Az utolsó oroszlán

A jövő útjai / Novellák (74 katt) Thomas Otto
  2020.02.28.

A nevem Dr. Oliver Timpton, és ez a vallomás az utolsó hagyatékom erre a világra. Tartozom ennyivel az embereknek, barátomnak, Dr. Jane Fosternek és a Nemzetközi Állatvédő Egyesület vezetőinek. Ez az írás nem fog változtatni semmin. Sem a történteken, sem az ítéletemen. Én azonban mégis tollat ragadok, mert tudnia kell az embereknek az igazat.


2007. március 4-én születtem York városában. Apám egy horgászboltot vezetett, anyám könyvelő volt. Egészen jól éltünk, s apám ragaszkodott hozzá, hogy egy szem fia művelt, okos ember legyen. Érthető, hiszen bátyám a születését követő napokban meghalt, ezért fordíthattak rám kimagasló figyelmet. Így, ahogy felfedeztem magamnak az állatok világát, elhatároztam, hogy zoológus leszek, s ezen cél eléréséért mindent meg is tettem.

Elvégezve az egyetemet, tagja lettem egy angliai állatsegély szervezetnek, miközben kutatásokat folytattam az állatkertekben élő állatok viselkedését illetően. Életem során több tanulmányt is kiadtam eredményeim nyomán, a segélyszervezetnek hála pedig a fél világot bejárhattam. Jártam Ausztráliában krokodilokat és kengurukat menteni, utána Ázsiában segédkeztem különböző mentőakciókban. Végül Amerikában telepedtem le, visszatérve korábbi kutatásomhoz.

Érdekes módon Afrikába sosem sikerült eljutnom. Bár vágytam rá, a körülmények sosem engedték meg. Mikor a munka, mikor az ottani helyzet akadályozott, s vénülő arcom lassan feladta a vágyakozást. Pedig ha valahova, oda kellettek volna a segítő emberek. 2035-ben egy ismeretlen eredetű, mesterséges járvány megtizedelte a kontinens állatvilágát, majd rá hét évre egy nagy orvvadász hullám is végig söpört rajta. Ezt követően jött létre a Nemzetközi Állatvédő Egyesület, melyben megalapítása óta komoly szerepeket vállalok. Ám a fajok mégis lassan eltűntek. Néhányat már csak régi lexikonok és weboldalak őriztek, egyes utolsó példányokat pedig állatkertek vigyáztak, de az idő lassan őket is eltörölte. 2067 őszére pedig oda jutott a világ, hogy csupán két oroszlán maradt: egy a Washingtoni Állatkertben és egy a Zimbabwei rezervátumban.

Nofertiti egy szelíd nőstényoroszlán volt. Személyesen kezeskedtem érte, és minden költségét fedeztem. Egy kínai cég képes lenne az oroszlán petesejtjeit megtermékenyíteni, de ehhez szükség volt a másik oroszlán hímivarsejtjeire. Így akár jóval több utódot tudtak volna létrehozni, ami újra képes lenne felvirágoztatni az oroszlánok faját. Őt még könnyedén elszállíthattuk az adott országba, de út közben az állat megbetegedett. Így, bár sikerült kinyerni az értékes sejteket, az állat elpusztult, egyetlen hímet hagyva maga után.

Augustus akkor még ereje teljében lévő hímként lépett be a köztudatba. Az ő szállítása mindenképpen bajosabbnak bizonyult az orvvadászok miatt, de mindenekelőtt biztosítani kellett, hogy az állat teljesen steril környezetben legyen, teljesen egészségesen. Utunk nem is keresztezte volna egymásét, azonban olyan dolog történt, amely az én beavatkozásomat igényelte. Augustus egy kedvező pillanatban megölt és felfalt egy embert, aki éppen a kifutót ellenőrizte. A mesterséges patak, mely nem messze a barlangjától csobogott, elromlott és karbantartásra szorult. A munkás pedig nem vette észre az árnyékban megbúvó állatot, aki lecsapott rá. Ekkor, mint ismert zoológus, és mint tagja a Nemzetközi Állatvédelmi Egyesületnek, azt a feladatot kaptam, hogy vizsgáljam meg az állatot és mossam át a gyomrát. Egy hetem volt minden vizsgálatot elvégezni, mert azután a kínai labor elszállítja az állatot, és megkezdi a mesterséges megtermékenyítését a petesejteknek.

