp indult útjára két szemem sarkából.

- …ne …- csak ennyit tudtam kinyögni.

Tehetetlenül néztem végig haldoklását. Soha az előtt nem éreztem magam annyira… tehetetlennek. Csak térdeltem, és szorítottam ujjait, és Ő is szorított …aztán légzése akadozni kezdett. Teste megfeszült, felnyögött…

- … most… - szólt.
- NE! - kiáltottam. – LOREN! MARADJ MÉG!
- Rony… félek…
- Kicsim! TARTS KI!
- fázom… Rony… ne hagyd…
- LOREN!!
- …segíts…
- Szerelmem, NE MENJ!!
- …ne hagyj egyedül…
- Hisz’ itt vagyok!! LOREN!
- Rony…
- LOREN!!!!
- …sz… szeretlek…
- NNNEEEE!!!!!............
- …..

És azzal vége volt. Keze élettelenül hullott ki ujjaim közül, utolsó lélegzetével lelke is kiröppent elgyötört testéből.

Nem tudom, meddig térdeltem ott élettelen porhüvelye mellett, hol üvöltözve, hol zokogva, az elképzelhetetlen fájdalom minden mélységét bejárva, testét ringatva. A másodpercek és az órák összefolytak, nem érzékeltem az idő múlását.

Csak az űrt érzékeltem, mit bennem hagyott. Eltűnt belőlem valami, minek létezését eleddig nem is érzékeltem. Eltűnt… a jelenléte. A tudat, hogy velem van… Magányom iszonyú volt.

Egy bizonyos idő elteltével mertek hozzám szólni az emberek. Beszélni beszélhettek hozzám. Ám az ajtón belépni senkit nem engedtem. Veszett rókaként óvtam szerelmemet, mintha bármin is változtathattam volna…

Az első ember, ki beléphetett, egy pap volt.

…Aztán a fogadósné jött, félénken vacsorával kínált, ám én egy mozdulattal elutasítottam, s csak arra kértem, küldje hozzám azt a bolondot, aki látta a… gyilkosságot.

A fiú elég szerencsétlenül festett bőr süvegében, idétlen vigyorával, s úgy tűnt, valóban rászolgált a „bolond” jelzőre.

Nem kellett csalódnom az emberismeretemben, csakugyan bolond volt. Azért a lényeget sikerült kihámoznom eszetlen habogásából.

Egy hintó jött, nemesi címerrel az oldalán. A tulajdonos ezek szerint nem félt a bosszúmtól… Tehát mindkettőnkkel végezni akartak. Vagyis… a gúnár helyettem halt meg!

A hintó ugyan el volt függönyözve, ám csak úgy, ímmel-ámmal, és Chluckyn fölismerte a benne ülőt. Elhűlt bennem a vér, mikor rájöttem, ki volt a gyilkos!

Először a srácba csapódott a lövedék, majd mielőtt még bármit is tehetett volna, Lorenbe. Ez után a hintó elvágtatott, s csak gúnyos kacagást hagyott hátra.

A gyilkos pedig nem más volt, mint az a nemesi ifjonc, kivel Loren együtt töltötte a lelövettetése előtti estét!

DE MIÉRT?!!

Egyébként nem fontos. Fölálltam, s eszelős tekintettel néztem szét. A bolond srác úgy tűnik mégsem volt annyira bolond; villámgyorsan kiiszkolt a szobából. Nem törődtem vele. Összeszedtem fegyvereimet; kardok, dobótőrök, íj, nyílvesszők. Gyerünk.

Esteledett, s én majd’ két hete nem aludtam. Ám nem éreztem fáradtságot. Menet közben még oda vetettem a sápadt fogadósnak, hogy senki nem léphet a szobánkba, s mondandóm nyomatékosítása érdekében egy tömött erszényt vetettem elé.

Lovam visszahőkölt tőlem, ahogy meglátott, ám most nem foglalkoztam vele; kíméletlenül fölnyergeltem, s fölkészítettem az útra. Aztán megláttam a bárdlány lovát; feje is, farka is a földet söpörte, s alig-alig mozdult.

- Neked is hiányzik… - suttogtam felé, mire fölnézett rám, majd bánatosan újra lesütötte szemét.

…Kivágtattam a faluból, s egyenesen a gyilkos kastélya felé lovagoltam. Elővigyázatlanok voltak, nem volt zárva a kapu, gond nélkül bejutottam.

…Senkit se bántottam, míg nem akartak megállítani. Halkan mondtam az őröknek, a fiatalurat keresem. Azok kinevettek, hogy ugyan mi dolga lenne a fiatalúrnak egy magamfajta, ágrólszakadt igriccel. Gondolatban igazat adtam nekik, tényleg eléggé lestrapáltul nézhetek ki.

Azután megöltem őket.

…Végigtomboltam a kastélyt, senki nem állhatott meg előttem. Hatalmas szerencsémre, nem került elém se nő, sem gyermek. Ki tudja, hol lennék most…

Mögöttem véres tetemek, és haldoklók nyögései töltötték meg a folyosókat, s az udvart. Villámgyorsan terjedt el a hír, támadás érte a várat! Meg is tettek minden tőlük telhető óvintézkedést; bezárták a kapukat. Csak hát ugye…

…Mire megtaláltam a „családot”, merő vér voltam. És nem csak a más vérétől… A lovagterembe húzódtak vissza, a „kedves papa, a mama, no és a csemete”. Bele telt néhány másodpercbe, míg fölfogták, hogy egyedül vagyok. Hogy egyedül jutottam el idáig… Közelebb botorkáltam. A ruhám, az arcom, a kezem, a kardom, mind merő vér volt, iszamós, ragacsos… és vörös.

