Hideg kéz a meleg testen

Szépirodalom / Novellák (360 katt) Tad Rayder
  2022.06.05.

Prológus

Becsengetett az ajtón és várt, hogy kinyissák. A lehelete, amíg várt az ajtóban a hideg időjáráshoz illően látszott, és nagyon át volt fázva. Semmi másra nem vágyott, csak a ház adta meleget kívánta érezni egy csésze jó meleg tea vagy kávé mellett, ami átmelegíthetné. Kinyitotta az ajtót egy idős asszony, olyan, akire Matt számított és átható kedvességgel fogadta, ami még jobban megkönnyítette a dolgát. Az idős asszony semmit sem sejtve megfőzte a kávét. Az idegen csendben ült a kandalló mellett, és amíg a teára várt, a szobában levő rengeteg könyvet nézegette, vizsgálgatta. Ott, ahonnan ő jött, nem volt ennyi könyv, ami nem volt más, mint a gyilkosok városa Halálváros. Volt ott egy kastély aminek a falai között gyűjtötték az emberi testeket, amik addig, hogy idáig elérkeztek a megváltásuk helyére, borzalmas kínokat kellett megélniük, hogy bebocsájtást nyerjenek az ajtón túli világba. Erre a helyre szerette volna elvinni az idős nénit az idegen, hogy megismerje az örökkévalóságot, és a kastély új lakója legyen. Elfogyasztotta a teát és közben megdicsérte a könyvgyűjteményét.

– Fantasztikus ez a sok könyv, talán még nem is láttam ennyit egy helyen!
– Köszönöm! Mind a férjemé volt, aki rám hagyta a végrendeletében, mielőtt eltűnt.
– Hogy érti, hogy eltűnt?
– Pár évvel ezelőtt az éjszaka közepén felébredt, és zajt hallott a nappaliból, ahol most épp ülünk, és amikor lement a lépcsőn, nem látott mást, mint hogy valaki itt van a házunkban az éjszaka közepén. Én annyit hallottam, hogy utoljára ezt mondja. „Jaj, ne tegye kérem!” S azzal örökre eltűnt a férjem, és azóta sem került elő sem ő, sem a holtteste. A rendőrség hónapokig kereste, de mindhiába, és a végén eltűntnek nyilvánították.

Mindezt csendben hallgatta végig az idegen, és így szólt.

– Hát persze, hogy nem találták, mert a férjed én vittem el Halálvárosba azon az éjen, és most te is velem jössz.

S abban a pillanatban az idős asszony feje koppant a laminált parkettán, és odagurult a tévészekrény elé. Az idegen távozott a házból, mint aki jól végezte dolgát, és a fej nélküli testet betette az autójába, a fejét meg csak mellé dobta a csomagtartóba, mintha csak egy rongybaba lenne.

Amikor Halálváros határát elérték, hirtelen nagy köd ereszkedett az országútra, és mintha a félelem itatta volna át az utat övező fák lombkoronáját, ami súlyos teherként nehezedett föléjük. S a köd csak ráadás volt egy olyan helyen, hol az embernek jobb félni, mint megijedni. Amikor belépett az idegen a kastélyba, a falak között olyan dermedt hideg volt, hogy az emberben húsig hatolt a fájdalom, amikor ezt megérezte. Ez a hőmérséklet állandó volt, mert a hullák a falakon belül tartósítva voltak egy nagy hibernációs kamrában, de inkább tartályban, mindegyik külön-külön, aminek az oldalán tudták szabályozni a tartályon belüli hőmérsékletet.

Az idegen – aki idehozta az idős asszony holttestét – volt ennek a helynek a vezetője, ahol csak úgy ismerték, hogy a lélekgyűjtő. A rendes nevét homály fedte, mert azt tartották róla hogy az ördöggel cimborál, és mint köztudott, aki az ördöggel sétál, nem foghatja Isten kezét. Miután a tartályba helyezte a holtakat, és huszonnégy órára hibernálta őket, egy csövet vezetett le a torkukon, és azon keresztül távozott a lelkük az emberi lét köztudatából, az ördög vesztőhelyéül szolgáló Halálváros kastélyának falai közé, ahol most már ők is az ördög cinkosai lettek. 1888 novemberét írtak akkor, és most száz év elteltével megint kopogott valaki az ajtón.