Hamar repülőre szálltam és tizenhét óra repülést követően megérkeztem Fokváros partjaihoz. Ott a rezervátumot felügyelő intézet fegyveresei vártak és helikopterrel vittek tovább Közép-Afrika felé. Négy óra ismételt repülés várt rám, minek végén másnap hajnalban már a rezervátum főépületében alhattam. Reggel tíz órakor pedig már a reggelizőben vártam az igazgatót és Dr. Jane Foster biológust. Dr. Fosterrel nem először találkoztam, hisz a legtöbb mentőexpedícióm alatt társamnak tudhattam. Kapcsolatunk így már-már barátinak minősült, mégis megmaradt egymás felé a kölcsönös tisztelet.

Pirospozsgás arca félmosolyra húzódott érkezésemre. Szemüvege mögül egyenesen sugároztak kék szemei. Fekete, hullámos haját kontyba fogta. Köszöntött, majd miután a kötelező bemutatkozás megtörtént az igazgatónál, átöltöztem egy fehér köpenybe, készen a vizsgálatra. Miközben elindultam az oroszlán belső kifutója felé, még semmi kétségem nem volt a vizsgálat jogossága felől. Meg akartam menteni egy kihaló félben lévő fajt! Csak ez lebegett előttem.

Az épület nyugati szárnyában kapott helyet a belső kifutó. A vadőrök már behozták Augustust, és az oroszlán idegesen körözött a helyiségben. Egyetlen ajtó nyílt csupán befelé, egy kisebb csapóajtó pedig az udvarra nézve helyezkedett el. Az állat szabadon járkálhatott a külső kifutón is, de most a kijárat lakat alatt állt.

Dr. Foster már ott állt ez egyik golyóálló üveg előtt és figyelte az állatot. Arcán látszott az a fajta izgatottság, amelyet az egyetlen élő oroszlán látványa gerjesztett benne. Visszafogtam lépteimet, és én is mellé álltam. Hosszú percekig néztük az állatot, s valahogy nem jutott eszünkbe, hogy egy gyilkos járkál az üveg mögött.

Bámészkodás közben társam átnyújtotta az előzetes megfigyelések eredményét. Az állat állapota tökéletesnek bizonyult. Érzékei a papírok szerint a korához képest is kiválóak. Nem jelentkezett rajta gyengeség vagy szédülés, és a széklete is normálisnak tűnt. Ám az alapos vizsgálathoz nem csak a távoli megfigyelés szükséges.

Egy asszisztens lassan hozott egy szelet húst és pár pirula altatót, melyet gyorsan a finom falatba rejtettem. Közben az erőemberek is megérkeztek hordággyal. Már készültem, hogy a fémajtó felső rácsain át bedobjam az ételt, mikor a folyosó végén hangzavarra lettünk figyelmesek. Egy dühös férfi az elébe álló ápolók ellenére bivalyként tört előre, és már messziről szitokszavakkal dobált minket. Odaérve hozzánk nem sokon múlt, hogy Dr. Fostert fel ne pofozza! Szerencsére az erős segédeink közbeléptek, és a földre vitték az indulatos fickót. Amiket akkor mondott, megragadtak bennem, s ekkor kezdtem el valóban elgondolkodni az ügy komolyságán.

