Engedj el, kérlek!

Szépirodalom / Novellák (78 katt) SzaGe
  2020.01.26.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/2 számában.

Leszaladtam este a kis közértbe, mert megéheztem. Benyitottam, de nem volt egy árva lélek sem. Ez merőben szokatlan jelenség, főleg az esti órákban. A pénztárnál se állt senki, pedig csíptem a csinos eladónőt. Randizhattam volna vele, de lekéstem, mert bátortalan voltam. Talán legközelebb jobban ráfekszek a dologra.

Egyszerű, gyors vacsorára vágytam. Kivettem egy csomag virslit a hűtőből, és a kasszához léptem. Percekig ácsorogtam. Szerettem volna már fizetni. Hátrafordultam a bejárat felé. Láttam egy idős asszonyt fekete ruhában a bolt üvegfala mögött. Engem nézett mereven. Összezavarodtam, majd kitettem egy ezrest a pénztárgép mellé. Elindultam kifelé az üzletből ügyelve arra, hogy véletlenül se akadjon össze a tekintetünk.

Előkészültem a vacsorához. Négy virslit főztem meg, és mustárt tettem hozzá friss kenyérrel. Megterítettem az asztalon egy nagy pohár ásványvízzel megtoldva. Az este további részében csendben falatozgattam. Közben azon gondolkodtam, hogy miből készíthetik a virslit. Lehet, jobb nem tudni az ilyet. Még a végén fintorogva kellene elfogyasztanom, mert attól még megenném. Meg én. Bármit is tesznek bele, nem fog zavarni, mert finom.

Miután az utolsó falatot is lenyeltem, összeszedtem a mosogatnivalót. Ám a konyhába érve ismét megláttam a fekete ruhás asszonyt. Ott állt a mosogató szekrény előtt. Kiesett a kezemből a tányér és az evőeszköz. Hangosan csörömpöltek a földre érve. Karikás szemeivel, szomorkás arcvonásaival kereste a tekintetemet. De nem foglalkoztam vele. Sarkon fordultam és kimentem a közeli parkba sétálni: megszellőztetni a fejemet, hátha kitisztul.

A park jó lehetőség arra, hogy az ember relaxáljon. Az egyik kedvenc padomra ültem le, amit nemrégen újítottak fel. Kicserélték az ülő részét és a háttámláját. Mindezt élénkpirosra festették. Pöpec! Még nem firkálta tele senki. Ideális alkalmatosság a nyugalomhoz. A park kihalt teljesen. Egyedül ültem a közepén, viszont nem érdekelt a dolog. Az embernek szüksége van magányra, ha betelik az a bizonyos pohár – az én poharam már régóta betelt. Felnéztem a feketeségbe. Próbáltam a fák lombjai között átnézni, hátha meglátom a csillagokat. Nem jártam sikerrel. Túlságosan sűrű a tölgyfa lombkoronája, ami alatt üldögéltem. Visszabiccentettem a fejemet. Ekkor megláttam a szembe lévő padon az öregasszonyt. Nem akar elengedni. Most mitévő legyek? Egyetlen hely jutott az eszembe, ahová érdemes tovább állnom.

A templom ajtaja mindig nyitva volt. Bármikor bemehettem imádkozni, ha éppen úgy akartam. Ahogyan most is. Mindig van mit megbánni. Az élet tele van kísértéssel, és ez a legjobb hely megbeszélni a dolgokat. „Isten meghallgat” - legalább is ezt mondogatta az atya. Elérkezettnek láttam az időt egy fohászra. Hangosan mondtam ki a gondolataimat, mivel itt is egyedül voltam. Legalább nem zavart senkit se a párbeszédem a Mindenhatóval. Csak a gyertyák pislákoltak az ablakokban némi fényt vetve a padsorok közé. De nem fejezhettem be. Megérintette valaki a vállamat, miközben térdeltem a szószék előtt imára kulcsolt kézzel. Az idős asszony ide is követett. Végre összeszedtem a bátorságomat, hogy szembenézzek vele. Ekkor megszólalt:

- Nem akarom, hogy elmenj, fiam! Itt hagytál engem a gyászban. Mindenhol téged látlak. A boltban, a konyhában, a parkban… és most itt. Tudom, hogy nem maradhatsz. Két hete temettünk el… de maradj még, kisfiam! Annyira szeretlek!

- Édesanyám, engedj el, kérlek!

Előző oldal SzaGe