1. fejezet

1988 nyara volt, amikor mindenki a városban a hétvégén megrendezésre kerülő célbalövő versenyre készült. Nagy izgatottság járta át a férfiakat, mert mindenki azt kurjongatta, hogy ő a legjobb célba lövő, de ugye ezért még nem tettek semmit, így az asszonyaik csak kinevették őket, ők meg összekoccintva a sörüket jó nagyokat kortyolgattak a kocsma pultjánál. Miközben beszélgettek és szervezték a hétvégét, egyszer csak hirtelen, dermedt csend költözött a kocsma falai közé. Egy idegen lépett be az ajtón, olyan, akit eddig még soha senki nem látott. Az idegen fekete bőrkabátot viselt fekete farmerral, és egy jókora öv volt a derekán, olyan, ami még valódi bőrből készült, és egyhamar nem lehet elhasználni, a fején pedig kalap volt. Az arca mogorva barátságtalan emberről árulkodott, aki még magával sincs kibékülve. Az emberek nem igazán tudtak fellélegezni, pedig már jó pár perce látták az idegent, és mindinkább meglepettség és rémület költözött a szemükbe. Leült a bejárathoz közeli egyik asztalhoz, és kért magának egy üveg sört, elvegyülve a sokaságban, de az emberek továbbra is méregették, és idegesen, kíváncsian lesték minden mozdulatát, mert belül féltek. A kemény tölgyfaasztal bágyadtan fonta körbe de mégis barátságosan, ahova az idegen leült, és nézett körül az itala elfogyasztása közben. Miközben a többiek elvonták róla a figyelmüket, egyszercsak megszólalt, mintha azt akarná, hogy mindenki rá figyeljen, akár csak egy percre is. Barátságtalan külseje annál szívmelengetőbb hangot hordozott és így szólt:

– Tudom jól emberek, hogy én csak egy idegen vagyok az önök számára, de azt akarom, hogy bízzanak bennem, és hogy megismerjenek majd idővel. Bízom benne, lesz rá lehetőségem, hogy bemutatkozzam, ki vagyok.

Döbbent csend ült a kocsmára, és az emberek nem tudták mire vélni az idegen szavait, de néhányan már most szimpatizáltak vele. Ilyen volt Michael Short is, aki egyből melléállt, mondván:

– Miért ne lehetne egy idegennek megadni a lehetőséget, hogy bemutatkozzon nekünk? Nem, emberek?

Kérdőn nézték a többiek Michael viselkedését, és értetlenül álltak a szavai előtt, de végül is, ha a régi mondást figyelembe veszik, „mindenkinek jár egy esély” alapon többen is Michael mellé álltak, és az idegen csendben, elégedetten bólintott azon emberek felé elismerően, akiket az oldalára állított pár mondatos felszólalásával és barátságosságával.

A tölgyfa asztal azon része tiszta víz lett ahol otthagyta az idegen a pohár sörét, de Gyenge Joe – mindenki csak így hívta – nem bánta, mert gondolta, hogy ha ez az idegen beválik a városnak, talán a vizes asztalok helyett mást is letörölhet az emberek arcáról. Ő volt egykor a seriffje ennek a városnak, de az alkoholproblémái miatt elküldte a városi tanács, és hosszú évek kemény küzdelmei árán tudott magának ismét munkát szerezni ennek a kocsmának a pultosaként. De akik ide juttatták, azok még a város élén ülnek, és tud róluk egy két szaftos ügyet, még az ő idejéből. A gúnynevét is innen kapta, és rajta maradt, mert mindenki gyengének és kevésnek tartotta ahhoz, hogy győztesként kerülhessen ki az alkohol ellen folytatott harcból. S amikor hosszú évek után sikerült elhatározni magát, hogy munkát keres, olyat akart, amiben igen is nap mint nap megmutathatja az őt kinevetőknek, hogy neki is van akarata, és győzni tud. Így lett Maine város kocsmájának pultosa.

A városi tanács tagjai közül a legkutyaütőbb Charles Brenning, aki egykor a város gabonaraktárát akarta eladni a város terményével együtt, csak épp azért nem sikerült, mert Gyenge Joe közbe lépett, és leleplezte, amikor is egy éjszaka közepén akarta a szomszédos falunak eladni busás jutalom fejében. Joenak ez volt az utolsó rendőrségi intézkedése, mert utána leamortizálták és oda juttatták ahol minden egyes lecsúszott ember csak befoghatja a száját. Ment a levesbe. Ezt nehezen dolgozta fel, és ekkor kezdődtek az alkoholproblémái, mert Charles Brenningnek a jó kapcsolatai révén sikerült megúsznia az ügyet a városi bíró segítségével – aki nem volt más, mint Dunken Farby. Hát ezért távolították el az útból Gyenge Joet, mert túl sokat tudott a várost irányító emberekről, és féltek, hogy még bajuk származhat belőlük.

A kocsmával szemközti ház üres, rozoga pincéje jó búvóhely volt az idegennek, hogy kialakítsa azt amiért jött. A ház az északi oldalon feküdt, így kellemesen hűvös szellő járta át, amikor kinyitották az ablakot. Az ott lakók csak a földszintet és az emeleteket használták, de a pincébe egyetlen percre sem tette be senki a lábát a régi történések fényében, amiért hétpecsétes titokként kezelték ezt, és vaslakattal őrizték a pincét és a titkát. Ez volt az a hely, ahol száz évvel ezelőtt holtakat hibernáltak, és a Lélekgyűjtő néven vált híressé Holtváros vezetője. Az idegen beilleszkedett a ház lakói közé. Ugyanúgy, mint a kocsmai élet emberei, elfogadták, és a Lélekgyűjtő munkába állt.