- Ki… Ki vagy te? - így a ház ura, lassan visszatalálva magabiztosságához, tekintélyéhez.
- …Én… - Tényleg! KI is vagyok én? A gondolatok zavartan kerülgették egymást a fejemben.
- …Én… a fiatalúrral akarok beszélni!
A holtsápadt fiú az apja mögé bújt.
- …Ki… Ki vagy te?...
- Nem ismersz meg, ugye??! - tört ki belőlem.
- Néhány napja megöltél egy lányt és a barátját! Emlékszel?
- Í… Igen… De mit számít ez? Csak két vándormuzsikus volt!! Azt akarod mondani, hogy miattad gyilkoltad végig apám embereit?!
- Ostoba! – kiáltottam. - ÉN vagyok a „két muzsikus” egyike! Állj elém, te gyáva! És magyarázd el, miért tetted!
- Nem tartozik magyarázattal, te kutya! – így a várúr.
- Kotródj a házamból, vagy felkoncoltatlak!

Nem gondolkoztam a férfi merészségén. Elismertem, és kész. Aztán elhajítottam a kardom; a szívében állt meg. Halott volt, mire összeesett.

Az ifjonc most ott állt velem szemben, remegve. Nadrágszárán nedves folt kezdett terjengeni… A „mama” a könnyebbik megoldást választotta, egyszerűen elájult.

- Mondd!... – suttogtam.

…S ő remegve mondta, hogy pénzt kínált fel a lány szolgálataiért, mire az felpofozta, és faképnél hagyta, nevetségessé téve ezzel őt a „barátok” előtt…

Nem akartam elhinni. Csupán ennyi… az OK?!

Készültem, hogy neki rontok, és puszta kézzel tépem szét, ha kell, de megölöm, addig élek!!!
Ám valaki megérintett.

Megpördültem. Hisz oly’ ismerős érintés… Senki nem állt mögöttem! Valamiféle cselre számítva fordultam vissza Loren gyilkosa felé, ám az, ha lehet, még értetlenebbül nézett rám, mint én rá. Szemmel láthatóan meg volt győződve róla, hogy megőrültem.

Az igazság az, hogy én is kezdtem úgy hinni. Ugyanis ekkor valaki megfogta a kezem! Lágy ujjak érintése… Csakhogy senki nem állt a közelemben!

És ekkor meghallottam a hangját!

- … Rony…
Felsírtam.
- Loren!!

Ő volt az. Éreztem, hallottam, tudtam. A túlvilágról szólt hozzám!

- … Rony… hagyd... ne bántsd!...
Eszelősen forogtam körbe.
- De hát… megölt téged! Meg kell tennem!
- … Ne tedd, Rony… Mindent elronthatsz, amit eddig elértünk… Bízz bennem…

Egy szót sem értettem, de hirtelen megnyugodtam. Furcsa bizsergés szállt meg.
Éreztem, bennem van. Újra. Eltűnt az iszonyú egyedüllét. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy minden bizonnyal megőrültem. Ám nem érdekelt, hisz’ újra együtt voltunk!

…Az első számszeríjlövedék a hátamba csapódott. Az ütés ereje megperdített tengelyem körül, így a többi vessző szemből ért.

Négyet számolhattam meg, mire meghaltam. Nem volt nagy átmenet. Nem láttam a Mennyország kapuját, nem szóltak harsonák, nem volt fehér fény egy folyosó végén. Egyszerűen csak ott álltam a tetemem mellett.

Loren mellett. Végre láttam a bennünket összekötő szálakat.
Rám mosolygott.
Visszamosolyogtam.
Boldog voltam.
Elemelkedtünk a földtől.
Kéz a kézben.
Ekkor már nem Rony Wolf voltam, és ő sem Black Loren. Többek voltunk.

MINDANNYIAN voltunk. Az összes eddigi próbálkozásunk voltunk. És ekkor már tudtam, mi a célunk. Tudtam, melyik az az út, amit ezer éve keresek... És tudtam, most sem sikerült. És azt is tudtam, legközelebb császár leszek, és ő tündér... És tudtam, a legszörnyűbb dolog vár még ránk addig... az elszakadás.

... A semmiben lebegtünk, mint két kósza gondolat, vagy érzelem. Szinte egyek voltunk, ahogy összekapaszkodtunk.

Ám hiába. Hatalmas vihar, gigantikus erő szakadt ránk, fölkapott és megpörgetett. Aztán közénk feszült. A kín felfoghatatlan volt. Nem olyan volt, mint egyedül maradni. Nem olyan volt, mint egy testrészt elveszíteni. Nem olyan volt, mint meghalni. Olyan volt, mintha az elmém hasadt volna ketté, mintha tulajdon gondolataim hagytak volna el, tojáshéjként tört fel lelkem… Minden érzés kihűlt. …A mágikus szálak sorra pattantak el, s tudtam, ezektől függ, megtalálom-e őt valaha. Egyetlen szál maradt. …Üvöltöttem, mint egy kárhozott lélek. Hiszen az voltam… Ám hiába. Az utolsó emlékeim róla eszelős zokogása.

„Keress meg!”
„Ígérem…!”



VI.

…Évszázadokig bolyongtam. Másodpercek teltek? …Pár pillanatig lebegtem, vagy egy örökkévalóságig tartott? Nem számít. Most itt vagyok, közvetlenül a születésem előtt. Elég furcsa érzés…
AD.: 1973. júniusa. Tehát 639 év telt el. Ez elég furcsa… de már meg sem próbálok találgatni. Hiszen az is lehet, hogy még nincs itt… mint ahogy az is meglehet, hogy már régen megérkezett. Nem tudom, nem tudhatom.

Hiszen csak az ég tudja, mi vár reánk…


2000. 07. 23.

Előző oldal Anonymus R. Chynewa