- Ti idióta barmok! Meg akartok menteni egy gyilkost! Az a vadállat felfalta a testvéremet és ahelyett, hogy végeznétek vele, még ki is mossátok belőle a maradékát! Apám, az ő apja és annak az apja is, több generáción át vadásztak rájuk, és ti megmentitek! Miért mentenétek meg egy olyan szörnyet, aki csak ölni tud? - üvöltözte, miközben a kérdések valóban jogosak voltak. Aki bent körözött és vadul nyáladzott a hús illatától, egy gyilkos volt, aki elvette egy ember életét. De többet már nem tudott nekünk mondani, mert a biztonsági szolgálat elvitte. A ruhájából ítélve, ő is itt dolgozhatott, így érthető, miért tudott ilyen könnyen a közelünkbe férkőzni. Azonban nem agyalhattam sokat a dolgon, mert a kezem akarva-akaratlan elhajította a húst, amire az oroszlán pillanatok alatt rávetette magát. S akkor láthattam, milyen valójában. Amikor marcangol, amikor a nyers hús íze a hatalmába keríti, és feltüzeli sárga szemeit. Féltem, mikor evés közben engem bámult, de a bogyók szerencsére gyorsan hatottak.

Pár perc múlva kinyílt az ajtó, és ráfektették a hordágyra, majd megkezdődött útja a laboratórium felé. Rátéve a műtőasztalra, egyedül maradtam Dr. Fosterrel, és elkezdtük az alaposabb vizsgálatot. Először vizelet, nyál, vér és szövetmintát vettünk, hogy megbizonyosodjunk az állat egészségéről. Miközben Dr. Foster a megfelelő artériát kereste a vérvételhez, én a megfelelő kémcsöveket kerestem. Ahogy kutattam a polcok zavaros rengetegében, a fejemben még zavarosabb gondolatok kavarogtak. Nem hagytak nyugodni a munkás szavai. Az a kezdeti lelkesedés, mintha alábbhagyott volna, a felismerés pedig belém vágott, hogy Nofertiti mindvégig a kirívó kivételnek bizonyult vadság terén.

A kérdések és tettünk jogossága annyira behálózta elmémet, hogy miközben megtalálva a csöveket elkezdtük a vérvételt, akarva-akaratlan felhoztam a dolgot Jane-nek, aki egy cseppet sem lepődött meg. Ez a kérdés mindvégig az ő fejében is megbújt, de saját elvei és érvei elégnek bizonyultak a túlgondolás ellen.

- Gyilkos? Igen. De melyik faj nem az ezen a bolygón? Az ember megannyi faj kipusztulását segítette. Dodók, erszényes farkasok… aztán bálnák, elefántok, orrszarvúak, koalák, pandák, tapírok, zsiráfok, tigrisek… levadásztuk őket, mert szép volt a bundájuk. Mert fényes a csontjuk. Mert színes a tolluk, mert jó móka! Az élőhelyüket pedig kisajátítottuk. Hát most mondd meg, hol van az emberiség megannyi bűne egyetlen emberáldozattal szemben! Milyen jogon pusztítana ki még egy fajt? Milyen jogon ölné meg az egyetlen oroszlánt? Szerintem pont azon a jogon, amelyiken meg is mentheti azt!

Igaza volt. A kételyek, melyek ott mocorogtak a fejemben, lassan lenyugodtak. S bár a lelkiismeret még mindig gyötört, vigasztaltak a világlátott hölgyemény szavai. A célt persze továbbra sem tartottam nemesnek, de talán pont ez benne az irónia. Az embernek nincs több ellensége. Legyőzte a mamutot, az oroszlánt, a villámot és majd idővel magát fogja… de addig próbálja még egy kicsit életben tartani a rosszakaróit, akiket nem a pénz vagy a hatalom motivált, hanem az éhség. Mert ha minden más kihalna, és csak az ember uralná a földet, elfelejtené honnan jött, és akkor honvágya lenne, pedig otthon van.

Miután meglettek a minták, felosztottuk egymás között őket, hogy a nap hátralevő részében csakis ezekre tudjunk koncentrálni. S bár az állat már ürített, felsőbb utasításra kimostuk a gyomrot is, amiben persze semmi érdekeset nem találtunk. Talán néhány ruhafoszlányt és csontdarabot. A művelet végeztével beléptek az erőemberek és a hordágyon, futólépésben vitték vissza Augustust a belső kifutójába. Útban a nekem kijelölt kisebb emeleti labor felé, hónom alatt a mintákat tartalmazó dobozzal, elhaladtam a belső kifutó mellett. Az oroszlán most nem körözött idegességében. Csak ott ült a helyiség közepén, miközben sárga szemeivel engem méregetett, és rágcsálta a neki bekészített birkacombot. Akkor egy pillanatra megdermedtem. Hallottam az üveg mögül a hús szakadását, az inak pattanását, a csont és a porcok ropogását, melyek mind-mind megfestették annak a lénynek a képét, aki ha éhes, mindegy ki van a foga között, de ezeket a hangokat fogja hallatni. Nyeltem egy nagyot, és lassan haladásra bírtam a lábaimat az emeleti lift felé.