Felkereste Charles Brenning házát, belopódzott a garázsba, és elvágta az autója fékjeit. Másnap, amikor Charles elindult otthonról a hivatalba, közúti balesetet szenvedett, de a hulláját nem találták meg a helyszínen, csak a baleset okának nyomait. Tövig nyomott fékpedál és az elvágott fékvezetékek. Meg egy cetli az anyósülésen hagyva, amelyen ez állt. „Hideg kéz a meleg testen.” Amikor ezeket megtalálták a hideg futkosott a rendőrök hátán a borzalomtól és a cetlit olvasva. De akkor már Charles teste hűtés alatt volt az egyik kamrában és a lelkét a ház már magába szívta. Az egyik rendőrnek akkor jutott eszébe – aki történetesen nem volt más mint Lewis Mckillie –, hogy amikor a kocsmában volt, és a sörét szürcsölgetve ült a pultnál, volt ott egy idegen fazon. Amikor kezet fogott vele, igen hideg volt a keze. Akkor el is gondolkodott, hogy ez hűtőszekrényből lépett-e ki, vagy csak épp a vérkeringésével vannak némi problémái, de amúgy sokat nem foglalkozott vele. Amikor ezt megemlítette a társának, Brian Oharanak, hülyének nézte, és arra kérte, hogy ezt a kapitányságon se mondja el, mert nem akarja, hogy kigúnyolják, és őt is nevetség tárgyává tegyék a rendőrségen belül, hogy egy messziről jött idegenről mindjárt ilyet feltételez, amikor a kocsmában arról volt szó, hogy mindenkinek jár egy esély. Brian ezen elgondolkodott és igazat adott társának, és azzal nyugtázta, hogy lehet, csak ő ilyen gyanakvó.

A ház falai még mindig hűvösek voltak, mintha a régmúlt szellemei mindig ott pihennének valamelyik sarokban, a pince egyik zugában, arra várva, hogy megjöjjön a gazdájuk, és táplálja őket más emberek lelkével. A test megmarad, a lélek elveszik. ez volt a ház bejárata fölé írva, amit az ott lakók is tudtak, hogy mit jelent, de annak ellenére soha nem vették le a táblát, mert féltek, hogy visszatér az, aki egyszer azt oda felrakta. Most megbújva, a többi városlakó között eteti a házat, mert az mindig éhes, és köztudott, hogy minden ház él, és minden háznak lelke van. Matt is csak egy szolga volt, aki parancsba kapta, hogy a házat működésbe kell újra hozni, áldozatok árán. Amit ő meg is tett azzal, hogy beilleszkedett a közösségbe, és gyanútlanul tevékenykedhetett a ház érdekében. Persze a városlakók tudták, hogy a ház régen milyen hely volt, és mik történtek a falakon belül, de senki nem beszélt róla soha, és az ott élőknek is, amikor eladták a lakásokat, lelkükre kötötték, hogy ne beszéljenek róla soha senkinek, amit be is tartottak. A ház eddig szunnyadt, de most életre kelt.

Az elkövetkezendő időszakban a városban megszaporodott a hullák száma. A következő a listán Dunken Farby volt, a városi bíró, akivel kivételesen hosszas beszélgetés után végzett. Őt ott találta meg, ahol a legjobban szeretett lenni, a vízparton, mert Dunken, amikor nem a bíróság pulpitusán kellett ülnie, legszívesebben a horgászatot választotta szabadidejében. Amikor meglátta Matt a vízparton kapásra várva, odament hozzá és egyszer csak megszólította.

– Jó napot, Farby úr! Milyen kellemes napunk van, ugye?
– Jó napot! Megijesztett.
– Bocsánat nem akartam.
– Maga az az idegen a kocsmából, ugye!
– Igen, én vagyok. Kicsit beszélgessünk! Szeretnék többet megtudni arról, hogyan is volt az a Charles Brenningtonnal való ügy, amikor ő el akarta adni a város termését alamizsnáért, de Gyenge Joe rájött, és megpróbálta lebuktatni Brenningtont, aztán a végén ő bukott bele, mert Charles megúszta az ön segítségével. Gyenge Joet, aki meg csak jót akart a városnak, félresöpörték, és nyomorba döntötték.
– Mit érdekli ez magát?
– Igaza van, különösebben nem érdekel, csak nem szeretem, amikor ártatlan emberek fizetnek meg mások bűneiért.
– Ó, maga meglepetésemre igazán jószívű léleknek tűnik.
– Úgy gondolom, az is vagyok anélkül, hogy nagyra értékelném magam. Szóval csak mondja el nekem, miért segített Charlesnek.
– Nem mondok magának semmit.
– Ez bizony nagy kár. – ekkor a zsebéből előhúzott egy vadászkést és Farby torkának szegezte. – Még mindig úgy gondolja tisztelt bíró úr, hogy nem csicsereg nekem, mint egy dalos madárka?
– Maga örült! – hangzott a kétségbeesett válasz, ami félelemtől bűzlött.
– Az lehet, de mint ahogy ön is mondta, én igazán jószívű lélek vagyok, azért van még mindig életben.
– Mit akar tőlem? Ki maga?
– Az előbb már elmondtam, mit akarok, ne kelljen még egyszer elmondanom!

