Bagoly a sötétben

Horror / Novellák (1325 katt) Norton
  2011.03.06.

- Ott egy bagoly.
- Seggébe szagolj.
- Hülye.

Cicvarek nyelt egy nagyot, amint a tábortűz fénye felett, a messzeségbe révedt a tekintete.
- Tényleg ott van, én is látom. Olyan, mintha bennünket figyelne.
- Akkor menj, és fogjál vele kezet.
- Te tényleg ilyen hülye vagy, Szvoklacsek?
- Most, mit vagytok úgy berezelve, egy nyamvadt bagoly miatt? Nem bántja az embereket. Ha egér lennék, jobban félnék tőle.
- Az lehet, de én úgy hallottam valahol, hogy az uhu a túlvilág hírnöke. Ha körözni kezd valaki felett, az meghal.
- Ki hisz ilyen agyament babonákban?
- Én a keselyűkről hallottam ilyesmit - közölte Szvetozár vidáman. - Az viszont nem csupán babona lehet.

Gunderfindzser felsóhajtott.
- Gyerekek, nem lenne jobb, aludni egy jót? Én már hulla fáradt vagyok. Sosem találjuk meg a temetkezési helyet, ha nem pihenjük ki magunkat.
- Igazad van. Ki a soros az őrködésben?
- Jelentkezem, főnök - morogta Cicvarek fancsali arccal. - Nem örülök neki, de én következem.
- Akkor jó virrasztást. Allah vigyázza ébrenléted. Aztán ne molesztáld azt a baglyot.
- Marha vicces.

A fáradt csapat aludni készült. Némi kedélyes tréfálkozás után mindahányan leheveredtek. Az öt vigyorgó alak úgy tekerte be magát a hálózsákokba, mintha bebábozódott lepkék lettek volna. Cicvarek irigykedve figyelte a társait, majd a kvarcórájának a foszforeszkáló számlapjára pillantott. Hajnal kettőkor felébreszti Szvetozárt, aztán ő is alhat egy cseppet. Talán már kevés ilyen éjszaka vár rájuk. Ha minden igaz, közel lehetnek az ősi temetkezési helyhez. A zömök férfi sóhajtott egy mélyet, és gallyakat lökött a tűzre. A lángok távol tartják a vadakat, ezen az istentelen vidéken. A pattogás miatt nehéz volt elaludni, ám a kutatók már hozzáedződtek az ilyesféle hangokhoz. Nem telt bele negyed óra, s mindahányan úgy aludtak, akár a mormota. Kivéve persze Cicvareket. Ő időközben leült a földre, s a hátát egy fatörzsnek vetette. A szemhéjait neki is lefelé húzta valami, de igyekezett tartani magát. Megdörzsölte az arcát, és a külvilágra koncentrált.

„Jó lenne egy kávé.” - gondolta bosszúsan.

Lefelé ment a feje. Retinája mögött képek villantak. Egy kikötözött, félmeztelen férfit látott. Fűrészes pengéjű tőrt vágtak a mellkasába. Az áldozat felsikoltott, ő viszont rémülten nyitotta ki a szemét. A halálsikoly szinte a fülében zengett.

- Mi? Hol…

A fejét csóválgatta. Lám, egy pillanat alatt meglepte az álom. Fel akart tápászkodni, de észrevette a baglyot. Egy közeli fán gubbasztott, és egyenesen őt figyelte. Hatalmas szemeiben szinte emberi értelem csillogott.

- Mit bámul ez?

Rémület kúszott fel a gerincén. Az uhu egyenest a szemeibe nézett, s pár pillanatra az a képtelen illúzió kerítette hatalmába, mintha kapcsolatot keresett volna vele. A ragadozó madár ekkor megingott, majd lezuhant a faágról, mintha elszédült volna. Tehetetlen teste, nagyot puffant a földön. Cicvarek értetlenkedve ment oda hozzá.

„Ezt én csináltam volna? De hogyan?”

Lehajolt, és félénken érintette meg a tollas „tetemet”. Ekkor mintha áramütés érte volna. Halálsikolyok martak a fülébe, s harci kalapácsot látott a magasba emelkedni. Egy hosszú, fekete hajú nő, mintha rémülten könyörgött volna. A szemei egy kissé a riadt őzikéjéhez hasonlítottak.

A zömök férfi hátratántorodott, és eltakarta az arcát, mintha evvel elűzhetné a gonosz látomást. Összegörnyedt, majd felegyenesedett lassan. Mikor elvette a kezét az arca elől, teljesen megváltozott a tekintete. A szemeibe üresség költözött. Szinte élettelenné vált a pillantása. Odament a hátizsákjához, és kivette belőle a vadásztőrét. Mosolyogva húzta ki a tokból. A tábortűz körül heverő, mélyen alvó alakokat szemlélte. A hálózsákokban kissé hernyókhoz hasonlítottak. Vajon ki legyen az első? Perverz izgalom áradt szét a szívében. Szvoklacsek mögé lépett, leguggolt, majd a szájára tapasztotta a kezét, és elvágta a nyakát. Diszkrét bugyborékolás hangzott fel, és vér spriccelt a magasba. Cicvarek megvárta, amíg megszűnt a tehetetlen test rángatózása, majd odalépett a második áldozatához, és neki is átvágta a torkát. Elképesztő boldogságot és hatalmat érzett, de itt már elszámította magát egy kissé, mert a vér a képébe fröccsent. Valaki mocorogni kezdett, tehát gyorsan kellett cselekednie. A kezét rátapasztotta az ébredező Szvetozár szájára, és belevágta a tőrt. Egyszer, kétszer, háromszor. S bár egykori barátja kiáltani már nem tudott, de a torkából mégis kiadott valami hangot, mely felverte a másik kettőt.