Beérve a laboratóriumba, vizsgálni kezdtem a vizeletet és a vért, melyet az állattól vettünk le, de semmi komolyabb fertőzés jelét nem vettem észre. Éjszakába nyúlóan kutattam, még az állat ürülékét is áttúrva, melynek eredménye a helyes emésztés nyomait mutatta. A vizsgálat sikeresnek bizonyult, az oroszlán egészséges! Egy kicsit megkönnyebbültem. Az igazat megvallva, nem is tudom miért. Talán, mert éreztem, hogy végre valami jót tehetünk egy másik fajjal. Van remény, hogy az utolsó oroszlán ne egy falon lógva végezze, hanem egy kifutóban, büszkén arra, hogy rajta kívül még több száz csemete nődögél mesterséges méhekben valahol, egy kínai kutatóközpont mélyén.

Reggel a teraszon találkoztam Dr. Fosterrel, és egy kávé mellett átbeszéltük a tegnapi vizsgálatok eredményeit. Mind a kettőnket elfogott a heves izgalom, hiszen már csak egy helikopter és egy csapat fegyveres választotta el Augustust, hogy megmentse a faját. Utána még rengeteg más témát is átbeszéltünk, és meg kell mondjam, jól esett a hosszas társalgás. Eddigi életemet tekintve sosem volt feleségem, gyerekem, vagy akár szeretőm. Csak egy-két barát elszórva a világban, ezért is esett olyan jól az a délelőtti 3-4 kávé, amit a beszélgetés közben megittam.

A nap további részében papírokat és hívásokat intéztünk, hogy másnapra teljesen rendben legyen minden, és Augustus megkezdhesse útját Kína felé. Minden simán ment, éppen ezért korán elmentünk lefeküdni, hogy reggel kipihenten kísérhessük végig utolsó útján. De valami még mindig ott mocorgott elmém egy apró kis szegletében, melyet nem tudtam csillapítani és pók módjára hálózta be gondolataimat. Valóban szükséges megmenteni egy gyilkost, ami még jelenthet némi veszélyt az emberre? Jogunkban áll ítélkezni egy ragadozó felett? Akit nem tart fogva a civilizáció rabigája, és ezáltal képtelen felfogni tettének súlyosságát, hisz mindent az éhsége csillapítása miatt tesz? Nem tudom. Olyannyira tanácstalannak és zavarodottnak éreztem magam, hogy testemre lassan kiült a hideg veríték. Az álom egyetlen csírája sem kívánt szememben gyökeret verni, ezért fogtam magam és kimentem a folyósóra, megszemlélni Augustust, gondolataim tárgyát.

Az állat nem csinált semmit. Csak feküdt az ajtóval szemben lévő falnál és aludt. Én pedig csak néztem. Néztem, azon gondolkozva, hogy amit teszek, az valamiért mégis egy nemes dolog. Ahogy ott feküdt ez a hatalmas és tiszteletteljes lény, egyszerűen képtelen voltam dönteni, és éppen ezért szívem a saját jóllétéért küzdve elfogadta, hogy a megmentése bár hozhat a jövőben más emberáldozatokat, mégis egy faj teljes felvirágozását hordozza magában.

Miközben a saját gondolataimban elveszve bámészkodtam, valaki a folyósón, csendesen közeledett a hideg kőpadlón. Gondosan ügyelt, hogy közeledtére senki se figyeljen fel, miközben kezében szorongatott egy pisztolyt.