A kés lassan belevágott Farby arcába és abból a kicsorduló vér Matt cipőére hullott.

– Jó, beszélek, csak ne vágjon meg többször!
– Ez a beszéd. Akkor csak csicseregj, mint egy dalos pacsirta!
– Azért segítettem Charlesnak, hogy ne kerüljön börtönbe, mert anno ő is segített rajtam.
– Hogyan?
– Volt egy beteg anyám, aki ágyhoz kötött volt, és mivel nekem még akkor nem volt jogosítványom, Charles volt az, aki elvitte a kórházba, hogyha olyan kontroll vizsgálatokra kellett elvinni, amit máshogy nem lehetett megoldani. Hát ezért segítettem neki, arra emlékezve, hogy ő is jót tett velem anno.
– Ez szép dolog. Jó tett helyébe jót várj. De mindezek hátulütőjeként tönkretettek egy tisztességes állampolgárt aki csak a munkáját végezte.

S a következő pillanatban a kés átszelte Farby torkát, elválasztva fejét a nyakától, ami a vízbe hullott. Kell valami etetőanyag a halaknak is. A cédula most ott hevert a vízparton a sárban, mivel eltűnt a test, nem volt mibe belecsúsztatni. Ugyanaz mint az elsőnél. „Hideg kéz a meleg testen.” A ház így egy bűnös lélekkel többet számolt, és minél több lélek van a házban, az annál erősebb. Olyan ez, mintha a ház uralkodna a holtakon, pedig az csak ki van szolgálva, hogy mindig jól lakjon.

Amikor a rendőrség megtalálta a vízparton a cetlit, elgondolkoztak rajta, hogy egy olyan sorozatgyilkossal állnak szemben, aki tudatosan öl, és úgy választja ki az áldozatait, de egyelőre többet nem tudtak megállapítani. A rendőrség által felkért búvárok, amikor megtalálták és felszínre hozták az áldozat fejét, akkor már a tavi halak alapos munkát végeztek rajta, mert az utolsó riadt arckifejezésen, ami a torkán végigszaladó késpengétől volt, nem volt más rajta, mint elhalt bőr és szövetmaradványok a rothadó húson kívül. De azt megállapították, hogy a fej nem másé, mint Dunken Farbyé, a városi bíróé.

Az őrület még nem ért véget, mert a városban másnap elszabadult a pokol azzal a jelmondattal, hogy egy sorozatgyilkos járja Maine utcáit, és időről időre lecsap az áldozataira. Gyenge Joenak ez kezdett nagyon bűzleni, és a régi zsaruszimata nem csalta meg. Itt az idegen van a dologban. De ő sem jelezte a hatóságok felé, mint ahogy Lewis Mckillie sem tette, mert Gyenge Joe tudta, hogy azok az emberek tűntek el ilyen borzalmas halállal e világról, akik egyszer neki ártottak. Valamit Gyenge Joe sejtett. Azon kezdett el gondolkodni, hogy miért segít neki az idegen ilyen módon. Talán azért, mert tudja, hogy ő hiába képzelte el ezeket a dolgokat velük, ő úgysem tudná megtenni? Lehet. Látszólag az idegennek nem esett nehezére eltenni láb alól ezeket a fazonokat, és egy kis sötét mosolyt csalni Gyenge Joe arcára a sok-sok évi szenvedés és örömtelen lét után. Végre ő is mosolygott. Mint ahogy egyik kedvenc regényében is olvasható – a Herman Melville által írt Moby Dickben – ez az idézet jutott eszébe: „Az élet fogva tart minket, de mi nem tudjuk megtartani azt.” Ők sem tudták megtartani az idegennel szemben.