- Mi a… - nyögte Grublacsuk, de többet már nem tudott mondani, mert olyan erővel rúgták szájba, hogy tüstént „visszaaludt”.

Cicvarek Gunderfindzserhez ugrott, de az meglepően gyorsan reagálva felpattant a földről, majd rádobta a hálózsákját, és talpal odébb rúgta. A meglepett támadó nem esett el, csak odébb tántorodott kissé. Bosszúsan hámozta ki magát a hálózsákból, Gunderfindzser viszont elképedve nézte a halottakat. Egy lángoló faágat szorongatott, melyet feltehetően a tábortűzből rántott elő.

- Miért csinálod ezt?! - kiáltotta döbbenten.
Hangjából szinte sütött a rettegés.
- Mi történt veled? Térj magadhoz, ember!

Cicvarek fülében harci dobog dübörögtek. Előrevetődött, majd elhajolt a felé lendülő faág elől. Szinte ráugrott az ellenfelére, mint valami tigris. A tőrét mélyen döfte a félelemszagot árasztó testbe.

- Ez az!

Gunderfindzser görcsbe rándult midőn vér öntötte el. Elejtette a faágat és hitetlenkedve bámult, mint aki képtelen megérteni, hogy vele történik mindez. Cicvarek újra szúrt. Aztán még egyszer. Felrántotta a tőrt, és szó szerint kibelezte áldozatát. Gőzölgő belek mocskolták össze a ruháját. Szinte látta, amint kihunyt az élet a barátja szeméből. Igen elégedett volt, de nem végzett még mindenkivel. Tébolyult vigyorral lépett oda a rúgástól kába Groblacsukhoz, és őt is ledöfte. Megforgatta benne a pengét. Ezúttal nem tapasztotta be a száját, hanem hagyta, hogy az idegtépően vékony, meglepett sikoltás messzire szálljon a sötétségben. Aztán felegyenesedett, és szadista mosollyal figyelte a tábortűz körül heverő, vérmocskos testeket. Iszonyatos öröm költözött a szívébe. Valóságos eufória. Rég áldozott már a madáristennek. De még mindig hátra volt valaki. A madáristen nem lehet elégedett, amíg életben van egyetlen is a betolakodók közül. Tébolyult vigyorgással fordította maga felé a pengét. Lentről szúrt felfelé, egyenest a bordák mögé. Nagyot rándult a teste, éles fájdalom hasított belé. Kihúzta a tőrt, és mintha csodálkozva figyelte volna az összevissza spriccelő vért. Térdre esett, majd hasra feküdt. Vörös pocsolya jelent meg körötte. Az ártó szellem már távozott belőle. A földön heverő uhu ekkor mintha felébredt volna. Huhogott egy párat, majd megélénkülvén kitárta a szárnyait. Odaröppent az egyik tetemhez, és kivájta a szemét. A kocsányos szemgolyó szétmállott a csőrében.

Tíz év múlva ugyanebben az erdőben

Grocsuk vezető elégedetten figyelte a tábortűz körül ülő, halálra rémített lányokat.

- Ez bizony, nem legenda - szőtte tovább a beszélgetés fonalát. - Itt valaha tényleg druidák éltek. Embereket áldoztak, és perverz orgiákat rendeztek. A madáristent imádták. A mágusaik állítólag beszélgetni tudtak az állatokkal. Értettek a madarak nyelvén, s képesek voltak irányítani őket.

- Mese a holdban - húzta el a száját Eleonóra.
- Pedig állítólag embereket is megszálltak néha. Aljasságokra kényszerítették őket. Úgy szól a legenda, hogy annyi áldozatot mutattak be a madáristen oltárán, hogy a többi isten egy idő után megharagudott ezért, és arra kárhoztatta a druida mágusokat, hogy bagoly alakjában szülessenek újra a világ végezetéig.

- Nem semmi - nyomott el egy ásítást Rozália. - Én utálnék bagoly Lenni! Inkább éhen halnék, minthogy egereket egyek. Undorodom a rágcsálóktól. Ha meglátok egyet, az asztalra ugrom.
- Na, látod! - nevetett Eleonóra. - Ha meg akarod ijeszteni Rozáliát, akkor inkább egerekről beszélj, mintsem druidákról. Ha, ha, ha!
- Jól van, lányok, ideje aludni - mosolyodott el Grocsuk, de hirtelen nagyot kiáltott meglepetésében. Szárnycsattogás hallatszott valahonnan a lombok közül. A rémült táborozók dühösen förmedtek a vezetőjükre.

- Mit művelsz?!

A középkorú férfi mosolyogva csóválta a fejét.

- Most egy kissé a saját csapdámba zuhantam. Ez az átka a rémtörténeteknek. Ha az ember nagyon beleéli magát, még önmaga is félni kezd. Pedig csak egy baglyot láttam. Egyenest a képembe bámult. De már elszállt valamerre. Talán jobban megijedt, mint én.

- Támadnak a druida varázslók. Meneküljön mindenki - tréfálkozott Ida.
- Nincs mitől félni - vigyorgott Eleonóra. - Féljenek az egerek inkább. Ez nem volt más, csak egy bagoly a sötétben.

Vége

Előző oldal Norton