Megfordulva az a munkás állt velem szembe, kinek fivérérét Augustus felfalta, és maradékát én mostam ki az állat gyomrából. Megláttam a fegyvert, és automatikusan léptem egyet hátra tudván, hogy valami nagyon rossz szituációba keveredtem. A férfi nem mutatkozott be, nevét azóta sem tudom. De akkor olyan gyűlöletet láttam a szemében, mint amilyet még soha az életben. Egyből észrevettem, hogy szándéka miben teljesedett volna ki, de zavaró módon belekerültem a képbe, és ez egy még ördögibb tervet engedett végrehajtani. Rám fogta a fegyvert és intett az ajtó felé.

A torkom megszorult. A gyomrom olyan heves émelygésbe kezdett, hogy talpon maradnom is alig sikerült. Végül kezem rásimult a hideg kilincsre. Itt utasított a férfi, miszerint adjam át neki a kulcsokat, ami az orvosi köpenyem zsebében volt, és amelyet magamra vettem sétám elején. Előtte ki kellett nyitnom az ajtót, bemennem a helyiségbe, bezárni ismét, majd kidobni a kulcsot az ajtó rácsos kis ablakán.

Miután ez megtörtént, a fickó csőre töltötte a fegyvert, majd átnyújtotta azt a rácson:

- Ostoba! Meg akarsz menteni egy gyilkost. Egy szörnyet, aki megölte a fivéremet. Egy fajt, aki több ezer ember halálát okozta. Ma este magam végeztem volna vele, de most, hogy idetévedt, láthatja, milyen is ez a lény valójában! Itt van ez a pisztoly, és maga tudni fogja, mit kell tennie. Ha megöli önt, igazam volt. Ha maga végez vele, akkor lesz igazságos a történet. De egy valamit tudni kell: az oroszlán nem mentené meg az utolsó embert.

Azzal ott hagyott, beejtve a pisztolyt, ami hangos koppanással jelezte ittlétem. A férfi pedig elhúzta a kis fémlapot, és eltűnt az intézetből…

Csak a mögöttem ébredező fenevad morgása rántott vissza a valóságba. Lassan felvettem a pisztolyt. Megfordultam. Farkasszemet néztem egy valódi ragadozóval. A fegyver a kezemben egyre szorosabb fogásnak örvendett, hisz ez volt ez egyetlen, ami az embert magasban tarthatta a természet háború szaggatta egén. Augustus csak vicsorgott, egyre fenyegetőbben közeledett felém, még nem a sárga szemek fel nem csillantak. Hiába figyelmeztetett, hogy tűnjek innen, nem volt rá lehetőségem. Azért azt választotta, amit minden állat tenne fenyegetés esetén: támadt. Én pedig azt tettem, ami minden ember tenne egy ilyen esetben: lőttem.

Most itt vagyok. Valahol, egy amerikai börtönben, miután a zimbabwei hatóságok átadtak. A férfit nem találták meg, de az embereknek tudni kellett, hogy meghalt az utolsó oroszlán. Hogy megölték az utolsó oroszlánt. Hogy én tettem…

Rövid tárgyalások, életfogytig tartó rabság… egyetlen álmatlan éjszaka és egy bizonytalan helyzet valódi kibontakozása miatt. Mert bár eddig a vadászat izgalma, a dús sörény vagy fényes bunda miatt pusztítottak el száz-meg száz oroszlánt, addig az utolsó egy párbajban halt meg. Egy olyanban, amelyről a természet szól. Amelyen az egész világ alapszik. S amely megmutatja, hogy az embernek már nincs ellensége. Egyedül maradt…



Ma reggel az egyik őr bedobott egy újságot a rácsok között. A címlapon ez állt: Kínai tudósok sikeresen létrehoztak ötven oroszlánt! Ahogy olvastam a cikket, Dr. Jane Foster is segített nekik és Augustust használták fel hozzá. A helyzet még nincs veszve. Az emberiség még mindig kapaszkodik a természet szoknyájába. Ám az anyag foszlik és romlik, előbb-utóbb pedig elszakad a nehéz ember súlyától és zuhanni kezd… a mélybe.

VÉGE

Előző oldal Thomas Otto
Vélemények a műről (eddig 2 db)