2. fejezet
Az idegen rendet tesz a városban


Mivel a városlakók nem sejtették – csak egy két gyanakvó személy volt a környéken –, hogy az idegen áll a gyilkosságok hátterében, így ő nyugodtan tevékenykedhetett úgy, hogy ha kedve tartotta, meg is jelenhetett köztük, mert mindenki furának tartotta, de mégis biztonságot éreztek vele kapcsolatban. S mivel bíztak benne, így akkor is itták a szavait, amikor a kocsmában azt mondta az egybegyűlteknek, hogy a világ az olyan hely, ahol sok veszély leselkedik ránk. Inkább próbáljunk meg békében élni egymás mellett. Úgy hangoztak a szájából ezek a szavak, mint valami prédikátor, aki arra született, hogy vezető legyen. Pedig ő csak a ház érdekeit tartotta szem előtt Halálvárosban. Az, akin úgy gondolta, hogy segít, már segített, amit Gyenge Joe titkon sejtett is, csak hangosan nem mert gondolkodni. Az idegen, mivel látta a pultoson, hogy elég elesett, így úgy gondolta, hogy új szintre emeli a segítségét, és bevezeti a ház titkaiba. Ahogy ott volt ismét a pultnál, egyszer csak megkérdezte Joet, hogy nem lenne-e kedve valamit megnézni, s közben mesélne is neki valamit. Gyenge Joe furcsán meredt maga elé a hallottak alapján, mert nem tudta elképzelni, hogy mit szeretne az idegen mutatni neki, azt meg legkevésbé, hogy mit mesélni. Kis habozás után annyit mondott:

– Miért ne?
– Bevezetlek egy új világba, amit még nem ismersz.

Hirtelen Joe arcán rémület tükröződött, mert látta az idegenen, hogy nem viccel, és teljesen komolyan, mondja azt, amit mond.

– Egykor ezt a helyet, ahol ti emberek laktok ezen a vidéken, Halálvárosnak hívták, ahol volt egy kastély, ahová ha bebocsátást nyert az ember, akkor teljesen más lett, mint addig volt, mert a lelke ott ragadt a kastély falai között. Száz évvel ezelőtt kezdődött el az egész azzal, hogy idejöttem, és bekopogtam egy ajtón, ahol meleg teával kínáltak, és a végén szörnyű halállal kellett halnia, mert a ház éhes volt.

Gyenge Joe teljesen elsápadt a hallottaktól, és érezte, hogy a lábaiból megy ki az erő, és ha nem ülhet le, akkor összecsuklik.

– Ki vagy te? – hangzott félőn a kérdés.
– Egy olyan valaki, aki már elég sokat látott ahhoz, hogy most itt legyen, és befejezze azt, amit száz évvel ezelőtt elkezdett. Gyere, bevezetlek az én világomba!

Amikor Gyenge Joe kinyitotta a kocsmával szemben levő ház nagy ajtaját, majdhogynem úgy érezte, mintha egy másik világba lépett volna át, és a sajátját meg maga mögött hagyta volna. A ház falai közt félelem és ridegség volt, a hidegtől meg egyenesen összerezzent, és belül érezte, hogy azonnal szabadulni akar innen. Matt ezt látta rajta, de megnyugtatta, hogy neki nem kell félni, mert egy nagyon fontos feladat vár majd rá. Gyenge Joe kérdőn nézett rá. S akkor meglátta a hibernációs kamrákat, és az abban elhelyezett holtesteket, amik közül néhánynak nem volt feje, és a testek is már olyanok voltak, mint az aszalt szilva, de azért még ki lehetett venni, hogy egykoron ők emberek voltak. Ők azok a vétkesek akik megfizettek a bűneikért, és a ház értékelte ezt az elmúlt száz évben, mert az ő erejükből és lelkükből táplálkozott, ami által egyre nagyobb és erősebb lett. A holtak lelke beköltözött a házba, és a falak elnyelték az utolsó reményvesztett sikolyaikat is. Ekkor meglátta Gyenge Joe azon két ember holttestét a hibernációs kamrában, akik anno tönkre tették az életét.

– Ők miért vannak itt?
– Hogy miért? Azt hiszem, ezt neked kellene a legjobban tudnod, ahogy ezt a házat bemutattam neked, és történetét elmeséltem. Azért, mert ezt a várost csak szennyezték a létükkel és másoknak csak ártottak, ami esetben te voltál az áldozat, de legalább holtukban jó szolgálatot tesznek azért, hogy a ház erősebb legyen.
– Ez tiszta téboly! – mondta Joe, akinek az ereiben teljesen meghűlt a vér a helytől, és Matt meséjétől is, ami nem is igazán mese, mert ha az lenne, akkor nem látná a szeme előtt ezeket a valaha ember mivoltukból idejutott tetemmaradványokat.
– De mi értelme van ennek? – kérdezte.
– Mi értelme van? Ezt még megkérdezed? Ez a hely arra szolgál, és régen is arra szolgált, hogy egybe gyűjtse azon embereket, akik ártottak, vagy ártanak másoknak, és ha más nem bünteti meg őket, akkor itt elnyerjék méltó büntetésüket. Mert a világban, kedves Joe, semmi rossz nem marad megtorlatlan. Vagy így, vagy úgy, de meg kell fizetni a bűnös lelkeknek. Az lehet, hogy egy ideig játszhatja mindenki a kisded játékait, amikkel másoknak rosszat tesznek, de a megfizetés órája egyszer mindig eljön. Ezzel mindenkinek tisztában kell lennie. Nekik most jött el.

Döbbenten hallgatta továbbra is Gyenge Joe Mattat, és a félelemtől legyökerező lábai nem igazán akartak engedni. Ahogy végignézett a hullákon, elmerengett azon, hogy tényleg ilyen halált érdemeltek e, mert a látványtól felfordult a gyomra, és a tudattól még inkább, hogy mindennek most már ő is részese, mert az utolsó két halott hozzáköthető, és az ő lelkét terheli a felelősség. Matt is látta az arcán az elgondolkozás jeleit, mert olyan mélyen magába volt roskadva a látottak és hallottak miatt, hogy nem tudta leplezni.

– Tudom, mire gondolsz most Joe. és ne is tagadd!

Joe nem szólt semmit, csak hallgatott.

– Arra gondolsz, hogy kimész azon a kapun, és vissza sem nézel, azon felül meg elmondod mindenkinek a látottakat. De mit gondolsz, ki fog neked hinni? Egy lecsúszott exseriffnek, akit majdnem tönkretett az alkohol.

Gyenge Joe szemlesütve hajtotta le a fejét, és szólni sem tudott, mert tudta, hogy Mattnak, a messziről jött idegennek igaza van, és igaz rá a mondás. Messziről jött ember azt mond, amit akar. Csak éppen nem abból a szempontból értendő ez most az idegenre, mint ahogy azt a mondás tartja. Hanem úgy, hogy bárkinek elmondaná, mit látott, az idegen nyerne, és ő megint csak egy bolond lenne az emberek szemében. Ezt ő sem akarta, így inkább hallgatott, és beállt az idegen mellé.

– Azt szeretném Joe, hogy ez a város tiszta legyen a bűntől, és ebben a te segítségedre van szükségem.

Az emberek értetlenül álltak a két haláleset előtt, mert a cetlik, amiket a gyilkos mind a két helyszínen hátrahagyott, nem vezettek semmire. Mindeközben az idegen úgy járt-kelt az utcákon, és figyelte a történéseket, és ugyanúgy beszélgetett másokkal, mintha semmi sem történt volna. A tájékozottságának köszönhette azt is, hogy Gyenge Joet maga mellé sikerült állítani, mert a kocsmában felismerte, hogy ő irányítható személyiség, akiből gúnyt űznek, és egy olyan ember társaságára van szüksége, akiben megbízhat. Ezt el is érte, mert annak ellenére, hogy Joeban félelmet keltett az ő világa, valahol tudta, hogy benne meg is bízhat, és majd ő segíteni fog neki. Joe szárnysegéddé nőtte ki magát a soron következő gyilkosságoknál, amik váratlan hurrikánként csaptak le a város lakóira.

A soron következő Michael Short volt, aki épp bizalmat szavazott az idegennek a sok kétkedővel szemben, amikor a városba érkezett. Shortnak nem volt más bűne, mint az, hogy volt egy eltitkolt szenvedélye, ami nem volt más, mint az, hogy férfiként titkon jobban szeretett női ruhákba bújni otthon a fürdőszobában, és eljátszadozni a gondolattal, mi lenne, ha felvállalná a másságát az emberek előtt. Ez az érzés, hogy női ruhákba bújhatott, boldoggá tette, mert akkor valakinek érezte magát, nem mint az életben. Amúgy egy jóra való fiatalember képében ismerték meg a városban, aki pozitív hozzáállásával sokat segített az emberek önbizalmán társadalmi szinten, mert mindig jó beszélgető partner volt akárkivel. Egyszer próbálta felvállalni az igazi énjét a világ előtt, aminek rossz vége lett. Az egykori munkahelyén jelent meg női ruhában, és a felettese azonnali elbocsátással jutalmazta ezért, mondván, hogy mi nem tűrjük itt az ilyen alakokat, akik nincsenek tisztában saját magukkal. Ez annyira rosszul érintette akkor Michaelt, hogy azóta csak otthon meri felvenni a női ruhákat, mert akkor érzi magát igazán boldognak. Amit meg a világ felé mutat, mindaz csak színjáték a derűvel az arcán. Akkor is otthon volt, amikor Matt és Gyenge Joe meglátogatták, s amikor bekopogtak az ajtón, épp akkor húzta fel magára az egyik dekoratív női harisnyát, amit már régóta szeretett volna magán látni. Ahogy felhúzta, odalépett a bejárati ajtóhoz és kinyitotta. A felismerés, hogy kiket lát az ajtajában, sokként érte, és a sokk hatására bevágta előttük az ajtót. Az idegen és Gyenge Joe bementek a házba, és beszélgetni kezdek Shorttal.

– Ugye milyen furcsa világot élünk, Michael? Éveken keresztül próbáltad és el is tudtad titkolni nemi identitásod hovatartozását az emberek elől. S akkor jön egy idegen, aki mindenkiről tud mindent, így rólad is. Csak szeretném megköszönni a fogadásodat velem szemben, amikor érkeztem.
– Hogy értsem ezt?
– Hát csak, úgy ahogy mondom. Te voltál a sok ember közül talán az egyetlen, aki kezdetektől fogva bizalmat szavazott nekem. S ígérem, én megőrzöm a titkod, és Joe is ezt fogja tenni, mert mi nem vagyunk olyanok, hogy árulkodjunk. Viszont egyet le kell szögeznem. Soha nem szerettem az olyan embereket, mint amilyen te vagy. Bár a kocsmában magabiztosságot árasztottál magadból, de belül mindig is bűzlöttél a félelemtől, amit az identitásod okozott benned azért, hogy mások ugyanezt megérzik rajtad, mint én. Így eltitkolva a világ elől álltál a tükör elé nap, mint nap, mint egy képzelt szupersztár, aki tetszeleg magának. Szánalmas vagy és megvetendő. Az ilyen emberek ilyesfajta megnyilvánulásai nem pusztán kíváncsiságból erednek, hanem igazi vágy azután, hogy titokban férfiként női ruhákat próbáljanak fel ott, ahol senki nem láthatja őket. Ezt nevezik cross dressingnek. Vagy talán nincs igazam?

Michael csak hallgatta az idegent és nem tudta mire vélni amiket hall, de belül tudta, hogy mindez igaz, és szorongással töltötte el, hogy egy teljesen idegen ember a legféltettebb titkait tudja, miközben soha nem beszélt ezekről senkinek. De aztán kifakadt.

– Igen igaza van! Tudja, és nem is fogom letagadni, ha már ennyi mindent, tud rólam. A sok évi titkolózás teljesen felőrölt, mert nem mutathattam meg a világnak, ami igazán boldoggá tesz, hanem mindig csak azt az oldalamat ami csak álca a valós énem árnyékában. Azt hiszi, hogy ez olyan könnyű?
– Nem. Nem hiszem. De ez a dolog akkor is büntetést érdemel, mert a világnak csak rossz példát mutat ezzel, még akkor is, ha csak titokban „hódol” a szenvedélyének.
– Elég büntetés az nekem, hogy így kell élnem.
– Maga választotta, hát szenvedjen miatta.

Azzal a következő pillanatban már Michael e világ, és a túlvilág közti utat járta be, mert az idegen egy hirtelen mozdulattal kitépte a torkát és az ádámcsutkáját. Egy darabig nézte, és utána ledobta a földre, mint egy kopár kődarabot, ami halk puffanással ért földet a szőnyegen. Hirtelen Michael a torkához kapott és tudta, hogy nagy a baj és nincs menekvés, és úgy fogja végezni, mint az ádámcsutkája a padlón, egy darab véres húscafatként, ami el enyészetre vár.

– Azt hiszem, itt is végeztünk.

Megfogták a hullát, és kivitték a ház előtt parkoló autó csomagtartójába. Gyenge Joe a látottaktól teljesen le volt sújtva, de nem szólt egy szót sem.

– Látod, Joe, ez a város már nem a régi, sok a szennyezett lélek, ami által nekem is több munkám van, és most már neked is.

Amikor berakták a hullát az autóba, meglátta őket Kelly Wattson, aki a Shorttal szemközti házban lakott, s felvette a telefonjára. Gyorsan elterjedt a híre, hogy ezzel a jó kedélyű emberrel mi történt, és mindenki sajnálta, hogy már nem lesz többé a kocsma és egyben a város mosolygós arca. Az idegent kezdték vádolni és gyanúsítani a sok halálesettel, de most már bizonyíték is van ellene, mert a telefon nem hazudik. Amikor megmutatta a városban egy-két embernek, teljesen le voltak döbbenve a látottaktól, de bennük is nyomot hagyott a nyugtalanság az idegennel szemben, és most amitől féltek, hogy baj lesz vele, be is következett. S miközben már eljutott a városba az idegen rossz híre, ő és Gyenge Joe elvitték a házba az újabb hullát, és behelyezték a hibernációs kamrába.

– S most Joe elmegyünk, és rendet teszünk a még élők között.

Joe hallgatott. Mikor belépett az idegen a kocsmába Joeval az oldalán, minden szempár rászegeződött.

– Mielőtt vádaskodni kezdenének a kedves városlakók, hogy mit tudtak meg rólam, és mit láttak azon a bizonyos telefonon, amit nemrég mutattak önöknek, elmondanám. Azért jöttem, hogy rendet tegyek ebben a városban, ami réges-régen az én városom volt, még az önök születése előtt.

Kelly Wattson és a többiek értetlenül álltak a hallottak előtt, de Kelly tudta, hogy a telefonnal rá célzott. Reszketett a félelemtől.

– Én vagyok az, akitől mindenki rettegett mindig, mert én elhozom a megtisztulást és a halált, felemelem olyan áldozati ajándékként kezelve, ami a világot csak tisztábbá teszi, mint amilyen most valójában. Akik most meghaltak, azért kellett távozniuk, mert az én városomban nem lehet bűn és szenny, a házat meg, ami az én váram, etetni kell, hogy erősebbé váljon.

Az emberek, ahogy e szavakat hallgatták, dermesztő hidegség járta őket át, eszükbe juttatva a cetliket a helyszíneken. „Hideg kéz a meleg testen.”

– A hideg kéz én voltam, és élvezettel nyúltam hozzá a hullák meleg testéhez, ahogy megöltem őket. Őket most már az enyészet eszi, de önök még változtathatnak a jövőjükön.

3. Fejezet
Az emberek félelme a gonosztól


A szorongás, a nyugtalanság lett úrrá az embereken, miután hallották az idegen szavait. Az emberek általában attól félnek, ami hirtelen bukkan fel a semmiből, és ott marad a sötétben várva, hogy újra és újra előcsalogassa az emberekből a rettegést. Ilyen volt ennek a városnak, Portlandnak az idegen. Váratlanul érkezett, és senki nem ismerte, és még is itt maradt félelmet ültetni a városlakók szívébe. Amikor azt mondta, hogy ez a város az enyém, az emberek húsig hatoló fájdalmat és félelmet éreztek a csontjaikban, mert tudták, hogy ettől a valamitől nem fognak szabadulni. Rátelepedett a mindennapjaikra, és ott volt minden ember tudatában még akkor is, amikor nem látták.

Talán Kelly Wattson volt az, aki a legjobban félt tőle mert az eddig elkövetett gyilkosságok alapján ő az, aki most a soron következő lenne, és ezt ő is tudta. Kelly érezte, hogy meg van mindennek a miértje, mert semmit nem tesz ok nélkül ez a valami. Éjszaka, amikor feküdt az ágyában ,és a nyitott ablakon át nézte a beszűrődő utcai lámpák fényét, arra gondolt, hogy most is ott leselkedik valahol a sötétben, és el fog jönni érte. Ahogy ott feküdt az ágyban, ezen gondolatok mellett még az is eszébe jutott, amikor kislány korában az apja lefekvés előtt mesélt neki, és ezek az emlékek jó érzéssel töltötték el, s szeretett volna visszamenni az időben, hogy újra átélhesse őket. Persze tudta, hogy lehetetlen, de azért eljátszott a gondolattal. Mivel nagyon apás volt, így mindig jobban kedvelte azt az időt, amit apukájával tölthetett kislány korában, és szerette, ahogy apukája becézgette, mint valami hercegnőt. Az apjának ő volt a szeme fénye és még most is az, hiába lett felnőtt, érett nő, de Kelly nem tudta, hogy láthatja-e még valaha az apját, mert a félelem az idegentől ilyen gondolatokra késztette. Tudta, hogy nem kellene ilyenekre gondolnia, de az agyába beférkőzött az idegentől való félelem, és nem tudott szabadulni tőle, csak abban bízhatott, hogy ha elalszik, legalább az álmaiban nem fog megjelenni, mint egy lidérc. Az álmaiban nem jelent meg az idegen, de reggel, amikor felébredt, félálomban hallotta, hogy valaki kopog a bejárati ajtón. Az idegen volt, Gyenge Joe társaságában. A pillanat tört része alatt felébredt Kelly, mert az idegen olyan gyorsan rontott be az ajtón, és fogta meg a haját, ezzel térdre kényszerítve, hogy Gyenge Joe azt hitte, szexuálisan fogja bántalmazni, de erről szó sem volt.

– Ugye hallottál már rólam?
– Igen hallottam.
– Gondolom, semmi szépet nem, de most az mindegy is, nem érdekes. Szért jöttem, hogy megtanítsak neked egy leckét.
– Milyen leckéről beszél?
– Hát arról, amit úgy nézem, nem tanítottak meg neked kislány korodban. Még pedig azt, hogy nem szabad leskelődni mások után az ablakból, mikor más azt hiszi, hogy nem látja őket senki. Mert én tudom, hogy ott voltál az ablakban. Ne is próbáld tagadni.

S hirtelen Kellybe a felismerés úgy hasított bele, hogy miről is beszél az idegen, hogy egyből rájött, hogy rosszkor volt rossz helyen, és számára most jött el a megfizetés órája.

S ismét rajta volt a „hideg kéz a meleg testen”, és az emberekbe végleg beköltözött a mindennapos iszonyat magától az élettől, mert tudták a sorsukat, hogy akinek bűne van mindenki meg fog érte fizetni és Halálváros kastélya újra elégedett lesz a szolgájával.

Írta: Németh Balázs, Sümeg, 2020. 09. 20.

Előző oldal Tad Rayder